Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-08 / 14. szám
új ifjúság 7 Szlovákia fővárosa — villanegyed — csütörtök — 7 óra 40 perc. Sietősen bedugta a zárba a kulcsot, megfordította, de az ajtó nem volt bezárva. Meglepődve felvonta a szemöldökét, belépett az előszobába, és úgy, ahogy volt, cipőstül, kabátostul bekukkantott a konyhába, raa]d a lányok szobájába, utána a hálóba, a dolgozószobába és végül a társalgóvá alakított télikertbe is. Sőt, még az éléskamra, a W. C. és a fürdőszoba ajtaját is kinyitotta, de nem talált sehol senkit. Visszatért a hálóba, kivett a fehérnemű- tartóból két tiszta zsebkendőt, az egyiket aztán visszatette, és belőkte a fiókot. A zaj elárasztotta az egész lakást, hogy maga is meglepődött, és gyorsan körülnézett, nem esett-e le véletlenül valami. De nem, mindent a helyén talált, mint mindig, hogy Vilo valahová elutazott, és nem talált sehol egy ledobott inget, zoknit, félig elolvasott újságot. Hát igen, ügyeltek a lányai a rendje és ezt jó volt látnia, mert nemcsak hogy ellátták magukat míg távol volt, gondosan rendbe is rakták a lakást, néha még az ajtókat, ablakokat is lemosták, és a fürdőszobára is ügyeltek: minden úgy ragyogott ott, hogy szinte félt belépni és kinyitni a vízcsapot a hófehér mosdó fölött. Lélekben el is mosolyintotta magát. „Aranyoskáim — villant át az agyán —, fonjátok magatokra az ostort. Egyelőre még csak hasznos játék, de ha majd már kötelesség lesz a számotokra ...“ Visszatért a dolgozószobába, tekintetével végigszaladt a könyvtáron, beletúrt az irattartókba, átforgatta az iratokat az ablak melletti polcon, de mert nem találta, amit keresett, visszament az ajtóhoz és nekilátott átdobálni a könyveket, papírokat a zsúfolt íróasztalon. Szinte gépiesen cselekedett, s közben egyre csak a lányaira gondolt. Előre is sajnálta őket, bár nem is tudatosította, hogy akár sajnálja, akár nem, öt-tíz év múlva férjhez mennek, és önként befogják magukat a mindennapi teendők és kötelességek nehéz szekerébe. Arra sem gondolt, hogy ugyanolyan igényes foglalkozást választanak-e maguknak, mint ő. Mert az övé mellett odahaza — a gyermekein kívül — minden mellékessé vált. Esetleg csak annyi, hogy az ő foglalkozásában mégiscsak minden összefonódik nemcsak a gyerekeivel, de az otthonnal is. Megpróbálta elképzelni, hogyan segíti majd egyszer világra az unokáit, de a hirtelen támadt még nagyobb sajnálat majdhogynem megríkatta, és a képzeletében vé- gigcíkázott az utolsó nehéz szolgálat minden gyötrelme: veszélyes vérzés, a hatodik hónapban, amelyet csak nagy nehezen sikerült elállítani, és egy időre megtartani a reményt, hogy ez a még meg nem született gyermekre nem lesz ártalmas, habár — egyáltalán nem biztos, hogy az anya, aki csak néhány óra múlva hívta a mentőket, nem cipelt e már reggeltől szenet vagy valami mást, csak azért, hogy megszabaduljon terhétől, mint a következő, aki... Megtörőlte fáradt szemét, és hosszasan nézte a Vilo asztalán lévő családi fényképet. Kicsit furára sikerült. A lányok ott állnak fölöttük, és az embernek az a benyomása, mintha kegyesen figyelnék fent- ről a szüleiket. Persze, mindenki olyan kedvesen mosolygott rajta, hogy végül is elhatározták, mégiscsak megnagyíttatják. „Remélem, nem nőnek a fejünk fölé, mint az a szerencsétlen, aki..." — jutott eszébe Lénának egy következő nehéz eset, amely szintén az éjszakán történt... „Nem, az ezért mégiscsak egy kicsit más... — gondolkozott —, a szülei Pliszeckát és madame Curie-t is látni szerették volna benne, de addig, míg ők a saját álmaikat dédelgették, a lányuk a balett és a kutatás helyett néhány olyan srácnak szentelte az idejét, akiknek pedig egészen világos célja volt, s amikor aztán észrevették, hogy nincs vele minden rendjén, sehogy sem tudta megmondani, valójában ki is a gyermek apja, ezért az anyjával sem közölte a problémáit, egészen addig, míg végül a vegyészeihez fűződő kétes viszonyát bizonyítandó, néhány savval a magzaton kívül ki nem maratta a gyomra egyharmadát is... Harmadszorra pedig ...“ Ösztönösen az órájára nézett, és újra elkezdte forgatni a vaskos irattartókat, majd a helyükre tette őket, elrendezgette az oszlopot, aztán egymás után kezébe vette a sokféle tartalomkivonatot, vékonyka füzetet, de már már fel is adta volna: „Tulajdonképpen enélkül is elmehetnék, nincs is szükségem azokra az elemzésekre, meghatározásokra. Mire is az nekem? — győzködte magát —, illetve azért mégiscsak jó lenne, ha megtalálnám. Esetleg a fiókban ...“ Elhúzta a nagy forgószéket, és az asztal alatt megpillantotta Vilo úti kofferjét. „Hogyan? — .hökkent meg —, már talán haza is jött? Hiszen ...“ Gondolatban újra visszatért az elmúlt, de még mindig véget nem ért szolgálathoz. Alig volt mögötte és a főorvos mögött egy bonyolult, sok vesződséggel járó, végtelen hosszúnak tűnő műtét, a szegény szerencsétlen lány hasilregi plasztikai műtété, a- mikor újabb szövődmények kezdődtek — most a változatosság kedvéért a sztllőte- remben. A szülés, amely kezdettől fogva nem látszott holmi sima folyamatnak, valóban szerencsétlenül végződött. Bár, hogy I is mondjam, a szerencsétlenséget bizonyos értelemben viszonylagosan is fel lehetett I fogni. A világra hozott gyermek ugyanis torz volt, és rövid időn belül meg is halt. i Lehetséges, hogy az a teremtés, amely eredetileg ikerként kezdett fejlődni, egy bizonyos ideig el is élt volna még. De hát, micsoda szerencse lett volna az, három lábával, két nemi szervével, egy végbélnyílással és azzal a bizonyos különös fejjel, amelyből a bal váll fölött egy sötét kör dudorodott ki, bizonyára a másik fej a maga további fülével... Világos, hogy ez sem az ő, sem a szülei számára nem lett volna szerencsés dolog. Főleg nem az anyja számára ... Lena, lélekben állandóan maga előtt látta az arcát és a tekintetét: az elején még fájdalmasan könyörgő volt, majd szinte ugyanabban a pillanatban kételkedőn ellenséges, aztán apatikusan türelmes és végül ugyanaz az arc már csak álmosan nyugodt, átadva magát mindenki ké- nyének-kedvének a maga nagy-nagy bizalmával. Igyekezett kitérni a tekintete elől, nem tudta elviselni és elűzni az önvádat, a bűnösség érzetét, mert minden úgy végződött, ahogy végződött. Tudta, hogy az okokat később egészen máshol kell és fogják is keresni, de annak az anyának azonnal mondani kellett valamit, és ha az embernek szintén vannak gyerekei, családja, szerencsére normálisak, egészségesek, nem olyan könnyű az ilyesmiről beszélni... Még is könnyebbült, amikor épp abban a pillanatban szólították a telefpnhoz. így legalább még valamiféle hamis reményt hagyhatott az asszony számára: — Most próbáljon egy kicsit aludni! Most mindenekelőtt arra van szüksége, hogy rendesen kialudja magáti — mondta neki. Látszólag maga is így bóbiskolt el a saját bizonytalan bűnrészessége tudatában és tehetetlenségében. Mintha az embernek még nem lenne elég ereje legyőzni önmagát, vagy mondjuk beismerni azokat a vereségeket, amelyek olykor még érik ... és amelyekből lehet, sokáig kijut neki a természettől, úgyhogy egyelőre még képes sokszor az indokolható tényekben is a sorsszerűséget, sőt, nemegyszer valamiféle felsőbb hatalom közbeavatkozását látni... Vilo telefonját nem értelmezte egyáltalán természetfölöttinek vagy netalántán rendkívülinek. Ha szolgálata alatt hosszabb Időn keresztül nem jelentkezett, vagy Vilo, vagy a lányai hívták. Jő volt tudnia, hogy gondolnak rá, érdeklődnek a munkája iránt, és így mintha a legnehezebb pillanataiban sem maradt volna magára. Mindig egy kicsit megemberelte magát és bizonyosra vette, hogy az emberiség képes lesz leküzdeni az akadályokat, minden veszélyt, amelyek mintha csak véletlenül kerültek volna az útjába. — Az nem lehet véletlen — mondta neki Vilo a telefonba, amikor kiszórta a történteket és leírta az utolsó esetet —, ennek meg kellett lennie a saját belső és külső okának, magyarázta. — Valahol odahaza a dolgozószobában, úgy gondolom, az asztalon van egy kis dolgozat. Keresd majd ki délután, nagyon érdekesek a legújabb ismeretek az ilyen magzati károsodásokról. Épp az a kolléga írta, akivel útközben megállunk még Brnóban, és csak valamikor este érkezem... De, te, kérlek, zárkózz most be az ügyeletibe, aludj két-három órát, és aztán, ha nem is kellene, hogy átmenj a boncolásra, menj át. Különben is meghagyhatnák nektek a gyereket kutatás céljából, hogy behatóbban tanulmányozhassátok az esetet! Amikor hét után átadta a szolgálatot és bejelentette, később majd átmegy a patológiára, rögtön szaladt haza, hogy ha már visszatér, biztos legyen a dolgában, és képes legyen belenézni az asszony szemébe, illő módon és kellő részletességgel megmagyarázni a lényeges megállapításokat, keresni vele együtt a kiutat, hogy a jövőben képes legyen még szülni, meggyőzni, hogy a saját egészsége érdekében idejében jelentkezzék náluk ... Távozása előtt valóban megállt még az asszonynál, de az megfogadva a tanácsát, nyugodtan aludt. A nemrég érkezett megkönnyebbülés helyett most már egyre inkább legyűrte a mérhetetlen fáradtság. Egy pillanatra még meg is fordult agyában, hogy nem kellene-e elfogadnia Vilo telefonajánlatát, és lefeküdni az ügyeletesszobában, de végül mégiscsak összeszedte magát és azzal a reménnyel, hogy esetleg még ott találja a lányokat, elindult haza, hiszen minden racionális mérlegelés ellenében látni akarta a kedvező jeleket is ... Amikor rábukkant Vilo kofferjére, nem jelentett ez semmit. Meglepődve leroskadt a székre, de alighogy elkezdett gondolkodni, nem keverte-e össze a dolgokat, hiszen egészen más poggyász is lehetett benne, rá telepedett a leküzdhetetlen álmossággal a fáradtság, ám azon kívül, hogy tudatosította, most még nem alhat el, minden össze- kuszálódott benne. — Most még nem alhatok el! — ismételgette magában. — Egy pillanatra sem alhatok ell Majd csak azután ... — Majd csak délután — hallotta ebben a pillanatban a hálóból és meglepetten ösz- szerezzent, s kinyitotta a szemét. — Ez valóban pech, de ne félj, itt mindenképpen egyedül leszünk! — szólalt meg újra Vilo. — Még a villamosból láttam a gyerekeket, hogy mennek az iskolába, és az asszonnyal reggel — mintha tulajdonképpen azzal a te kulcsoddal mindezt föltételezni lehetett volna — segített a szerencse, úgy, hogy most biztosan a kórbonctan és a kórház között pendlizik. Mindenki csak valamikor délután jön meg, addig tengernyi időnk van egymásra, a te súlyos életbevágó problémád számára is .. .1 Tudod mit, addig is főzök neked egy kávét, vagy talán inklább valami kis bátorítót öntsek? Fel akart állni, sehogy sem tudta megérteni, hogy tulajdonképpen miféle vendéget hozhatott haza ilyen korán Vilo, de még kevésbé tudta elképzelni, hogy miben is akarja megfőzni azt a kévét. Képes lenne, mindent, még a konyakot is a mustáros- poharakba önteni... Ebben a pillanatlvn valahonnan a folyosóról vagy a társalgóból csicsergő női hang hallatszott: — Jééé, ez itt a te idősebb lányod? — Talán csak nem ismered? Honnan? — Az iskolából... vagy a kórházból..« vagy mit tudom én, hogy honnan. Nem sportol véletlenül? — Tornázik, de kérlek ... — Már szinte nem lehetett hallani, hogy mit is mond Vilo. Biztos átmentek a konyhába. A másik szavait sem lehetett megkülönböztetni, bár mégiscsak hallható volt az affektáltan édeskés csicsergő női hang, amely Lénának első pillanattól kezdve ellenszenvesnek, behízelgőnek és természetellenesnek tűnt. Az álmos, kusza gondolatok és képzetek közepette úgy tűnt, mintha hirtelenében neki is legalább három füle lett volna, mint azoknak a szét nem vált ikreknek. Aztán egy pillanatra felúszott a képzeletében annak a savmarta teremtésnek az esete is, és összekapcsolta személyét az ismeretlen hang tulajdonosával meg egy gyermek létével, és már látta maga előtt Vilo elvitathatatlan apaságát is, lélekben elképzelte, milyen állhatatosan követelik majd együtt és épp tőle a terhességmegszakítást, de aztán hirtelen önmaga előtt is elszégyeilte magát á gondolataiért és összehasonlításokért, amelyek a munkahelyéről az otthonába is követték, és amelyek most megtámadták a legbiztosabb támaszát az életben. Ennek ellenére azonban egyre kellemet- lenebbül és kényelmetlenebbül érezte magét. Tudatosította, hogy haladéktalanul fel kellene állnia és át kéne mennie a konyhába és meglepetten vagy ellenségesen viselkednie, esetleg közönyösen vagy bárhogy, de ugyanakkor, hogy ezek a bizonytalan érzések rátörtek, egyre erősebben érzett magában valamiféle furcsa sajnálatot is Vilo iránt és az iránt az ismeretlen kisasszony vagy asszony iránt, aki Viloval volt. Majd pedig egyre inkább tudatosította, hogy mindenképpen főleg a lányai miatt meg kell őriznie méltóságát, igen, biztos, de főleg saját maga miatt. Csak hogyan? Továbbra is mozdulatlanul, mereven ült a fotelban, végighordta üres tekintetét a zsúfolt íróasztalon, s ebben a pillanatban, egészen véletlenül, meglátta az apró fűzött kiadványt ott fönn a sarokban. Felugrott és a kezébe kapta a könyvecskét. Átfutotta a t hosszú és bonyolult címet, majd lassan, mintha betűzte volna, még egyszer átolvasta az egészet, begombolta a kabátját, fogta a kézitáskáját, és határozottan belépett a hálóba, majd pedig ki a folyosóra. A szobák és a konyha is üres volt. Bizalmatlanul körülnézett, s a kezét az órájával a szeméhez emelte, de abban a pillanatban már hallotta a konyhából a víz súgását is. Valami hasonló, csak talán foj- tottabban és az édeskésen csicsergő hanggal meg-megszakftva hallatszott a fürdőszobából is. Belépett a konyhába, lecsavarta a gázt, a forró vizet a két, nászajándékból származó parádés csészébe öntötte, visszatért a hálószobába, mégis kivette a másik tiszta zsebkendőt, amelyet az előbb még visszatett, aztán újra bement a dolgozó- szobába és egy szelet tiszta papírra, amely a keze ügyébe került, kusza, reszketeg betűkkel felírta a következő üzenetet. „Egészen véletlenül idehaza voltam nyolc óra körül, és sajnos délután is valamivel korábban jövök haza, így az én esetemben is minden bizonnyal nagyon komoly lépésről kell majd dönteni. Addig, főleg a lányok miatt, okvetlenül rendbe kellene tenni a fürdőszobát. L.“ Most, hogy leírta ezeket a sorokat, kicsit elbizonytalanodott. Nem volt benne biztos, hogy valóban otthagyja-e a papírt, és nem kellene-e úgy tennie, mintha mi sem történt volna, vagy nem kellene-e esetleg belecsúsztatnia Vilo zsebébe? Vagy ellenkezőleg: nem kellene-e gondosan elrakni a szétszórt ruhákat, és bemenni a nyitva maradt fürdőszobába és szó nélkül megmosnia a kezét. Az ötlete azonban rögtön Pilátust képmutatásnak tűnt, ezért végül is az írást az asztalon, valahol a koffer fölött hagyta, és majdnem lábujjhegyen, csendesen kiosont az előszobán át. Ott megkerülte a széthányt, magas fűzős csizmát, óvatosan lenyomta a kilincset, s csak amikor már kint volt, csapta be erősen az ajtót. Fordította Németh István Szkukálek Lajos tusrajza. Viera Handzová LENA é>