Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-14 / 2. szám
kl UTAZÓ EMBER Vonaton, autóbuszon, villamoson az utazó ember legkülönbözőbb fajtáját figyelhetjük meg. Vannak kellemes és kellemetlen útitársak. Az alábbi karikatúrák bemutatnak néhány utasti- pust; akinek nem inge, ne vegye magárai AZ ÄLLDOGÄLÖ — Valamennyi tömegközlekedési eszközön találkozni vele. A vonatra még a végállomáson, az Indulás előtt fél órával fölszáll. Mihelyt elindul a szerelvény, kiáll a folyosóra, és addig ott marad, míg ki nem kell szállnia. Közben a vonat zsúfolásig megtelik, s mindenki sóvárogva nézi az üres helyet, de senki nem ülhet le, mert az foglalt. Az álldogáló ártatlanabb típusa Inkább villamossal, autóbusszal utazik. Jellemző rá, hogy bár minden szék üres, 6 képes félórákat állni. Kellemetlenebb lehet a tömött villamosban, mert az álldogáló Ilyenkor általában Idősebb személy, és senki nem mer leülni, ha ő áll. A BARÄTKOZÖ — Különösen hosszú utakon kellemetlen. Alighogy belépsz a vonatfülkébe, ő máris megkérdezi, hová utazol. Majd, a választ meg sem várva, elárulja, hogy ő hol szállt fel, és elsorolja az összes eddigi megállót. Azután rátér felesége tyúkszemoperációjára, s részletesen elmagyarázza az ízletes hurka és kolbász készítésének módját. Te előveszel egy könyvet, hátha erre abbahagyja, pedig semmi kedved olvasni. ö megkérdezi, mit olvasol, és elmeséli az általa két éve átböngészett nutria- tenyésztő-szakkönyv tartalmát. Te lehunyod a szemedet, mintha aludnál, erre ő percenként gondoskodó kérdésekkel ébresztget: Nem zavar-e a lehúzott ablak? Ninqs-e túl meleg a fülkében? Ha végső elkeseredésedben kiállsz a folyosóra, ahol olyan huzat van, hogy a légnyomás miatt kapaszkodnod kell, ő kijön hozzád, mert jó megmozgatni egy ’ kicsit az elgémberedett tagokat. Nincs más mentség: szedni a sátorfádat és úgy tenni, mintha leszállnál, s egy óvatlan pillanatban felugrani egy másik kocsira. A DIÁKLÁNY — Hosszabb vonatutak gyakori típusa. Rögtön a fölszállás után körülrakja magát könyvekkel, Jegyzetekkel. Szorgalmasan ír, számol, olvas. Egy Idő után már csak olvas, mozdulatlanul mered a könyv fölé. Az elhaladó férfiak mindenfélét mutogatnak neki, de a szeme se rebben. Ütastársat figyelmébe ajánlom, hogy a végállomáson mindenképpen föl kell ébreszteni, nehogy a vagonokkal a pihenővágányra vontassák. A GYŰJTÖGETŐ — Neki mindenre szüksége van, ami egy vonatban, autóbuszban, villamosban megtalálható. Ártatlanabb fajtája csak a vécépapírt szedi össze a gyorsvonat illemhelyeiről. Szenvedélyesebbje az összes tiltó és figyelmeztető táblát, fogantyút, hamutartót, vonatfüggönyt. A kíváncsibb- ja fölhasogatja az autóbusz, vonat üléseit, hátha elrejtettek bennük valamit. Az ülésben talált habszivacsot is- hazaviszi: jó lesz mosogatni, vagy a gyereknek a kis játéktáblácskáját törül- getni. A HOZZÁÉRTŐ — Általában vonatokban tenyészik, de autóbuszokban Is találkozni vele. Rögtön felismerhető arról, hogy egész úton a menetrendet tanulmányozza. Kapásból mondja az ösz- szes állomás nevét, az indulások és érkezések pontos Idejét, a csatlakozásokat kéretlenül Is sorolja. Bennfentes a vasútnál, bár soha életében nem volt vasutas. Miden állomáson kinéz az ablakon. Érdeklődve kérdezgeti a kalauzt vagy a forgalmistát, hogy hol vagyunk, miért állunk, miért indulunk. Buszozó fajtája félórákat áll a sofőr mellett, kiselőadást tartván neki a biztonságos vezetésről. Éjjeli vonatokra gumimatracot és kispárnát hord magával, hogy kényelmesebben essen a fekvés. A NÉNIKE — Nagy batyukkal, bőröndökkel, aktatáskákkal van megrakodva, amelyeknek az összsúlya olyan, hogy egy jól megtermett dromedár is csak két- három méterre bírná odébb- cípelni őket. Ezekkel a csomagokkal nénikéink négyötszáz kilométeres utakra indulnak. Felismerhetők ar-. ról is, hogy előszeretettel ugrálnak le a nyílt pályán lassító szerelvényről. Az ismertetett típusok legártat- lanabbjai közé sorolhatók. A SZELLŐZTETŐ — Mihelyt belép a buszba, villamosba, vonatba, rögtön kinyitja, lehúzza az összes ablakot. Utastársainak bajuszára már ráfagy az orrváladék, de ő még mindig a melegre és a bűzre panaszkodik. A vonatfülkében gyakran összeveszik a szomszédjával, aki allergiás a huzatra. A vasúti előírások szerint ez esetben a kalauznak kellene eldöntenie a vitát, akit azonban Ilyenkor mintha elnyelte volna a föld. A SZOMJAS — Bármilyen rövid útra indul, legalább tíz üveg sört vesz magához. Ha gyorvonatban ül, útközben ötször hatszor még a büfékocsiba is betér, és mindig teli kézzel tér onnan vissza. Az összes sörösüveget a vonatablakkal „nyitja ki“, a kifutó habzó sörrel hol egyik, hol másik utastársát fröcsköli le. Általában marcona képe van, így mindenki elnézően mosolyog rá. 'Az üres sörösüvegeket sorban az ablak alá állítja, de azok minden fékezéskor szétgurulnak a padlón. Természetesen kiszálláskor egyetlen üres üveget sem visz magával, a gyűjtögető kalauzok és takarítónők nagy örömére. A TÜRELMETLEN — A villamos vagy autóbusz ajtaja még ki sem nyílik, ő már ott áll előtte, hogy minél hamarabb fölszállhasson. Ügy elfogja a leszállók elől az utat, hogy azok csak a fején keresztül vagy a másik ajtón hagyhatják el a járművet. Másik típusával vonatokban találkozunk. Már három megállóval korábban kihurcolja összes bőröndjét az ajtó elé, lehetetlenné réve az átjárást. Maga is kiáll a folyosóra, és szidja a vasutasok istenét, amiért így cammog a vonat, pedig neki már majdnem leszakad a lába. A ZÁRKÓZOTT — Legjellegzetesebb fajtája az éjjeli gyorsvonatokban figyelhető meg. Nem szereti a nagy társaságot, de elég gyakran párosával fordul elő Repesik, ha üres fülkét talál. Rögtön magára zárja az ajtót, módszeresen behúzza és összekapcsolja a függönyt, végigterül az ülésen, és a legnagyobb dörömbölés, kiabálás mellett is moccanás nélkül tud aludni. Ritkábban nappal is találkozni vele — vonatokban, autóbuszokban. Bár egymagában ül a fülkében vagy az autóbusz páros ülésén, mégis mindenkinek azt mondja, hogy a mellette levő hely foglalt. A ZÖLDFÜLŰ — Ha vonattal utazik, csak két-három- száz kilométer után veszi észre, hogy rossz irányba indult. Az autóbuszon arra vetemedik, hogy jegyei kér a sofőrtől, és ha kap. elfelejti azt útja végén visz- szaadni. Vonaton minden lassításkor pánikba esik, kapja a kabátját, bőröndjét és rohan a kijárat felé. Mégis gyakran előfordul, hogy egypár állomással túllő a célon. Leggyakrabban a helyjegyes fülkébe ül, természetesen helyjegy nélkül, esetleg az elsőosztályra másodosztályú jeggyel, mert örül, hogy ott kevesen vannak. Ha testi szükséglete sürgeti, a vécéajtó helyett a kijárati ajtót akarja kinyitni. Ez Ilyenkor általában sikerül is, nem úgy a kiszálláskor, amikor az ajtó megmakacsolja magát, és az istennek sem akar szót fogadni. Klinko Róbert A szerző felvételei Ezekkel a szép Iányokkol már az írás befejezése után találkoztam. Rádöbbentem, hogy őket meg kifelejtettem a felsorolásból. Végül mégis úgy döntöttem, hogy inkább a fényképüket közlöm. Vita Első munkahelyem Lapunk tavalyi 51-es számában vitaindító írás jelent meg a pályakezdők gondjairól. Az alábbiakban közöljük az első hozzászólásokat. Három és fél évvel ezelőtt végeztem el az állatorvosi főiskolát. Szülővárosomban szerettem volna elhelyezkedni, de ez merész álomnak bizonyult. Nemhogy a városban, de még a járásban sem kaptam állást. Az állatorvosi pálya annyira túltelített, hogy a frissen végzett doktoroknak nagy elhelyezkedési gondjaik vannak. Nekem szerencsém volt, mert a szomszéd járásban, mintegy harminc kilaméterre lakóhelyemtől felkínáltak egy körzetet, lássam el ott az állatorvosi teendőket. Azonnal elvállaltam, pedig lakást nem tudtak adni, így naponta ingáznom kell. A szüleim kocsijával járok munkába, mert a két járás között olyan rossz a buszösszeköttetés, hogy ha autóbusszal utaznék, csak késő este érnék haza. A munkámmal nagyon elégedett vagyok, már főiskolásként Ilyen állást képzeltem magamnak. Tulajdonképpen nincs főnököm, szabad kezet kaptam a változatosnál változatosabb esetek gyógyítására. A fizetésem viszont lehetne magasabb Is, tekintve, hogy naponta elég sok időmet meg energiámat elvesz az utazás. Két éve nősültem, jelenleg a szüleimnél lakunk. Szeretnénk saját otthont magunknak, de lakásra egyelőre nincs kilátásunk, az építkezésre meg még nem tudtam rászánni magam, és pénzünk sincs elegendő. A feleségem gyermekgondozási segélye meg az én keresetem csak a család eltartására elég. Fiatalok vagyunk, harmincévesen lehet önálló otthonunk. Egyelőre az a fontos, hogy a munkámmal elégedett vagyok. G. I. A gimnáziumi érettségi után nem sikerült a főiskolai felvételi vizsgám. Még azon a nyáron szakosító iskolába jelentkeztem, Nyitrára, szociális jogra. Felvettek. Az egy év letelte után a második érettségi bizonyítványom „titkárnői“ képesítésre jogosított. A munkahelyi kérvényemet mindenhonnan elutasították helyszűke miatt, vagy „még nem volt katona“ okból. Megpróbáltam a főiskolát, de másodszorra sem vettek föl. Sürgettem, hogy minél előbb vigyenek el katonának, de jelezték, még nem tartanak rám igényt. Életem nagy kérdése előtt álltam: hogyan tovább? A kétszeri sikertelen próbálkozás után hová adjam be munkahelyi kérvényemet? Ami érdekelt, és amire képesítésem is volt, nem csinálhattam, mivel a nemzeti bizottságoktól elutasító választ kaptam. Végül úgy döntöttem, hogy szülőfalum állami gazdaságában fogok dolgozni. így is lett. Segédmunkásként az építkezési részlegen téglát adogattam, toltam a habarcsostalicskát. Bátyám — aki nevelőként dolgozott egy mező- gazdasági középfokú szaktanintézetben — nyújtott segítséget, úgyhogy első munkahelyemen mindössze egy hónapig dolgoztam. Az igazán első munkahelyemnek azonban az említett szaktanintézetet tekintem. Munkaerőhiány miatt felvett az iskola igazgatója képesítés nélküli nevelőnek. A pedagógiai pálya gyermekkorom óta vonzott, persze tizenkilenc évesen nem volt könnyű beilleszkedni. Tizenöt-tizenhat éves fiúkaj bíztak rám. Személyes példával próbáltam kivívni a tekintélyemet, holott nem vagyok tekintélyelvű. A szigort, fegyelmet próbáltam összekötni a humorral nevelési módszeremben. Sokat köszönhettem munkatársaimnak, akik segítségemre voltak. Az első Ismerkedési napok, hetek után beleszoktam felelősségteljes munkámba. A legnagyobb baj az volt, hogy az elsősök: egy folyosón laktak a többi évfolyam tanulóival. Egymásra hatottak, főleg rossz irányban, ami nem volt mindig kiküszöbölhető. Elsőseimet mozgásra, sportolásra buzdítottam. Szerencsére ezt nem kellett nekik túlzottan hangsúlyozni. A tanulás után kifutottunk a sportpályára, és rúgtuk a bőrt. Munkám egy részét sportolással töltöttem, ami egy kicsit kikapcsolt a mozgalmas, hangos diákotthoni légkörből. Sajnos, sokszor elkeserítettek a diákok. Ilyenkor úgy éreztem, otthagyom őket, munkahelyet változtatok, de mindig meggondoltam magam. Az érettségire készülő negyedikeseknek segítettem a témák kidolgozásában, az irodalomkedvelőkkel gyakran beszélgettem az irodalomról, több esetben író-olvasó találkozón vettünk részt. Örültem, mikor eleget tett meghívásomnak Zalabai Zsigmond, aki találkozónkon a Hazahív a harangszó című könyvéről beszélt. Tíz hónapra szólt a szerződésem az Iskolával. Az iskolaév végén rengeteg élménnyel távoztam a diákotthonból, legnehezebben éppen elsős diákjaimtól búcsúztam, akik ott-tartózkodásom alatt boldoggá tettek, de gyakran el is kedvetlenítettek. Első munkahelyemen sokat tanultam. Számomra lecke volt, amelyet úgy érzem, minden fiatalnak egyszer meg kell tanulnia. Hogyan alakult további sorsom? Jelenleg diák vagyok. Hajtman Béla
