Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-01 / 13. szám
LAPUNK TARTALMÁBÓL: Április elseji elmélkedések r— 3. oldal Berlin évfordulója előtt — 5. oldal Üj Hajtások 7. oldal Kultúra — e heti számunkban kivételesen a 4. oldalon Módosítások a SZISZ Alapszabályzatában s— 9., 10. és 11. oldalon Gyurcsó István Szememben hordozlak Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belém rajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttű reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tőlem, ha nem adlak! Itt vagy te a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben ... Szeretem a hajnalokat. Hajnalokon mindig asszonyok jutnak az eszembe, akik még tudnak szeretni; Lehet, ruhájuk olcsó, csak a hajuk illatos, bőrüket nem solarium cirógatja, hanem férfitekintet Ogy viselik büszkeségüket, mint kora tavaszi éjszakák a fagyot: hajnalra fölenged a szerelemtől. Vakító fényben fáznak, görcs ül ujjaikon, ám az éjfelek Izzadó melege kiolvasztja a csomót izmaikból. Testük lágy takaró, pilláik alól kihull a bogáncs; csak a cigaretta parazsa vibrál szem- bogarukban. A hajnali asszonyok szépek és időtlenek. Álom szövi őket vagy szendergő egyedüllét. Hangjuk búgó, távoli üzenet, hullámokban sodródik át a tüdőn; korbács-idegek csattognak. Hempereg tőlük a vér megszabott pályáin s izzó lolulássá) kiutat keres. Vibrál az agy, s a végtagok szellőre hajlanak leheletüktől. A hajnali villamosok sikításai viszik el őket. Nézegetem a hirdetéseket. Hogyan ajánlják magukat a nők. És azt gondolom: nem szeretnék nő lenni. Persze, nemcsak a hirdetési kínálkozás miatt, hanqm mert így beszélnek róluk, mintegy legyintőn: a női nem. A férfiak szemében ők képviselik a tagadást. Csak női nemet és férfi igeneket ismerünk. Nincs ez rendjén valahogy. Védekezünk. Ezért nem figyelünk a nők igenjére. HAJNALI ASSZONYOK = Mert ha igent mond: megszerzett minket. Mondjon, csak nemet: azt hisszük, van miért élnünk. Ám ha csak a tagadást, a tiltást ismernénk belőlük, talán még ma is azon törnénk l^gj^nket, milyen legyen _a kerék? Nőktől Ttaijgffi mosta volna férfinaK^OteTC#',£ir,nein xsd^l kozom, amikojsía^pltótjeiiekr^ nézi Csak szorpaffTjeS^ek,\i»j^%ómKrisz- tus köisztóíéfSrieemelniD&ölm teheffnT Két kézzel\ markolj ál,, azt bánva, ha tövisek szaggatják \^ten rüket. A hajnali asgzpn^o! izzó trónust. Nepfetera vakba, jobban jfisz^s0 nésében, a \ráfla^cí§zd mek riogat^áiranja ban. Az érij#óae|£jsreji sál. Szeretsz?/ Szí lent? Hjjlygtt Hazudó», gyelek. Sír Szavak semmi féltem ____ f é 1 ek .'íkiko 1 ük. dik bennünk a játék szén szülten és erőlködve, örökös készenlétben figyeljük egymást. Statáriális minden kapcsolatunk. Most vagy soha! nem akaípl z|iek jaj-f jjak rebE en, a sze-^ rok szm^fás^ en. jy *' rím je- Hazudsz? 'tefék. Figyelsz? Fii 'Ásítajjjz? Ásítok.'* k. I%ncs nekem, Jetein és őfifet. Csak forgácsolódéivá FeNem szeretjük a várakozás remegését. Aggódunk: hátha gyávának látszunk. Kölyökkacajok csengenek a fülünkben: hol van a virtus, kisapám? S megmarkoljuk a vágtató örömök sörényét: gyi te, rohamra! Csak amikor a habzó test kihűlő párája eloszlik, jön a következőre. |s ez, pftP$»fc4Mlik az Ta' Ián mii tTtti liihull l,||j|pTOi csu“pSft^érzéki csalódás játszTg’^’velifflfr? ö áll, é>w=«ffiáTfEmk? Én a nyughatatlaffftkat kedvelem, a menekülőket, a^cikcakkolókat, veszetteket! Nem. Én a semmire líártSozgaTOlft» gondolok. Csak zek. Mert egyedül ők tud- izgalonuütí remegni a£8rt, amit ^maj^ejérngjf, há“m«gltiíidöttek érte. 2rreia!fSmtottak meg a nőte^ Nem a liSfe^HLAzok, akik ismeretlenek közé gelépve Húszéinak: ezés ez vagyok, =>sék engemi;<tudomá5űí'venni! strip^kJsBaasttrtfDorzas éjszakákat. r Rajuk érdemes várakozni! Kifigyel ma a mondatok színére? Alig (tevésén. Kárl Üres dobozban konganak a hangok. Pedig, . ,1 Ha előveszem Katalin nálam őrződő füzetét, tudom, hogy kéken mondta: „Felejts el!“ Éva jeles dolgozatának piszkozata, amelyet egy éjszaka róttam neki, sárga szavakat hív elő: „Többet nem találkozunk!“ Pirosán suttog Anikó’ levele: „Miért nem hívtál?“ Lilán csapódik elém Zsuzsa legörbült ajkáról: „Hazudsz!“ — amikor a képeslapon akad meg a szeme. Judit barna sóhaját hozza a törött gyertya: „Rajtad kívül nincs senkim!“ íródeák nem áll a hátunk mögött, hogy majd visszaolvashassuk önmagunkat. Csak a színek nem fakulnak. Mit látsz a nőben? Csak az ellenkező nemet? 7 Odalent a pincében, azon a nyirkos októberen Évike azt mondta: „Játsszunk papást-mamást!“ Nincs kedvem, feleltem, és az ágyú buffogására füleltem. Félni akartam „De miért nem?“ — nyaggatott tovább, „A pokrócokból sátrat csinálunk, az iesz a házunk! Gyere, segítsél!“ „Na jó, de azután hagyj!“ S a tízesével csomagolt földrajzi atlaszokból kétoldalt tornyot emeltünk, föléjük terítettük a plédeket. Odabent sötét volt, melegebb, és tompább az utcai csatazaj. „Na, ugye jó itt?“ — suttogta, és fogtuk egymás kezét. „Jó“ — válaI szóltam, és már nem akartam félni. A hajnali asszonyok sohasem morcosak. Könnyű nekik: az álom fölfrissíti őket. És amikor ölükben újra elalszol, már a reggel jár a fejedben. Milyen szép lesz fölébredni. Mellette! R. S.
