Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-12-02 / 48. szám
új ifjúság 4 A terem olajszagú padlödeszkájá- ból itt is, ott Is kidudorodnak a görcsök. Ogy fest az egész, mint egy hullámzásban megmerevült fekete tenger. Néhol, fehér hálú delfinekként, fényesre csiszolt szögek hajlanak ki belőle, bizonyságául annak, hogy sokezer lábat koptatott már ez a padló. Annak idején az épület iskolának készült, s ez volt az egyetlen tanterme. Kultúrháznak használták, majd — miután hét éve átadták az új művelődési házat — itt rendezték be az ifjúsági klubot. Igaz, berendezésről nemigen beszélhetünk, hiszen a sarokban álló asztalon, nyolc széken és egy nagy öntöttkályhán kívül nimís a teremnek más bútorzata, így, félig üresen, szokatlanul nagynak tűnik a volt tanterem, holott alig tizenöt méter hosszú és hét méter széles. Három tizenéves lány ül a sarokban; beszélgetnek, cigarettáznak és a zenét figyelik. A helyiség másik végében ugyanis — a parányi volt kul- túrházl színpadon — két fiatalember gyakorol: egy gitáros meg egy dobos. Felszerelésük meglehetősen szegényes. Egy ütött-kopott Mono 50-es erősítő — amely azonban, mint később megtudom, még mindig jól szolgál —, régi típusú hangfal, két olcsó lengyel mikrofon és egy majdnem teljes Amali-dobfelszerelés. A legjobb és legújabb a fekete Diamant szóló- gitár. Mindez együtt: a kis falu öt éve hol széteső, hol együtt játszó zenekarának a maradványai. — X X — Nagy esemény volt ez annak idején; — Hát nem tudjátok? Sanyiék ... — mondogatták még az Idősebb asszonyok is, ha a régi művelődési ház előtt elhaladtukban meghallották a kiszűrődő rockzene foszlányait. A falu suttyó legény kél szinte minden este ott ólálkodtak az ablak alatt, a gyakorló zenekart hallgatták. Sokan közülük a terembe is bemerészkedtek. Félénken ugyan, mert „a klub“ még nem nekik való hely. Irigyelték a nagyobbakat, akik nyugodtan bemehettek, leülhettek és figyelhették a zenészeket. Sőt. néha még a gitárt is kezükbe vehették, a dobra is rá ráüthettek. Micsoda gyönyörűség! A rendszeres próbák során kialakult az állandó közönség; egy-egy este húsz harminc fiatal is összejött, pedig ez nagy szó egy négyszáz lakosú falucskában. — Volt itt régen egy parasztzenekar, még az első háború előtt — mondogatta Kovács Dezső bácsi. — Azok aztán tudtak muzsikálni... De a háború hármukat elvitte, így a maradék kettő is abbahagyta a zenélést, mindig jófíllű nép voltunk ml... Akárhogyan volt, azóta nem akadt itt ember, aki zenekart alapítson. Igaz, hogy a Sanyi zenekarából is Mű másutt tombol a vídeodíszkó csak ő a helybéli, a többiek a környékről verődtek össze. De az a lényeg, hogy a faluban gyakorolnak és a falubélieknek játszanak. öt éve kezdődött. Háromnegyed éves gyakorlás után végre a nyilvánosság elé léphettek. Búcsú volt a községben, aki csak tehette, kiment a Sárirétre, a szabadtéri bálba. No, nemcsak a zenekar kedvéért: inkább azért, mert jót akart mulatni. Sanyiék hivatalosan még nem zenélhettek volna, mert nem volt engedélyük, sem teljes felszerelésük. Erre a délutánra és estére a barátaiktól, ismerőseiktől könyörögték össze a hiányzó erősítőket, hangszórókat. A zene mindenkinek tetszett. Sanyiék úgy tervezték, februárban elmennek a minősítő vizsgára, azután már mulatságokban is zenélhetnek. Persze, addig még jó fél év volt hátra... — X X — A három lány elnyomja a cigaretta- csikket és feláll. Kifelé Indulnak. Szombat kora este van, talán bálba készülődnek. Még mielőtt elérnék az ajtót, kintről egy bajuszos srác lép be rajta. — Jöttök? — aztán a teremben nem marad más, csak a két zenész meg én. Legalább negyed órája itt ülök, de Sanyi csak most vesz észre, miközben a magnó felé hajol, hogy bekapcsolhassa és meghallgathassa a most megtanulandó számot. — Hát te hogy kerülsz ide? — kérdezi csodálkozva. Félbehagyják a próbát, lejön a színpadról. — Még mindig reménykedsz? — kérdem. — Én ezt soha nem fogom tudni abbahagyni... Láttad a gitáromat? Két hónapja vettem. Jobb, mint az Irls. De hát hol van ez még a jótól! — Elhatároztam, hogy írok rólad. — Nem érdemes. — X X — Sanyi tízéves volt, amikor az apja meghalt. Édesanyja nem keresett valami sokat, de csak kettőjükre kellett a pénz, így soha semmiben nem szenvedtek hiányt. Tizennégy éves korában barátom arra Is rá tudta szedni anyját, hogy gitárt vegyen neki. Olcsó spanyolgitárt, de azon is hat húr volt, és ha akarta, reggeltől estig nyúzhatta. Naponta két-három órát gyakorolt. Az volt az álma, ho.gy egyszer szólógltáros lesz egy zenekarban. Gitárjával gyakran a tükör elé állt, és elképzelte, hogy fest majd rockzenészként. Tizennyolc éves korában egy ismerősétől vlllanygitárt vett. Olcsón, ezer koronáért. De mit kezdjen vele? Ahhoz erősítő Is kell, hangszórók, és az legalább háromezer korona. Volt a Csemadoknak egy Mono 50- ese meg egy 40 wattos hangfala — mondta egy barátja. Sanyi utánajárt, meg is találta, kölcsön kapta. Az erősítő rossz volt, de sikerült megjavít- tatnia. — Alakul a zenekari — mondogatta lázasan, mert közben a szomszéd falvakban talált még három embert. Az egyik jól dobolt, felszerelése is volt. A másiknak orgonája. A harmadik basszusgitározni akart, és azt ígérte, hogy iskolájából tud hangszert szerezni, erősítővel együtt. A próbatermet könnyen elintézték. Három hónap múlva egy énekes is csatlakozott hozzájuk, így már öten jártak össze gyakorolni. — Engem akkor vettek fel főiskolára — mondja Sanyi —, így csak a hétvégeken próbálhatott a csapat teljes létszámban. Elég fárasztó volt hetente hazajárnom. Szombatonként legtöbbször az egész napot, sőt az éjszakát is átzenéltük. Otthon szinte semmit nem segítettem. Anyámmal össze is vesztem emiatt, aztán beláttam, hogy igaza van. Ezután szombat délelőtt mindig otthon dolgoztam. Délután négyre elmentem a klubba, s gyakran csak vasárnap reggel értem haza onnan. Nem volt jó felszerelésünk, hol ez romlott el, hol az nehezítette a próbákat. Télen nagyon hideg volt a teremben, mert a rossz kályha, nem tudta klfűfenl a helyiséget. Ha jól megraktuk, füstölt, ezért sokszor inkább be se gyújtottunk. Nyárra megtanultunk annyi számot, hogy elvállalhattuk a zenélést a búcsúi bálban. Ezután kisebb megszakításokkal tovább gyakoroltunk. Immár több mint egy éve. Időközben olyan jó barátság alakult ki köztünk, hogy mindannyian alig vártuk a hétvégeket, és nem csak a zene miatt. Járásunkban februárban tartják a ml nősítő vizsgákat. Ml is elmentünk He.venszázalékos együttesnek nyilvá nílottak. Megkaptuk az engedélyt Február végén, a szomszéd falu bál ján már mi zenéltünk. Két hétre rá autószerencsétlenség következtében meghalt a dobosunk. Ez mindannyiunkat annyira letört, hogy hosszú ideig nem tudtunk hangszert venni a kezünkbe. Áprilisban az orgonistánkat elvitték katonának, s a zenekar sorsa megp6csé;elödött. — Téged ekkor más baj is ért... — Igen. Kidobtak a főiskoláról, mivel elhanyagoltam a tanulást. Nagyon elkeseredtem: se főiskola, se zenekar. — Mégis újrakezdted. — Mind a kettőt. — Milyen zenészekkel álltái össze? — A régi társaságból kívülem csak a basszusgitáros maradt meg. Novemberben kezdtünk gyakorolni, de mivel februárban még nem vizsgázhattunk, mert nem volt elég nagy a repertoárunk, s évközben sem tudtuk elintézni az engedélyt, újabb egy évet várnunk kellett. így táncmulatságokon nem játszhattunk, csak néhány Csemadok-koncerten léptünk fel. Pedig kellett volna a pénz. mert felsze- relésre kilencezer korona kölcsönt kaptunk ismerőseinktől, s azt vissza kellett fizetni. Idén februárban végre megkaptuk az engedélyt, de csak négy alkalommal zenélhettünk, mert két tagunk berukkolt katonának. A keresett pénz még arra se volt elég, hogy törlesszük az adósságainkat. A basszusgitárosunk más kerületbe költözött, így újra csak ketten maradtunk: én meg Pista, aki nagyon jó dobos. — Hogyan tovább? — Hívnak egy jól menő környékbeli zenekarba, de akkor mi lesz Pistával? Megfogadtuk, hogy ha a srácok leszerelnek, újra összeállunk. — Addig nem lesz zenekarod? — Nem tudom még. — X X — A falucska meredek főutcáján kaptatunk fölfelé. Sanyi — szakálla és gitárja miatt — bárki garabonciásnak nézhetné ebben a késő esti félhomályban. — Amikor a legelső próbánkon egyszerre szólalt meg valamennyi hangszer, az első ütemek után majdnem elsírtam magam. Olyan jó érzés volt. Talán csak a hold meg a köd okoz za ezt az elérzékenyülést — gondo lom, de hangosan nem akarom mon dani. Felérve az út legmagasabb pont Iára, Sanyiék háza elé, a kapu előtt kőcsomóból egy kis gömbölyű termés kő legurul az útra. Sanyi megbillent a lábával, s a kő gurulni kezd a lej tön, mint az a bizonyos sziszifuszi kő szikla. Barátom hosszan néz utána .. Klinko Rőber Éreztem, hogy Szilviát kellemetlenül érin- i a dolog. Sejtettem is az okát: ö teljesen más, mint azok, akikről beszélgetni akartam vele. A Rimaszombati (Rimavská Sobota) Járásban évente körülbelül négyszáz cigánytanuló tölti be a tizennegyedik életévét. Ezeknek egyharmada nem jut el az alapiskola felső tagozatára. A tízéves tankötelezettségről szóló törvény viszont még két évig „továbbtanulásra kényszeríti“ őket, ami miatt különösen néhány magyar tanítási nyelvű alapiskolában halmozódtak fel a gondok, ugyanis ezek közül némelyikben a cigánytanulók száma meghaladja az össz- lé.szám felét. A nyolcadikos Danyi Szilvia iskolájában, a Rimaszombati Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában is hasonló a helyzet. De mint mondtam, Szilvia nem tartozik azok közé akik gondot okoznak az iskolának. A legjobb tanulók közé tartozik, gimnáziumba akar menni, mert utána főiskolán szeretné tolytatni a tanulmányait. Minden vágya, hogy orvos legyen. Származását nem tagadja, de már semmilyen közösséget nem akar vállalni a cigánytanulókkal. Talán éppen emiatt akartam először vele beszélgetni. Nagyon érdekelt, hogy miben látja ő a problémák okát. — Szerintem az a baj — mondta, miután negérleile, miért éppen öt faggatom ezekről a dolgokról -, hogy a problémás tanulók nem olyan közösségben élnek, mint mi. nem úgy élnek ahogy kellene, nincsenek céljaik. Csak az érdekli ,őket, hogy az adott pillanatban jól érezzék magukat. — Jól Ismered őket? — Nincsenek kapcsolataink. Ök külön osztályba járnak, nem bírnák a tanulást, lerontanák az osztályok tanulmányi átlagát, és viselkedésükkel is hatással lennének a többiekre. — Ti, akik jól tanultok, jól viselkedtek, nem tudnátok hatni rájuk a jó példa erejével? — Nem hiszem. Amint mondtam, nem vagyunk velük jóformán semmilyen kapcsolatban, és ők ezt nem is igénylik. — Mit gondolsz mtért? — Szerintem az a baj. hogy nagyon rendezetlen családi knrülménvek közöl' élnek. Hogy ne mondjanalr le JÖVŐJÜKRŐL Otthonról szinte semmi jót nem hoznak magukkal. A szüleik és az idősebb testvéreik sok esetben nem dolgoznak rendszeresen, és előfordul, hogy már büntetve is voi- tak. Csak azon csodáikozom, hogy ők iiyen közegben jól érzik magukat. Kétségtelen, hogy sok Igazság van abban, amit Szilviától hallottam, de Csank józsef- tői, az iskola igazgatójától már objektívebb helyzetképet kaptam. — Nagyon sok gondunk van a cigánytanulókkal, akiknek száma évről évre nő — mondotta. — Jelenleg százhússzal vannak többen az iskolánkban, mint öt évvel ezelőtt. — Mi a gondok lényege? — A cigánytanulóknál nagyon különböző a családi háttér, ami eleve arra késztet bennünket, hogy szinte valamennyiUkkel külön-kiilön kell foglalkoznunk. Gyakori gond a magaviseletük, rendszertelenül járnak iskolába, ezért elég sokszor kényszerítő eszközökhöz kell nyúlnunk. — És eredményre vezetnek? — Az iskolalátogatás terén javulás mutatkozik, és sokkalta kevesebb lett az igazolt hiányzások száma, de még ennél is örvendetesebb. Hogy tanulónként harmincról nem egész tizenegyre sikerült csökken- tenünk az igazolatlanul kihagyott órák számát. Javult az együttműködésünk a szülőkkel. Sok segítséget kaptunk a városi nemzeti bizottságtól és a közbiztonsági szervektől is, de mindenekelőtt az osztályfőnökök munkáját, lelkiismeretes hozzáállását dicsért a javuló helyzet. Ok állnak a legközelebb ezekhez a tanulókhoz, ők ismerik legjobban a problémákat. Időt és fáradságot nem kímélve, ahányszor csak kell, felkeresik a kimaradozó tanulók szüleit, s minden eszközt megragadnak a meggyőzésükre. A szülő nagyon fontos láncszem a cigánytanulók nevelésében. Ha megértetjük velük a problémákat, nyert ügyünk van. Ez azonban, sajnos, nem könnyű feladat. Tapasztalatból mondom, hogy rájuk sokkal nehezebb hatni, mint a gyermekeikre. De nélkülük, az együttműködés nélkül, számottevő eredményeket nem lehet elérni. — A rendszeres Iskolalátogatás, a tananyagok elsajátíttatása bizonyos értelemben csak részletkérdés, de természetesen enélkül elképzelhetetlen a fő cél elérése: Vannak-e gondjaik a cigánytanulók továbbtanulásával? — Évente negyven ötven cigánytanuló elhelyezését kell megoldanunk. Többségükkel nincsenek különösebb gondjaink. Az alapiskolában olyan eredményeket érnek el, hogy nyugodtan folytathatják a tanulmányaikat középiskolákban vagy a szaktanintézetekben. Viszont nagyon sok gondunk van azokkal a tanulókkal, akik csak hetedikig vagy még addig sem jutnak el Ezeknek az elhelyezése csak úgynevezett B változatban oldható meg, ami azt Jelenti, hogy csak a szakmunkásképző intézetek kétéves tagozatán tanulhatnak tovább, és mint betanított munkások érvényesülnek majd. Da minden évben akad egynéhány cigánytanuló. akiknek az elhelyezését még így sem tudjuk megoldani. Ezek esetleg még két évig maradnak alapisknlásnk hogy befelezzék a hiányzó évfolyamokat, de előfordul, hogy még ez a lehetőség sem érdekli őket. Egyszerííen otthon maradnak, s a tizenhatodik életévük betöltése után törhetjük a fejünket, hogy milyen munkát találjunk számukra. pedig nagyon szeretnénk, ha nem mondanának le jövőjükről, hanem tudatosan alakítanák azt. KAMOCSAf IMRE A szerző felvételein Csank József és Danvi Szilvia
