Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-04-08 / 14. szám

új ifjúság 7 Szlovákia fővárosa — villanegyed — csü­törtök — 7 óra 40 perc. Sietősen bedugta a zárba a kulcsot, meg­fordította, de az ajtó nem volt bezárva. Meglepődve felvonta a szemöldökét, belé­pett az előszobába, és úgy, ahogy volt, ci­pőstül, kabátostul bekukkantott a konyhá­ba, raa]d a lányok szobájába, utána a há­lóba, a dolgozószobába és végül a társal­góvá alakított télikertbe is. Sőt, még az éléskamra, a W. C. és a fürdőszoba ajtaját is kinyitotta, de nem talált sehol senkit. Visszatért a hálóba, kivett a fehérnemű- tartóból két tiszta zsebkendőt, az egyiket aztán visszatette, és belőkte a fiókot. A zaj elárasztotta az egész lakást, hogy ma­ga is meglepődött, és gyorsan körülnézett, nem esett-e le véletlenül valami. De nem, mindent a helyén talált, mint mindig, hogy Vilo valahová elutazott, és nem talált sehol egy ledobott inget, zoknit, félig elolvasott újságot. Hát igen, ügyeltek a lányai a rend­je és ezt jó volt látnia, mert nemcsak hogy ellátták magukat míg távol volt, gondosan rendbe is rakták a lakást, néha még az aj­tókat, ablakokat is lemosták, és a fürdő­szobára is ügyeltek: minden úgy ragyogott ott, hogy szinte félt belépni és kinyitni a vízcsapot a hófehér mosdó fölött. Lélekben el is mosolyintotta magát. „Aranyoskáim — villant át az agyán —, fonjátok magatokra az ostort. Egyelőre még csak hasznos játék, de ha majd már kö­telesség lesz a számotokra ...“ Visszatért a dolgozószobába, tekintetével végigszaladt a könyvtáron, beletúrt az irat­tartókba, átforgatta az iratokat az ablak melletti polcon, de mert nem találta, amit keresett, visszament az ajtóhoz és nekilá­tott átdobálni a könyveket, papírokat a zsú­folt íróasztalon. Szinte gépiesen cselekedett, s közben egyre csak a lányaira gondolt. Előre is sajnálta őket, bár nem is tudatosí­totta, hogy akár sajnálja, akár nem, öt-tíz év múlva férjhez mennek, és önként be­fogják magukat a mindennapi teendők és kötelességek nehéz szekerébe. Arra sem gondolt, hogy ugyanolyan igényes foglalko­zást választanak-e maguknak, mint ő. Mert az övé mellett odahaza — a gyermekein kívül — minden mellékessé vált. Esetleg csak annyi, hogy az ő foglalkozásában mégiscsak minden összefonódik nemcsak a gyerekeivel, de az otthonnal is. Megpróbálta elképzelni, hogyan segíti majd egyszer világra az unokáit, de a hirtelen támadt még nagyobb sajnálat majd­hogynem megríkatta, és a képzeletében vé- gigcíkázott az utolsó nehéz szolgálat min­den gyötrelme: veszélyes vérzés, a hatodik hónapban, amelyet csak nagy nehezen si­került elállítani, és egy időre megtartani a reményt, hogy ez a még meg nem született gyermekre nem lesz ártalmas, habár — egyáltalán nem biztos, hogy az anya, aki csak néhány óra múlva hívta a mentőket, nem cipelt e már reggeltől szenet vagy va­lami mást, csak azért, hogy megszabadul­jon terhétől, mint a következő, aki... Megtörőlte fáradt szemét, és hosszasan nézte a Vilo asztalán lévő családi fényké­pet. Kicsit furára sikerült. A lányok ott állnak fölöttük, és az embernek az a be­nyomása, mintha kegyesen figyelnék fent- ről a szüleiket. Persze, mindenki olyan ked­vesen mosolygott rajta, hogy végül is el­határozták, mégiscsak megnagyíttatják. „Remélem, nem nőnek a fejünk fölé, mint az a szerencsétlen, aki..." — jutott eszébe Lénának egy következő nehéz eset, amely szintén az éjszakán történt... „Nem, az ezért mégiscsak egy kicsit más... — gon­dolkozott —, a szülei Pliszeckát és madame Curie-t is látni szerették volna benne, de addig, míg ők a saját álmaikat dédelget­ték, a lányuk a balett és a kutatás helyett néhány olyan srácnak szentelte az idejét, akiknek pedig egészen világos célja volt, s amikor aztán észrevették, hogy nincs ve­le minden rendjén, sehogy sem tudta meg­mondani, valójában ki is a gyermek apja, ezért az anyjával sem közölte a problé­máit, egészen addig, míg végül a vegyészei­hez fűződő kétes viszonyát bizonyítandó, néhány savval a magzaton kívül ki nem maratta a gyomra egyharmadát is... Har­madszorra pedig ...“ Ösztönösen az órájára nézett, és újra el­kezdte forgatni a vaskos irattartókat, majd a helyükre tette őket, elrendezgette az osz­lopot, aztán egymás után kezébe vette a sokféle tartalomkivonatot, vékonyka füzetet, de már már fel is adta volna: „Tulajdon­képpen enélkül is elmehetnék, nincs is szükségem azokra az elemzésekre, megha­tározásokra. Mire is az nekem? — győz­ködte magát —, illetve azért mégiscsak jó lenne, ha megtalálnám. Esetleg a fiók­ban ...“ Elhúzta a nagy forgószéket, és az asztal alatt megpillantotta Vilo úti kofferjét. „Ho­gyan? — .hökkent meg —, már talán haza is jött? Hiszen ...“ Gondolatban újra visszatért az elmúlt, de még mindig véget nem ért szolgálathoz. Alig volt mögötte és a főorvos mögött egy bonyolult, sok vesződséggel járó, végtelen hosszúnak tűnő műtét, a szegény szeren­csétlen lány hasilregi plasztikai műtété, a- mikor újabb szövődmények kezdődtek — most a változatosság kedvéért a sztllőte- remben. A szülés, amely kezdettől fogva nem látszott holmi sima folyamatnak, va­lóban szerencsétlenül végződött. Bár, hogy I is mondjam, a szerencsétlenséget bizonyos értelemben viszonylagosan is fel lehetett I fogni. A világra hozott gyermek ugyanis torz volt, és rövid időn belül meg is halt. i Lehetséges, hogy az a teremtés, amely ere­detileg ikerként kezdett fejlődni, egy bizo­nyos ideig el is élt volna még. De hát, micsoda szerencse lett volna az, három lábával, két nemi szervével, egy végbélnyí­lással és azzal a bizonyos különös fejjel, amelyből a bal váll fölött egy sötét kör dudorodott ki, bizonyára a másik fej a ma­ga további fülével... Világos, hogy ez sem az ő, sem a szülei számára nem lett volna szerencsés dolog. Főleg nem az anyja szá­mára ... Lena, lélekben állandóan maga előtt látta az arcát és a tekintetét: az ele­jén még fájdalmasan könyörgő volt, majd szinte ugyanabban a pillanatban kételke­dőn ellenséges, aztán apatikusan türelmes és végül ugyanaz az arc már csak álmo­san nyugodt, átadva magát mindenki ké- nyének-kedvének a maga nagy-nagy bizal­mával. Igyekezett kitérni a tekintete elől, nem tudta elviselni és elűzni az önvádat, a bű­nösség érzetét, mert minden úgy végződött, ahogy végződött. Tudta, hogy az okokat ké­sőbb egészen máshol kell és fogják is ke­resni, de annak az anyának azonnal mon­dani kellett valamit, és ha az embernek szintén vannak gyerekei, családja, szeren­csére normálisak, egészségesek, nem olyan könnyű az ilyesmiről beszélni... Még is könnyebbült, amikor épp abban a pillanatban szólították a telefpnhoz. így legalább még valamiféle hamis reményt hagyhatott az asszony számára: — Most próbáljon egy kicsit aludni! Most mindenekelőtt arra van szüksége, hogy ren­desen kialudja magáti — mondta neki. Látszólag maga is így bóbiskolt el a sa­ját bizonytalan bűnrészessége tudatában és tehetetlenségében. Mintha az embernek még nem lenne elég ereje legyőzni önmagát, vagy mondjuk beismerni azokat a veresé­geket, amelyek olykor még érik ... és ame­lyekből lehet, sokáig kijut neki a termé­szettől, úgyhogy egyelőre még képes sok­szor az indokolható tényekben is a sors­szerűséget, sőt, nemegyszer valamiféle fel­sőbb hatalom közbeavatkozását látni... Vilo telefonját nem értelmezte egyáltalán természetfölöttinek vagy netalántán rend­kívülinek. Ha szolgálata alatt hosszabb Időn keresztül nem jelentkezett, vagy Vilo, vagy a lányai hívták. Jő volt tudnia, hogy gon­dolnak rá, érdeklődnek a munkája iránt, és így mintha a legnehezebb pillanataiban sem maradt volna magára. Mindig egy ki­csit megemberelte magát és bizonyosra vet­te, hogy az emberiség képes lesz leküzdeni az akadályokat, minden veszélyt, amelyek mintha csak véletlenül kerültek volna az útjába. — Az nem lehet véletlen — mondta neki Vilo a telefonba, amikor kiszórta a történ­teket és leírta az utolsó esetet —, ennek meg kellett lennie a saját belső és külső okának, magyarázta. — Valahol odahaza a dolgozószobában, úgy gondolom, az asztalon van egy kis dolgozat. Keresd majd ki dél­után, nagyon érdekesek a legújabb isme­retek az ilyen magzati károsodásokról. Épp az a kolléga írta, akivel útközben megál­lunk még Brnóban, és csak valamikor este érkezem... De, te, kérlek, zárkózz most be az ügyeletibe, aludj két-három órát, és aztán, ha nem is kellene, hogy átmenj a boncolásra, menj át. Különben is meghagy­hatnák nektek a gyereket kutatás céljából, hogy behatóbban tanulmányozhassátok az esetet! Amikor hét után átadta a szolgálatot és bejelentette, később majd átmegy a pa­tológiára, rögtön szaladt haza, hogy ha már visszatér, biztos legyen a dolgában, és ké­pes legyen belenézni az asszony szemébe, illő módon és kellő részletességgel meg­magyarázni a lényeges megállapításokat, keresni vele együtt a kiutat, hogy a jövő­ben képes legyen még szülni, meggyőzni, hogy a saját egészsége érdekében idejében jelentkezzék náluk ... Távozása előtt valóban megállt még az asszonynál, de az megfogadva a tanácsát, nyugodtan aludt. A nemrég érkezett meg­könnyebbülés helyett most már egyre in­kább legyűrte a mérhetetlen fáradtság. Egy pillanatra még meg is fordult agyában, hogy nem kellene-e elfogadnia Vilo tele­fonajánlatát, és lefeküdni az ügyeletesszo­bában, de végül mégiscsak összeszedte ma­gát és azzal a reménnyel, hogy esetleg még ott találja a lányokat, elindult haza, hiszen minden racionális mérlegelés ellenében lát­ni akarta a kedvező jeleket is ... Amikor rábukkant Vilo kofferjére, nem jelentett ez semmit. Meglepődve leroskadt a székre, de alighogy elkezdett gondolkod­ni, nem keverte-e össze a dolgokat, hiszen egészen más poggyász is lehetett benne, rá telepedett a leküzdhetetlen álmossággal a fáradtság, ám azon kívül, hogy tudatosítot­ta, most még nem alhat el, minden össze- kuszálódott benne. — Most még nem alhatok el! — ismé­telgette magában. — Egy pillanatra sem alhatok ell Majd csak azután ... — Majd csak délután — hallotta ebben a pillanatban a hálóból és meglepetten ösz- szerezzent, s kinyitotta a szemét. — Ez valóban pech, de ne félj, itt min­denképpen egyedül leszünk! — szólalt meg újra Vilo. — Még a villamosból láttam a gyerekeket, hogy mennek az iskolába, és az asszonnyal reggel — mintha tulajdon­képpen azzal a te kulcsoddal mindezt föl­tételezni lehetett volna — segített a szeren­cse, úgy, hogy most biztosan a kórbonctan és a kórház között pendlizik. Mindenki csak valamikor délután jön meg, addig tengernyi időnk van egymásra, a te súlyos életbevágó problémád számára is .. .1 Tudod mit, ad­dig is főzök neked egy kávét, vagy talán inklább valami kis bátorítót öntsek? Fel akart állni, sehogy sem tudta meg­érteni, hogy tulajdonképpen miféle vendé­get hozhatott haza ilyen korán Vilo, de még kevésbé tudta elképzelni, hogy miben is akarja megfőzni azt a kévét. Képes len­ne, mindent, még a konyakot is a mustáros- poharakba önteni... Ebben a pillanatlvn valahonnan a folyosóról vagy a társalgóból csicsergő női hang hallatszott: — Jééé, ez itt a te idősebb lányod? — Talán csak nem ismered? Honnan? — Az iskolából... vagy a kórházból..« vagy mit tudom én, hogy honnan. Nem sportol véletlenül? — Tornázik, de kérlek ... — Már szinte nem lehetett hallani, hogy mit is mond Vilo. Biztos átmentek a konyhába. A másik szavait sem lehetett megkülönböztetni, bár mégiscsak hallható volt az affektáltan édes­kés csicsergő női hang, amely Lénának első pillanattól kezdve ellenszenvesnek, behízel­gőnek és természetellenesnek tűnt. Az ál­mos, kusza gondolatok és képzetek köze­pette úgy tűnt, mintha hirtelenében neki is legalább három füle lett volna, mint azoknak a szét nem vált ikreknek. Aztán egy pillanatra felúszott a képzeletében an­nak a savmarta teremtésnek az esete is, és összekapcsolta személyét az ismeretlen hang tulajdonosával meg egy gyermek lé­tével, és már látta maga előtt Vilo elvitat­hatatlan apaságát is, lélekben elképzelte, milyen állhatatosan követelik majd együtt és épp tőle a terhességmegszakítást, de aztán hirtelen önmaga előtt is elszégyeilte magát á gondolataiért és összehasonlításo­kért, amelyek a munkahelyéről az otthoná­ba is követték, és amelyek most megtámad­ták a legbiztosabb támaszát az életben. Ennek ellenére azonban egyre kellemet- lenebbül és kényelmetlenebbül érezte ma­gét. Tudatosította, hogy haladéktalanul fel kellene állnia és át kéne mennie a konyhá­ba és meglepetten vagy ellenségesen vi­selkednie, esetleg közönyösen vagy bár­hogy, de ugyanakkor, hogy ezek a bizony­talan érzések rátörtek, egyre erősebben ér­zett magában valamiféle furcsa sajnálatot is Vilo iránt és az iránt az ismeretlen kis­asszony vagy asszony iránt, aki Viloval volt. Majd pedig egyre inkább tudatosította, hogy mindenképpen főleg a lányai miatt meg kell őriznie méltóságát, igen, biztos, de főleg saját maga miatt. Csak hogyan? Továbbra is mozdulatlanul, mereven ült a fotelban, végighordta üres tekintetét a zsúfolt íróasztalon, s ebben a pillanatban, egészen véletlenül, meglátta az apró fűzött kiadványt ott fönn a sarokban. Felugrott és a kezébe kapta a könyvecskét. Átfutotta a t hosszú és bonyolult címet, majd lassan, mintha betűzte volna, még egyszer átolvas­ta az egészet, begombolta a kabátját, fogta a kézitáskáját, és határozottan belépett a hálóba, majd pedig ki a folyosóra. A szobák és a konyha is üres volt. Bizalmatlanul körülnézett, s a kezét az órájával a szeméhez emelte, de abban a pillanatban már hallotta a konyhából a víz súgását is. Valami hasonló, csak talán foj- tottabban és az édeskésen csicsergő hang­gal meg-megszakftva hallatszott a fürdőszo­bából is. Belépett a konyhába, lecsavarta a gázt, a forró vizet a két, nászajándékból származó parádés csészébe öntötte, vissza­tért a hálószobába, mégis kivette a másik tiszta zsebkendőt, amelyet az előbb még visszatett, aztán újra bement a dolgozó- szobába és egy szelet tiszta papírra, amely a keze ügyébe került, kusza, reszketeg be­tűkkel felírta a következő üzenetet. „Egészen véletlenül idehaza voltam nyolc óra körül, és sajnos délután is valamivel korábban jövök haza, így az én esetemben is minden bizonnyal nagyon komoly lépés­ről kell majd dönteni. Addig, főleg a lányok miatt, okvetlenül rendbe kellene tenni a fürdőszobát. L.“ Most, hogy leírta ezeket a sorokat, ki­csit elbizonytalanodott. Nem volt benne biz­tos, hogy valóban otthagyja-e a papírt, és nem kellene-e úgy tennie, mintha mi sem történt volna, vagy nem kellene-e esetleg belecsúsztatnia Vilo zsebébe? Vagy ellen­kezőleg: nem kellene-e gondosan elrakni a szétszórt ruhákat, és bemenni a nyitva ma­radt fürdőszobába és szó nélkül megmos­nia a kezét. Az ötlete azonban rögtön Pilá­tust képmutatásnak tűnt, ezért végül is az írást az asztalon, valahol a koffer fölött hagyta, és majdnem lábujjhegyen, csende­sen kiosont az előszobán át. Ott megke­rülte a széthányt, magas fűzős csizmát, óva­tosan lenyomta a kilincset, s csak amikor már kint volt, csapta be erősen az ajtót. Fordította Németh István Szkukálek Lajos tusrajza. Viera Handzová LENA é>

Next

/
Thumbnails
Contents