Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-10-14 / 41. szám
ül A bban egyáltalán nem volt biztos, hogy Cézárnak hívják a kutyát, de a sok név közül, amit kipróbált, erre kapta fel a fejét. A napköziből öt óra felé Jöttek ki, mint máskor, és a kutya ott várakozott az Iskola előtt. Szépen fejlett németjuhász, első látásra fajtiszta. Azonnal hozzászegődött. Olyan bizalommal és magától érthetödően fogadta simogató kezét, mintha csakis őrá várt volna. Reménytelennek tűnt, hogy felvíhetl magához. „Ezt már százszor Is tisztáztuk, tekintsük lezártnak, a negyedik emeleten nem tarthatsz kutyát“ — mondogatta az apja. ö mégis elindult vele. Taposta a hazafelé vivő úton a havat, s a kutya ott lépkedett mellette, ügyet se vetve a körülöttük ugrándozó, han- cúrozó gyerekekre. „Egy kertes ház, az Igen, ott én Is szívesen látnám, és hallgatta a példákat, ahol az előszobában kushad egész nap a szerencsétlen állat, s mivel megtiltották, hogy ugasson, nyüszít, ha örül, ha dolgát akarja végezni, amíg valaki megszánja, és leviszi negyedórára, megfuttatja, fadarabokat hozat vissza vele, és ezzel vége Is a szabadságnak. Igazat kellett adni apjának, mégis, minden esetben, ha gazdátlan kutyára talált, és ez gyakran megesett, hisz sok Időt töltött az utcán, megkísérelte. „Egy kertes ház“, amelyre, persze semmi esélyük se volt, „Igen, oda minden további nélkül...“. Mintha csak üres kifogást keresne az apja, tudva, hogy olyan neki soha nem lehet, tehát nyugodtan ígérhet. És 6 kérte századszor Is, könyörgött, de apja hajthatatlan maradt. Lehúzta kesztyűjét, hogy tenyerén é- rezze a kutya nedves orrát, hagyta, hogy az megnyalja arcát, aztán nyakánál fogva a lábához húzta, majd újabb lépéseket tettek meg, keze Ismét a kutya fején, veregette, és szüntelenül beszélt hozzá. Csak azon a sarkon, ahonnan jól láthatta, hogy égnek náluk a lámpák, csak ott, mielőtt átment volna az utolsó kereszteződésen, fogta el pánik, most ml lesz?l Cézárnak azt kell mondania: nem jöhetsz tovább, szia, viszlát holnap találkozunk. De a másnap olyan távolinak tűnt, mint a soha. Nem volt képes elbúcsúzni. Leguggolt, arcához szorította az állat fejét, érezte teste melegét. Igen, ő hazaért, vacsorázik, hamarosan ágyba bújik, de ml lesz Cézárral? A sarki lámpa fényénél meglátta, hogy a kutya füle véres, ösz- szemarakodott más kóbor kutyákkal, biztosan szomjas, fázni Is fog, ha utcán marad. Mikor ehetett utoljára? Ügy érték egymást a kétségei, mint az ostorcsapások. Visszafordult hát az Iskola felé. Sietett. Hitte, hogy legalább a takarító nénit ott találja, és kikönyörögheti, fogadja be, engedje meg, hogy az éjszakára helyet csinálhasson Cézárnak. Annyi kacat, talált holmi, mele- gítőfelső hever egy papírdobozban régóta, azokból vetne neki ágyat. Vizet Is adhatna, a szemetesbe'^dobált uzsonnaFlamm János: Mázik István: Vagy Vagy, mint megtörendő kenyerem, mint égő parazsam és hűs patakom. Árnyékként elkísérsz minden utamon. Mint napkelte nekem lobbantod fel a fényeket. Enyém vagy; életem az életed. Ha bántja valami... Ha bántja valami szíved, gondolj a dolgok tegnapjára; magos Dévarvárra, vagy a slralomházak tömjénes Illatára, tizenkét kőmivesre vagy koldus-istenekre, kik nem ragyogtak széptevőn mint cifra nők. nem raboltak, telente örök-tavaszról álmodoztak, mely sosem volt még e földön. Viharok és fények, berkek, lapályok ringatnak sok elhan- tolt századot, s a surrogásból feltámadnak a kivert fogú lázadók, mint néma éjben a csillagok. És kipattan majd a rügy a fán, a sírkereszt Is felragyog, s ha fáradt szíved nagyon fáj, a sikoltó búzaföldek nyújtanak majd Ijalzsamot, melyek nem válthatók kenyérre soha... Ö, állj meg Itt egy percre, hol a lemenő nap és a legelők, a városok és temetők álomként bújnak elő a tegnapok öléből... OTTHONKERESŐK maradékokból megetethetné, és azt sem bánja, ha nem is ő, de az Iskola kutyája lenne, az órák közötti szünetekben, délután majd ugrándozik velük az udvaron. Az utolsó métereket futva tették meg, de az udvar kapuján már rajta volt a lakat, és hiába rázta, nem vette észre senki. Az jutott eszébe, hogy a vonat túloldalán kertes házak vannak, s bár jól emlékezett a tiltásra, hogy a vasút felé nem mehet, hát még a sorompón túlra, nem tétovázott, hiszen Cézárról volt szó, annak kellett otthont találnia. Ä sötétben messziről világítottak a sorompó fényei. Amennyire csak bírt, kilépett, de a frissen lehullott havon csúszkálva sokáig tartott, míg elérték a sfnekot. A sorompó előtt állt, lábához szorította Cézár nyakát, s a tehervonat vagonjait számolta. Aztán elfutott nagy szelet kavarva az utolsó kocsi Is, fel- emelkedétt a sorompó, átbaktatott a síneken, tovább az úton és megállt az első ház kapujánál. A zörgetésre vele egykorú fiú jött elő, de nem nyitott kaput. Nincsenek Itthon a szülei, nem engedheti be őket. Másik háznál próBenamy Sándor: GÉNBÖRZE A hatalmas Gén Palota előcsarnokában már sokan várakoztak: fiatal és középkorú férfiak, nők meg gyermekek, szülőkkel. Idős egy se. Minek Is? Változtatniuk már nem lehet, arra a néhány évre nem Is érdemes. A páciensek beszélgetéseiből kl-kl- hallatszott; — Kegyed mivel? — Rém hirtelen vagyok. — Aha, szóval, hogy megfontoltabb legyen. — Erről van szó. Egy sarokban rakoncátlan kölyköt rángatott az anyja: — Most majd kiverik belőled az ördögöt! Haspók siránkozott: — Hiába, falánk vagyok. Mértékletessel szeretnék... ' — Talán egy nyugdíjas — — Isten őrizze meg őt! A pár forintjával és ezzel az étvággyal! Bent a teremben már zajlott a génbörze. Kikiáltó állt az emelvényen: — Gőgös férfi keres alázatost! — Bocsánat, nem, én csak rátarti vagyok ... és, ha lehetne, csupán egy szerénnyel — . A Kikiáltó körbepillantva: — Szerény van ...? Van! Akarja? — Én csak épp hogy öntudatost — — Ez az! — A Kikiáltó szeretett volna már ezzel a párral végezni. — Szíveskedjék befáradni a Szivattyúzóba. Rátarti és Szerény, miközben egy oldalhelyiség felé Indultak, némán szemügyre vették egymást: „Tehát, ez leszek“. ... „És én ez.“ Az emelvény mögötti fekete táblán e pillanatban megjelent kettőjük társadalmi háttere: földbirtokos Ivadék és klshivatalnok. Lesz mit kipumpálni belőlük. A Szivattyúzóban két technikus dolgozott. Az egymás mellé ültetett pá- clepsek twkójára egy-egy szivattyút helyeztek é? körárammal már Indult Is a csere. — ö, kérem, köszönöm — mondta, aki előbb még Rátarti volt. — Rendben! — röppent kurtán, hegyesen a volt Szerény ajkáról, miközben a műtőszékről talpra ugrott. Odakint kövér asszonyság lökdöste e- lőre élete párjátr — Uram! — szólt a Kikiáltóhoz —, ha lehetne ezt a zsugorit — A Kikiáltó már harsant Is: — Zsugorit... bőkezűvel? — Igen! — az asszonyság. — Bőkezű először... bőkezű másodszor ... Kérem, aki ott felnyújtotta a kezéti Ezeket Is összehozták, mentek a Szl- vattyttzóba, közben a táblán megjelent az Adob, a harmincas évek állástalan diplomásainak cégére, s azzal szemben a könnyelmű, kártyás apja-fla. Azután ez is letörlődött. Valósággal a fülénél vonszolt mamája egy pufók, lomha kamaszlányt: — Lusta! Lusta! Még arra Is, hogy léhajoljon valamiért. Ha volna szíves egy szorgalmassal — — Kényelmesért — szépítette a Kikiáltó — tevékeny, van? — Nem kell, nem kell! — tiltakozott a trehány gömböc. — Hogyne, hogy befogjatok mosogatáshoz, ágyazáshoz, talán még horgoljak Is!? Kiszakította magát mamája kezéből, és kirohant a teremből. — Sajnálom, Asszonyom... — Más kívánságok? Boltvezető tuszkolta előre segédjét: — Ha lehetne, uram, egy udvariassal — A táblán megjelentek a közismert közömbös, unott, egymással trécselő elárusítók és elárusítónők. — Van udvarias kiszolgáló Önök között? ősz hajú hölgy emelkedett fel ültéből. A táblán^ a századelőről feltűnt egy régi bolt, pultjától a hölgy szolgálatkészen épp kihajolt egy vevőhöz: — Parancsol? — Ezt! Ezt! Ezzel gyúrja össze, kérem ... majd nem támaszkodsz meg cigarettázol annyit...! de növel, lehet? — Semmi akadálya. A gén az gén. Méltóztassanak jobbra ... Idősecske, figyelmes férj lépett elő ugribugri nejével; — Könyörgöm, ha lehetne, nőmnek nincs veszélyérzete. Ide-oda néz, csak a lába elé nem. Százszor mondom, az úttesten gyorsan haladjon át. Mindenfelől jönnek az autók. De ő csak kényelmesen cammog és még onnan Is a kirakatokra bámul. Akkurátus porosz nagyszülők. Izgő- mozgó olasz ősök a feleségtől jelentek meg a táblán. — Hát, nehéz lesz — mondta a Kikiáltó —, évszázados atavlzmus, beidegződés. De azért megpróbálhatjuk. A még mindig tüzesbarna nej bosz- szúsan lökte be a Szivattyúzó ajtaját. A teremben egyre gyorsult a tempó, az izgatott emberek önkiszolgálásba kezdtek: — Érzelmet adok érzéketlenségért! — Pesszimizmust, bocsánat, óvatos derűlátást optimizmusért! — Ügyességet tehetségért! — Hol van, hol van az az ügyes? Kérem, nekem már nem kell a tehetség, színész voltam, most gyenge a kezem, a lábam, leejtek mindent, folyton botiok. — Jöjjön, Uram, majd meglátja, megszűnik, én rém talpraesett vagyok, épp pódiumra való, hangom Is van valamicske, menjünk — Automatákként pattantak be a Szl- vattyúzóba.-- Gént adok! — Gént veszek! — Eleget voltam önzetlen, átejtettek, becsapták ... önzést vennék. — Adok, ráfizetéssel. Miből fedezzem a jóságot? ... így ment ez egész nap. Génbörze nyitva reggel 8-tól este 6-ig. bálkozott. „Nekünk már van kutyánk“ — mondták. Aztán újabbnál. „Félek a kutyáktól“ — kiabálták ki, és így vette sorra a házakat csökkenő reménnyel. Már a televízió fényei vilióztak át a függönyökön. Ekkor nézte meg az óráját, háromnegyed hét múlt. Lába áthűlt a topogásban, a hóesés elállt, és felkerekedett a szél. Megborzongott. Visszafordult. Cézár mellette lépdelt, megsimogatta a kutya fejét, de már nem beszélt hozzá annyit. Közeledtek hazafelé, s egyre Inkább az járt a fejében, ml várja otthon, hogy ennyi Ideig kimaradt. Mire a kapujuk elé ért, úrrá lett rajta a fáradtság és a kétségbeesés. Felcsengetett. így szokott tenni, ha valamit kérni aka^t, s így tett most, mert elhatározta, bármi is történik, vizet és ennivalót kér Cézár számára, és titkon azt remélte, hogy ez egyszer meglágyul az apja szíve. Apja hajolt ki az ablakon, de nem érthette, hogy mit mond, csak azt kiabálta le: „Várj, lemegyek!“ Nem tudta eldönteni, hogy ez fenyegetés-e, vagy a segítséget jelenti, Cézár kitörő örömmel fogadta apját, mintha megérezte volna, hogy most őtőle függ a sorsa, vagy csak az ösztöne diktálta: az erősebb, a nagyobb gazda mellé kell pártolnia, mert aki eddig vezette, bizonytalanná és éppen olyan kiszolgáltatottá vált, mint ő. A kutya öröme rosszul esett a fiúnak, de arra Is gondolt, hogy Cézár Jobban tudja, mit kell tennie. Némán figyelte találkozásukat. Aztán beszélni kezdett. Talán fáradtságában, talán azért, mert elérkezett a döntés pillanata, és nem ő dönthetett, szaval sírásba fulladtak. Úgy mondta el Cézárral való találkozását, és kudarcait, hogy Cézárnak otthont találjon. Apja ismét csak annyit szólt: „Várj!“ — és besietett a kapun. Ettől abbamaradtak a könnyel, s hogy megoszthatta gondjait, elmúlt a fáradtsága Is, és megkönnyebbülten kerge- tőznl kezdett Cézárral. Kisvártatva megjött apja. Papucsát cipőre cserélte, sálat vetett a nyaka köré, egyik kezében egy műanyag tálat tartott, amelyben vizet hozott, másik kezében egy karéj zsíros kenyeret, amelyet átadott neki. — Ne itt! — szólt rá, és a buszmegálló felé Intett. A buszmegállóban letették Cézár elé a tálat és a kenyeret. Először a víznek esett. Olyan, mint én — gondolta a fiú, —, én is először iszom, ha hazaérek. Megvárták, amíg Cézár az első falatokat is lenyeli, aztán az apja kézen fogta a fiát, ujjával csendet intett és észrevétlenül elindultak. Mielőtt a kapuhoz értek volna. Cézár már ott termett. Erre visszamentek mindhárman a buszmegállóba. Cézár folytatta az evést, látszólag nem törődött velük, de amikor otthagyták, gyorsabb volt náluk, és a kapunál bevárta őket. Ismét visszakísérték, mialatt az apja felváltva magyarázott hol neki, hol Cézárnak, fogyó türelemmel, egyre hangosabban. A fiú sírni kezdett. Cézárt sajnálva, és a kutya nem tágított mellőlük. Ekkor már kiabált az apja, azt kiabálta, hogy értsd meg, a kutyát nem lehet félig szeretni, és végre bevonszolta őt a kapun, hogy Cézár nem bírt utánuk surranni. Aztán apja elhallgatott, és ő csodálkozva látta, hogy megdörzsöli szemét, mintha ki akarna törülni onnan egy porszemet, dühösen és hiábavalóan. Mázik István: Kellett már Ajkak, csókoktól felhólyagozva. Por remeg a fényben. Kellett már egy arc, mely mindennek nevet ad, s kellett már valaki, ki mindenre rákérdez ... Képeslapra Benned botladozom sebzett vágyaimmal Olykor Előttünk tél halad. Olykor észreveszek egy fejkendőt, egy arcot csupán a szem tüzét... Előttünk tél halad ..
