Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-12-23 / 51. szám

új ifjúság 9 A z orvos, aki mindsn ízében reszketett a túlfeszített munkától, végül már ordítva magyarázta Carolának, miért nincs Berlinben kórházi ágy betegnek akinek csupán tüdőgyulladása van. Értse meg már végre — számára most teljesen közömbös, hogy nem tud fizetni. Ezren és ezren, sú­lyos háborús sérüléssel, ezren és ezren, a légitámadások súlyo.san sebesült áldozatai — ma is pincében fekszenek, naponta tu­catjával pusztulnak el emberek, akiket kór­házi ápolással meg lehetne menteni. — Bekötött szemmel járkál maga az élet­ben? Carola a fivérét, aki három öreg ember­rel lakott együtt, egy v\'ilmersdorfi pincé­ben ápolta, amennyire tőle tellett. A tizen­hét éves fiú az orvos segítségével hat héten belül felépült. Amikor Carola felkereste, hogy megköszönje neki, az orvos így szólt hozzá: — Látom, maga értelmes teremtés. Nem akarom hát ámítani. Az öccse gyer­mekkorában átesett már egy tüdöfertözé- sen és most, a betegség után legyengült, a fertőzésre különösen hajlamossá vált. Ki lehet számítani, mikor válik gyógyíthatat­lan tüdővésszé, ha továbbra is ott él a pin­cében és olyan elégtelenül-táplálkozik, mint eddig. Könnyelműség lenne azt állítani, hogy csupán veszélyről van szó. De talán meg­mentheti, ha nyomban vidékre viszi, valami parasztházhoz, ahol tiszta levegőben és jó sok napsütésben lehet, része, és mindenek­előtt néhanapján egy pohár tejhez, egy to­jáshoz is hozzájuthat. Carola, aki hat hét alatt minden eladható holmijukat elkótyavetyélte, utoljára még a kalapját, egy alumínlumlábast meg két tö­rülközőt is, tanácstalanul, kétségbeesve tért vissza a pincébe. Amikor megpillantotta a csupa csont és bőr alakot a matracon, hir­telen elhatározásra jutott. Hogy meg no bánja, öccsét nyomban azzal a hazugsággal nyugtatta meg, hogy a szülői ház romjai között megtalálta édesanyjuk ékszeres ka­zettáját. A három nyaklánc — valószínűleg emlékszik rá — színes üveg, azért nem so­kat adnak. De a kis briliánsgyűrűért már adnak valamit, annyit biztosan, hogy a nya­rat vidéken tölthesse. Carola régi berlini hlvatalnokcsaládból származott. Abban a házban, a Savlgny Platz közelében, ahol született, nagyapja éven­ként egyszer Vilmos császárt látta vendé­gül. A ház romokban hevert. A bomba még a pince födémjét is átütötte. Carola szülei ott haltak meg a pincében. Apja, aki a külügyi hivatal magas rangú tisztviselőié­ként, a náci uralom idején Is hivatalában maradt, antiszemita volt, és csak osztály- gőgje tartotta vissza, hogy a nácik pártjá­ba belépjen. — Teljesen mindegy — vágta egyszer izgalmában apja szemébe Carola ebéd közben. Ez abban az Időben volt — a sorsdöntő sztálingrádi vereség után —, amikor a német Ifjúság egy része gondol­kodni és eszmélni kezdett, megrendülve és okulva az eseményeken, a százezernyi harc­téri sebesült és dühödt szabadságos front­katona láttán. A ház épségben maradt töredékrészében sértetlenül megvolt az éléstár, amelynek a konyhából volt a bejárata. A konyhát mintha leborotválták volna. Carola a parányi élés­kamrát kívülről és csak létra segítségével tudta elérni. Mivel a tető — három szét­hasadt és egymás mellé illesztett ajtó — az esőt áteresztette, a falak soha ki nem száradhattak, még ha nem is esett hosszabb ideje A homlokzati falon üvegezetlen kerek lyuk éktelenkedett, olyan volt, mint valami hajóablak. Alatta mosdótál és vlzeskanna. Egy szék már nem fért volna el. A matrac a padlón hevert. Azóta, hogy Carola elhatározta: eladja az egyetlen valamit,'amit még a magáénak mondhat, hogy megmentse öccse egészsé­gét, már két hét telt el. Ojból és újból visszariadt a puszta gondolatra, megder­medt az Iszonyattól, minden alkalommal a következő napra halasztotta az áldozat meg­hozatalát. De öccsének pillantása nem ha­gyott nyugtot neki. Carola a matracon térdelt, a falra akasz­tott tükör előtt. Az ezüstszürke selyempöty- työkkel kipontozott fekete fátylat a hajára Illesztette, és hátul csokorba kötötte. A fátyol két vége a nyakán átvetve, sötétbar­na, dús hosszúkás hajfonatával együtt hul­lott alá. Az ajka halvány volt, acélszürke szeme, túlságosan elkeskenyedett arcában, mintha megnőtt volna. Az járt a fejében, hogy a férfiak már gyakran próbálkoztak nála, nemegyszer le- szólították. Igen ám, de akkor még sokkal mutatósabb volt, és jobban öltözködött. Pú- derosszelencéjét, ajakrúzsát visszarakta a kézitáskájába, ebben a pillanatban kiesett a tudatából, hogy abbahagyta a sminkelést, titkon remélve, így egy férfi sem fogja megszólítani. Utolsó kísérlete a menekülés­re. De a vékony kis alak, fekete ruhájában, egyenes, jó formájú lábával, megragadó és — sápadt ajkai ellenére Is -v vonzó jelen­ség volt, amint egy kissé előrehajolva, apró női lépteivel, tétován sétált a már estébe hajló órában, az utcán lefelé. Mindössze huszonegy éves volt Egy férfi jött szembe vele. Carola le­sütötte pilláit, és szaporára fogta lépteit. Minden görcsössé merevedett benne. Egy mellékutcába menekült, csaknem porig le­rombolt, néptelen utcába, s ott megállt, fe­kete felkiáltójel a szürke romok közt. A Hiszen ezúttal minden egészen másként volt. Michael megkérdezte, amit Ilyenkor kér­dezni szoktak — hogy megengedl-e. Carola nyilvánvalóan beleegyezett, mert ottmaradt mellette. Michael az ellenkezőjére volt el­készülve, most hát meglepődött, és örült. Michael felesége 1940-ben egy francia- országi koncentrációs táborban pusztult el. / Életének legkeservesebb sorscsapása szakadt rá. Tudta, hogy vigasztalan magányára csak az Idő hozhatja meg a gyógyulást. Évekig tartott, amíg nőkre újból férfiszemmel tu­dott nézni, remélve, hogy egyszer csak meg­találja, amit keres. És bár számtalanszor megállapította magában, hogy a keresés nem segít, a nagy „Találkozásnak“ magától kell elkövetkeznie, sok csalódás ellenére tovább­ra Is kutatva járt-kelt a világban. Carola megjelenése megragadta. De hiá­ba kérdezte magától, ml az, ami oly külö­nösen megkapta. Végül, kisvártatva így szólt a lányhoz: — Nem óhajtaná a férfit, akinek megen­Leonhard Frank BERLINI SZERELMI TÖRTÉNET 1946-ban férfi csodálkozva követte a tekintetével, majd ment tovább a maga útján. A Kurfürstendamm deszkapalánkkal elke­rített romházaiból pincérek jöttek elő, tál­cával a tenyerükön. Szép, júliusi este volt. A vendégek ott ültek a szabad ég alatti kávéházakban, ember ember hátán. Kapni semmit sem lehetett. De a háborúnak vége volt. Ezrével sétáltak az emberek, részben még elegáns ruhájukba, részben toprongyo- san, szakadatlan áradatban, fel és alá. És a férfiak megtalálták, amit kerestek. Ez még kapható volt. Sőt több volt belőle, a testüket áruba bocsátó asszonyokból és lá­nyokból, mint valaha — és potom pénzért. Feladatának azt a részét, hogy olyan fér­fit találjon, aki képes és kész rá, hogy a szükséges összeget átadja neki, annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy áldozata ne legyen hiábavaló — Carola teljesen figyel­men kívül hagyta. Arra sose gondolt, hogy esetleg két férfinak kell átengednie magát, vagy háromnak, vagy tíznek. A férfiak, akik itt keresgéltek, gyakorla­tuk volt. A készségeseket már a járásukról felismerték, a testtartásukról, a portyázó pillantásukról. Azt a vékony lányt is alapo­san szemügyre vették, aki fekete ruhában, kalap nélkül, pilláit lesütve járt fel-alá. Valahogy nem illett bele az összképbe. Bár volt benne valami. A megjelenésében. Vala­mi Izgató. De valahogy bizonytalan a kis­lány. Ilyesmire persze nincs idő, a válasz­ték bőséges. Fiatal suhancok, akik minden nőbe belekötöttek, hiszen csakis azért jöt­tek ide, Carola felé Is sértő szavakat kiál­tottak, amint elhaladt mellettük. A férfi egy darabig követte, végül utol­érte, majd hagyta, hogy elmenjen mellette, most ismét a nyomában lépdelt. Mindenek­előtt az arckifejezése kapta meg. Aztán ezt gondolta: „És milyen szép a járása“ — majd csodálattal futtatta végig pillantását az alak­ján, fel egészen a fátyol övezte sötét kon- tylg, a nyakáig. Keskeny fejét a lány le­hajtotta. Michael a nemzetgazdaságtan fiatal tanár­segéde volt a berlini egyetemen, néhány el­méleti munkáját már publikálta — tizen­három esztendei párizsi, londoni, madridi ée New York-1 emigráció után, pár nappal ezelőtt érkezett vissza Berlinbe. Romba dön­tött élete felépítéséért harcolt, éles arcvo­násai ezt a küzdelmet tükrözték, szeme a nagyvilágot. Harminckilenc éves volt. Carola először kitért, mint mindig, ha férfi szólította meg az utcán; akaratlanul is oldalt fordult, védekezőén. Ösztönösen sietni kezdett. De a kétheti halogatás kínjai most hatni kezdtek. Ellenállt az ösztönének. gedte, hogy elkísérje, először megnézni? Carola megtette. De a mérhetetlen irtózás és félelem, amely márev pillantásából tük­röződött, földbe gyökerezte Michael lábát. — Nem jől érzi magát? Ml lelte? De Carola lesütötte a szemét és elindult tovább, a férfi oldalán. Akkor megszólalt Michael: — Ami engem illet, tőlem ne tart­son áml Némely helyütt olyan nagy volt a tolon­gás, hogy csak zegzugosan tudtak áttörni a tömegen. Michael könnyedén megfogta a lányt a felsőkarjánál és befordult vele egy keresztutcába. Egy kis cukrászda előtt, a- melyben valaha — száz esztendővel ezelőtt történt, gondolta mosolyogva — doktori dol­gozatának egyes részelt irta — megállt. Megfelel-e a hely neki? — Carolában csak pillanatok múlva vált tudatossá, hogy bele- egyezően bólintott. A tulajdonosnö odakiáltott: „Csak limo­nádénk vanl“ Majd kihozott két üveggel va­lami méregzöld folyadékból. Egyedül voltak a cukrászdában, -és egymással szemben ül­tek. Carola, fejét oldalra hajtva, a padlóra meredt, mint akinek megbomlott a lelki egyensúlya. Michael megkérdezte: — Mondja, fiam, miért engedte meg nekem, hogy magával jöjjek, ha ez ennyire felkavarja? Carola képtelen volt megszólalni, képte­len egy szót kimondani. Az arca merevvé vált, mint egy gipszálarc. — Szívesebben maradna egyedül? Carola most megszóldlt; kérdéssel vála­szolt, de amint az első szót kimondta, va­lami a szívéig ható furcsa bénulás mereví­tette meg: — Miért szólított meg maga en­gem az utcán? Michael csak némi szünet után válaszolt: — Hát tudja azt az ember? Ha becsületes akarok lenni: még most sem tudom. Maga komoly és nagyon szép kislány. Szerettem volna megismerni. » Carola elfordította róla a tekintetét, még a vállával is elfordult görcsösen, mire Mi­chael megkérdezte: — Most, ugye, harag­szik rám? Carola már Ismét úgy ült, mint aki karót nyelt, karját a bordáihoz szorítva. A fejét rázta. Michael újból teltette magának a kérdést: ml az, ami őt magát úgy felka­varja? A szépsége? Nyakának az íve, aho­gyan előbukkan a ruha kivágásából? Vagy a fejtartása? Vagy éppen az arcvonásai? A pirosra lakkozott asztalka mindössze harminc centiméter széles volt. Carola ösz- szekulcsolt kezét az asztal pereméhez szo­rította. Alsókarját merőlegesen leengedte. Michael nem tudott ellenállni — megsl­mogatta a leány görcsösen összekulcsolt ke­zét, és kereste a tekintetét. Carola pár pil-“ lanatra mindenről elfeledkezett. Aztán ön^ kéntelenül, visszariadt, mint aki arra gon^ dől: „Hogy engedheti ezt meg magának, hiszen tíz perce sincs, hogy ismer?“ Michael megszólalt, tétován reménykedve, hogy talán ö az, akit keres: — Azt hiszem, gyakrabban kellene látnunk egymást. Akkor nagyobb bizalommal lenne hozzám. Haza- kisérjem most? Carola ajkai elszürkültek. Elsápadt. Ml- chaelre vetett pillantása üres volt, mint a halottak megtört szeme. —• Eljöhet velem, ha fizet. Michaelen a csalódás és undor hulláma csapott át, egyszerre mintha szakadékba zu­hant volna, csak most döbbent rá, milyen mély hatást tett rá a lány. A szégyen foj­togatta, hogy érzelmeket pazarolt rá. Fel­ötlött benne, hogy taláa a nyomorúság vitte rá, és talán már nem is egyszer vitte rá a nyomorúság — de ez sem nyugtatta meg. Pedig Michael nem volt érzelgős természet. „Eljöhet vele, ha fizet. All right, a föld to vább forog. A kislány le akar feküdni.“ Húsz dollár: márkára átváltva, több, mint amennyire szüksége volt. Michael a táská­jába csúsztatta. — Megyünk? Itt a romok közt néhány ház sértetlen maradt. Csak pár száz lépést kellett ten­niük. Senkivel sem találkoztak. „Megmondtam neki — futott át Carola agyán. — Most tehát meg fog történnU Olyan mint az öngyilkosság.“ Nem is érzett már semmit. Az érzései meghaltak. A törmelékhalmaz — a ház külsff falai sem álltak már — a homályban olyan volt, mint valami óriási állat teteme. Carola a létrára mutatott. Michael mulatságosnak ta­lálta, hogy létrán kell felmásznia. „És miért nem 6 megy előre? Ez talán a szemérem- érzésnek valami maradéka nála?“ Carola az utolsó percben arra gondolt, hogy futásnak ered, amint a férfi felért. De aztán felmászott ö Is. Szó nem esett köztük. Carola meggyúj-< tóttá a gyertyát és bezárta az ajtót. A lá­bal megmerevedtek, mintha acélláncokkal volnának egymáshoz préselve. Valami belső erő súlya alatt, amely fölött nem volt ha­talma, becsukódott a teste. Hirtelen, odatámolygott a matrachoz. Iz­mai elernyedtek. Egész teste elomlott. Feje erőtlenül oldalt hanyatlott. Arca holtfehérré vált. A vizeskannán, amely ott. állt a hajóab­lak alatt a betonpadlón, összehajtott törül­közőt talált. Michael a lány homlokára szó- rította a borogatást, és meglgazgatta a tér­de fölé csúszott szoknyáját. „Orvost hiába keresnék. Órákba telnék, és én most nem hagyhatom magára.“ Több mint tíz percig várt, ezalatt többször cserélte a boroga­tást. Az ájulás mély volt. Amennyire a matrac megengedte, kinyi­totta az ajtót. Holdfényes éjszaka volt. A nagy, halott város romjai fenségesen széppé váltak a maguk borzalmasságában. Akár­csak a matracon fekvő leány halottsápadt arca — kínálkozott a hasonlat, amikor a leányra pillantott. Michael számára ebben a pillanatban vi­lágossá vált, hogy a leány még érintetlen. „A dolog tehát mégsem olyan egyszerű, mint ahogy gondoltam — hála Istennek.*^ Leült a leány mellé és fogta a kezét. Ér­zelmei, akár akarta, akár nem, újra el­hatalmasodtak rajta. És Michael nem vé­dekezett. A leány pillái megremegtek. Aztán fel­vetette a szemét és Mlchaelre nézett, olyan nyugalommal, mintha azt gondolná: aki egy­szer meghalt, nem fél többé semmitől. De az életnek ez a mozdulata megrendítette. Michael gyöngéden simogatta a haját — és az életnek ez a mozdulata megrendítette. M ichael most ültében kicsit feljebb húzta a leányt és gyengéden magá­hoz vonta a fejét. Egyetlen mondat­tal Carola mindent megmagyarázott. Közben pedig már melegen simult Michael karjaiba, fejét a férfi ajkai alá fordítva. Az elragadtatás mámorában még átsuhant a lány agyán: „Most aztán igazán az övé lehetek“ — s utána elaludt mellette. Három héttel később már házasok voltak. Fáy Árpád fordítása A 1 LISTA A hagyományokhoz híven egy-két hetes „pihenő“ után Ismét néhány hirtelen válto­zás az egyes listákon. Néhány sláger eltűnt, helyükbe újak léptek. Reméljük, ez a moz­gás a következő hetekben is folytatódni fog, mert előfordult már, hogy olvasóink vissza- szavazták régi slágereiket. HAZAI ÉS MAGYARORSZÁGI LISTA 1. Midi: Mám tristo mesiacov 2. Peter Nagy: Podime sa zachránlf 3. Elán; — Lojzo: le mi je lúto 4. Marika Gombitová: Volné mlesto v srdci 5. Miroslav Zbirka: Dr. jekyll a Mr. Hyde 6. Hana Zagorová: Dobré jltro 7. Marian Greksa — Demikát: Manek^na 8. Marika Gombitová: Nenápadná 9. Michal David; Decibely lásky 10. Stanislav HloZek: Za to mú2e déSf, ne já 1. Oemjén Ferenc: Szerelem első vérig 2. Komár László: Lola 3. Napoleon BLD: Kérlek, ne' fél] 4. Első Emelet: Idegenek a városban 5. Karácsony János: Kövess engem 8. Hobo Blues Band: 6:3 7. Zoltán Erika: Szerelemre születtem 8. R-Go: Fordított világ 9. Modern Hungária: Elfújja a szél 10. Révész Sándor: Vigyázz a madárra VILAGLISTA 1. C. C. Cath: Összetört szívek szállodája 2. A-HA: Vadászat lem és fent 3. Depeche Mode: Az idő kérdése 4. Rod Stewart: A szívem minden dobba­nása , 5. Bruce és Bongo: Hi-Ho 6. Alphaville: Táncolj velem 7. Toto: Majd kikeverlek 8. Sivitta: Annyira férfias 9. Chris de Burge: A vörös ruhás hölgy 10. Silen Circle: Holdfény ügy zsAkbamacska Színes posztert nyert: Rárok Zoltán roa- gyarbéli (Veik? Biel], Kelemen Éva komá­romi (Komárno), Kovács Zita kassai (Ko- Sice), Fehér Mónika szepsi (Moldava nad Bodvou) és Brozik Katalin bratislaval olva­sónk. POPCSEREBERE Kovács Adrianna (045 01 Moldava nad Bodvou-Mokrance 375): Adok Darinka Ro- lincová-, Marika Gombitová-, Kroky-, Ome­ga-, Korái-, Varga Miklós-, Komár László-, Live-, John James képeket, Herreys-, Nlk Kershaw-, Culture Club-, Depeche Mode-, Olivia Newton-John-posztereket és sok-sok címet. Kérek C. C. Catch-, Joy-, Bruce és Bongo-, Baltlmora-képeket, -posztereket, -jelvényeket, -kazettákat, róluk szólő cikke­ket, és szeretném megszerezni a címüket. Virág Ferenc (946 32 Marcelová, Druistev- ná 113/2): Adok Scorpions-, 1—2—3 Start-, P. Box-, Deák Bill Gyula-, Korál-lemezeket. Várom a csereanjálatokat. — pp —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents