Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-12-02 / 48. szám

Uj Bio a szövetkezetben A légi (Lehnice) szövetkezet agrolahnra- tóriumában ebédelnek az emberek. Csak úgy, kinn a folyosón, a fal mellé húzva az asztalt, mert itt nincs Idő szertartásosan elfogyasztani az ennivalót. Csaszny Erzsébet mérnöknő vezet a rész­legükre, és közben lelkesen magyaráz. Pro­tein hatású anyagok gyártására szakosod­nak. Az eljárásokat az egyetem és az aka­démia munkatársai dolgozták ki, és a szö­vetkezet vezetőségének köszönhető, hogy az elméleti eredményeknek a mezőgazdasági termelés hasznát látja. — Ez egy vákuumdesztillálö berendezés — magyarázza a mérnöknő, és egy plafonig érő, űvegtégelyekből állő berendezésre mu­tat. — A desztilláló berendezéshez külön­böző mérőműszerek tartoznak. A berende­zésen naponta hatszáz kilogramm ható­anyagot gyártanak. Enhek kilója kétezer korona. Különben a teremben laboratóriumhoz, vegyi konyhához Illően minden ragyogóan tiszta, csak az egyik asztal foltjai árulkod­nak arról, hogy élő anyaggal Is kísérletez­nek. A szomszédos teremben a szövetkezet mellékági üzemében készült berendezésen E-vltamint állítanak elő. — Ebből a nem sokat érő piszkos fagy. gyúböl nyerJUk az E-vitamint — mondja a mérnöknó és mutatja a tégelybe fagyott zsiradékot, minden mosópor- és szappan­gyár gondot okozó hulladéktermékét. A mérnökna lelkesen, szinte átszellemül- ten magyaráz, majd kinyitja egy vadonat­új hűtőszekrény ajtaját, és egy téglaszínű porral megtöltött üvegecskére mutat. — Ezt a port, amely tulajdonképpen en­zim, az állatok hasnyálmirigyéből nyerjük — magyarázza —, azokból az állati belsö- ségekbői, ameiyek a vágóhidakon, de itt nálunk is a szemétre kerültek. Valamikor, mert most már más a helyzet. Még nyílik egy ajtó, de mögötte csak egy elhagyott műhely sok öreg, hasznavehetet­len kacalja éktelenkedik. Csaszny Erzsébet nem Is azért nyitja ki az ajtót, hogy meg­mutassa 8 rendetlenséget, hanem hogy ér­zékeltesse, a ragyogóan tiszta laboratóriumi helyiségeket Ilyen rendetlenségből varázsol­ták elő. Csaszny Erzsébet vegyészmérnök, szűkebb szakmai területe az élelmiszeripari vegyé­szet. A szomszédos Nagymagyarról (Zlaté Klasy) származik, s tulajdonképpen azért döntött az élelmiszeripari vegyészet mellett, mert a föld emberének érezte magát, és bízott benne, hogy ha egyszer befejezi ta­nulmányait, a föld adományaival fog foglal­kozni. Ez sikerült is neki; a szövetkezet tagja lett, előbb az agrolaboratóriumban dolgozott, s ahogy az bővült, fejlődött, át­jött a biotechnológiai részlegre, s ma kü­lönböző termékek tesztelésével, táptalajok vizsgálatával, új eljárások kidolgozásával foglalkozik. És persze nemcsak ő, hanem a nála fia­talabbak, Vujtek József és Frőlich Gusztáv mérnökök is. Frőlich mérnök friss diplomás, még nem tagja a szövetkezetnek, de ha módja nyílik arra, hogy itt maradjon és dolgozzon, szí­vesen belép a szövetkezetbe, mert Itt sok mindent megtanulhat, hiszen a laborban sok a korszerű, gyakran prototípusnak számító eszköz, olyanok, amilyeneket még az egye­temen sem láthat egy mai hallgató. Tehát a legjobb helyre került. Ezek a húsz valahány éves lányok és fiúk, férfiak, ugyanis mind Innen, a kör­nyékről valók, és ez azt Jelenti, hogy ér­demes volt tanulniuk, nem kell, hogy mesz- sze a szülőföldjüktől Idegenben keressenek maguknak munkát. Németh István Kiegészítés Az Cj Ifjúság 46. számában közöltük a Szlovák Szocialista Köztársaság Ok­tatásügyi Minisztériumának tájékozta­tóját a közép- és főiskolai továbbtanu­lás lehetőségeiről. A tájékoztatóból ki­maradt az Ogyallai (Hurbanovo) Építé­szeti Szakközépiskola. Az iskola évente két magyar tanítási nyelvű magasépíté­szeti osztályt indít. Olvasóink és az iskola igazgatóságá­nak elnézését kérjük. ORSOLYA UTCA HÁROM Kerülgetem, mint macska ... Ogy is mond­hatnám; kandúr, de nem mondom, mert nem egyéb céllal szeretnék bejutni ebbe a fővárosi leánykollégiumba, mint bogy ri­portot írjak róla. Többször vettem ostrom alá az épületet, de eddig még csak kívülről láthattam. Hol a portás tanácsolt el, hol az igazgatónő — hol mindketten, közűs erű­vel. Legutoljára, mindenféle engedélyekkel felvértezve abban a hitben kopogtattam a portásfülke ablakán, hogy végre megnéz­hetem az „Orsolyákat“. Majdnem tévedtem. Az igazgatónőt nem találtam ott, szeren­csére a helyettese nem gyanítván újságírói voltomat, beengedett a középiskolás lányok közé. Ódon, vastag falak, boltívek, csigalépcső — ez hát az épület, a korabeli apácakolos­tor. Orsolya utca három. Nehogy félreértsen az olvasói Nem áll szándékomban párhuza­mot vonni egy apácazárda meg egy mai kö­zépiskolai leányinternátus között. Hisz az internátusért fizetni kelll Igaz, hogy. nem sokat. Orsolya utca három. Sokszáz leány lakik Itt, a szlovák főváros több középiskolájá­ból. Többek között a Duna utcai gimnazis­ták Is. Szigorúan csak lányok. Ide férfi­ember be nem teheti a lábát. Állítólag egy­szer ... No de erről egy szót se, mert ha kitudódna a módja ... A fiúk csak az épü­let előtt sétálgatnak vágyakozva. Ha föl- kláltják, hogy Kati, többen is kinéznek az ablakon, s a férfiú ekkor elbizonytalano­dik. Kihez is Jött valójában? Hisz az a sző­ke sokkal csinosabb. Lehet, hogy éppen hozzá? Szóval végre beléphetek az épületbe. A lányok már várnak. Az olvasó talán azt gondolja; nem is tehetnek mást. hiszen nem hagyhatják el az épületet. Ez nem Igaz. Délután négy óra van, épp a kimenő Ide­je. Este fél nyolcig azt tehetnek, amit csak akarnak. Majdnem. Már Jól Ismerjük egymást. Nemcsak azért, mert zöldfülű tanárgyakornokként az ő osz­tályukon próbálgattam tudásomat és nem­tudásomat — nem is olyan régen —, de ez már a negyedik alkalom, hogy találko­zót beszélünk meg. Közben pedig már any- nyi szó esett az Internátusről, hogy tulaj­donképpen minden fontosat megtudtam ró­la. Beszélgetőtársaim másodikosok, négyen laknak egy szobában. Elég kevés a hely a kollégiumban, a diák meg sok. ezért a szo­ba bútorzata mindössze két emeletes ágy, két asztal meg a hozzájuk tartozó székek. A szekrények már csak a folyosókon fér­tek el. A szobák falain mindenféle sok pia­kát, újságklvágás. Tilos lenne kiragasztani őket, de hát akkor milyen az a diákszoba? Hogyan fest? — Megválaszthatjátok a lakótársakat? — Elsőben még nem, de azután Igen. — Jó itt lakni? — Otthon Jobb volna, de még örülhetünk, hogy kaptunk szobát. És a diákélet talán teljesebb így. Jobban összekovácsolödhat a társaság. — A kimenők? — Van elég. Ha nincs tanulnlvalő, este fél nyolcig a városban maradhatunk. De egy perccel se tovább. Szobánként ellenőr­zik a létszámot, még a zuhanyozókba, a vécékbe is benéznek, jaj annak, akit nem találnak a helyéni — Nincsenek engedmények? Esetleg, ha nagyobb csoport akar tovább klnnmarad- nl...? — Elképzelhető, de elég ritkán fordul elő. A múltkor például el akartunk menni moziba, a hatórás előadásra. Kis Idővel fél nyolc után értünk volna vissza. Az Igaz­gatónőtől kértünk engedélyt, aki azt mond­ta: rendben van, de csak úgy, ha a szobá­tok Is rendben lesz. Természetesen. Három­negyed hatkor Jött ellenőrizni, s úgy ren­. delkezett, még le kell tisztítanunk a szek­rényekre ragasztott cédulákat Is, amelye­ket az elődeink hagytak ott. Nehezen ment, allg-allg értünk el a Ilimre. — Mi történne, ha egy Ilyen alkalommal nem érnétek vissza Idejében? — Az attől függ, milyen sokáig marad ki az ember. Ha másnao reggelig, akkor már Inkább vissza se jöjjön. Kisebb vétsé­gek büntetése az, hogy két-három hétre megvonják a kimenőket. Nem mehetünk máshová, csak le a konyhába. Mosogatni. Beszélgetünk, beszélgetünk, s azon ve­szem észre magam, hogy én vagyok az egyetlen férfi az épületben. Ha a portást nem számítom, ö ugyanis félúton van az épület meg az utca között. Ennyi (csinos) lány társaságában —■ horriblle dictu — egy férfll Az ódon falak ritkán láthattak Ilyet életük során. Én Is ritkán érzem ilyen Jól magam munka közben. — A Duna utcás fiúk merre laknak? — Jő messzire innen. Szegény lányoki Sehol egy fiú osztály­társ, vagy talán ők nem is ezekről a fiúk­ról álmodoznak? — Van-e valamilyen közös rendezvénye a két kollégiumnak, ahol együtt szórakoz­hattok? — Nálunk félévente egyszer rendeznek díszkőt, de arra a ml fiúinkat nem engedik be. Csak a Vajansky utcai kollégistákat, ugyanis, ők a ml „baráti internátusunk“. Közben vacsoraidő lesz, a lányok éhe­sek, elbúcsúzunk. Hogy érdekesebb legyen a távozásom, megmutatják a hátsó kijára­tot. Szűk, meredek csigalépcső. Mire leér az emhp- úgy elszédül, mintha ürhajőklkép- zésen vo. .a. De remélem, ebből a kollé­giumból rajtam kívül nem fog repülni sen­ki. KLINKO ROBERT A szerző, felvételei a kellégiumban készültek KERÉKPÁRON A BÉKÉÉRT Egy rozsnyői (Ro^ftava) lány, Zlatica Halková éppen az államvizsgára készült a bratlslaval Közgazdasági Főiskolán, amikor megtudta, hogy tagja lett annak a buszon- hatos keretnek, melyből tízen képviselhetik hazánkat a nemzetközi béketúrán. Ettől kezdve már nem Is tudott másra gondolni, csak arra, hogy kerékpárján bejárhatja a szúkebb világot: a Szovjetunió egy részét, ha­zánkat, Kanadát és az Amerikai Egyesült Államokat, egyben amerre Jár, kifejezheti békeakaratát. De ahhoz, hogy Idáig eljus­son, hogy ott lehessen a Kljevbe utazó cso­portban, sok mindenre választ kellett még adnia, meg kellett felelnie szigorú követel­ményeknek. Közben sikeresen befejezte az Iskolát, egészségi állapota, angol és orosz nyelvtudása, politikai és egyéb tárgyi Is­meretei Is kielégítöek voltak, kedvenc sport­jában, a kerékpározásban pedig az ellen­őrző versenyen magasan túlszárnyalta a mezőnyt. A csapat legfiatalabb tagjaként ülhetett arra a repülőgépre, amely Idén, Június 19-én Prágából Kljevbe szállította a csoportot. Kísérjük most el másfél hónapos útjára Katicát! „Kljevben részt vettünk egy békenagy­gyűlésen, a városban szinte otthon éreztük magunkat, lelkes fiatalok, barátok között mozogtunk. A Szovjetuniót ért fasiszta tá­madás évfordulóján. Június 22-én Öltünk kerékpárra. Esett az eső, de ez sem szegte kedvűnket, és sikerrel vettük túránk első szakaszát. További száz kerékpáros kísért f/ , . L . ^ ^ utunkon, de Itt Is, ott is további százak csatlakoztak hozzánk, és falujuk, városuk határáig kísértek minket. Az út mentén, ahol csak megálltunk,, ünnepeltek, megven­dégeltek minket, minden megállóhelyen ba­ráti találkozókra, beszélgetésekre került sor. Napi 130—140 kilométert tettünk meg, Így július 1-én már Preäovba értünk. Itt csatlakozott hozzánk tizenegy amerikai és két kanadai kerékpáros békeharcos. Velük Is hamar megbarátkoztunk, és emlékezetes napokat töltöttünk együtt. Néha tábortűz mellett szórakoztunk, énekeltünk, táncol­tunk, Ismertettük egymás szokásait, kultú­ráját. Tetszett nekik hazánk, különösen Prá­ga és persze a sörünk. Nem győzték eleget dicsérni. A békenagygyűlések sajátos han­gulata Is magával ragadta őket és többször Is elmondták — annak ellenére, hogy a főszervezőnek számító „Team Worsk“ ezer dollár részvételi dijat követelt tőlük —, megérte eljönni. Az utat Prágából Montrealba repülőgé­pen tettük meg, persze személyi poggyá­szunkban ott volt a kerékpár Is. Július 19- én landoltunk a Mirabela repülőtéren és másnap már kerékpáron folytattuk utunkat az Egyesült Államokba. A fogadtatás Itt Is szívélyes volt. Július 27-én érkeztünk New Yorkba,‘ahol megkaptuk az ENSZ „Blke for peace“ feliratú oklevelét. Az Itt eltöltött öt nap alatt további feledhetetlen élmé­nyekkel gazdagodtunk, lenyűgözött ez a vi­lágváros gigantikus méreteivel, felhőkarco­lóival. Egy baseball mérkőzésen Is voltunk, ahol a rendezők már tudtak rólunk, és az eredményhirdető táblán üdvözöltek bennün­ket, a közönség pedig ovációval, tapssal fogadott minket. A tengerentúli utolsó nagy élményem a visszautazásunkat megelőző pillanatokhoz fűződik. Korábban egyik amerikai barátnőn­ket kérésére megtanítottuk a csehszlovák himnuszra. Amikor búcsúzáskor a repülő­téren ezt fennhangon elénekelte, mlndany- nyian könnyekig meghatódtunk. Négy hőnap telt el azóta. Az egész útra úgy emlékszem, mint életem eddigi leg­szebb, legfeledhetetlenebb eseményére. Ogy érzem, részvételemmel én is hozzájárultam a vllágbéke megőrzéséhez, a béke eszmé­nyének terjesztéséhez, számomra a mler, mir, peace most már egy nyelvben hang­zik: a béke világnyelvén. Polgári László (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents