Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-09-09 / 36. szám
új ifjúság 1 A pályaudvarra menet a kis Alaln nagyon ]6kedvű volt. Még sohasem élt távol otthonától, és nagyon kedvére való volt a gondolat, hogy egy hegyvidéki Iskola bentlakó tanulója lehet. Hallotta társaitól, hogy ott kisebbek a követelmények, mint a líceumban. Az Iskola Igazgatóját, Benzod urat alkalma volt látni, mikor az Párizsban járt, és kedves, bizalomkeltő embernek találta. — Tudod-e, papa. hogy télen délutánonként nincs tanítás, és a tanulók korcsolyázhatnak vagy sízhetnek? — kérdezte apjától. Schmitt úr sóhajtva felelte: — Azért remélem, hogy a latinnal Is foglalkozol egy kicsit, mert bizony rád fér. A vasúti peronon, a csupa új, ragyogó kocsiból álló szerelvény láttán, Alaln jókedvében dúdolni kezdett. Büszke volt nyers- színű öltönyére, börtáskájára, gesztenyebarna kesztyűjére, és főképpen arra, hogy kettesben utazhat apjával. — Mit csinálunk majd a vonaton, papa? — Én, kisfiam, hoztam magammal munkát ... Neked, ha akarod, vehetek képes folyóiratokat... Nem hoztál egy könyvet magaddal? — Nem papa, de nem fontos... Majd járkálok a folyosón ... Nézegetem a vidéket, amerre megyünk ... Azzal eltűnt, hogy két perc múlva Izgatottan térjen vissza: — Papai Találkoztam egy társammal.. .1 jean-Louls Dujarrlque a neve... Három fül- kével arrébb ül az anyjával. — ö Is a tanévnyitóra megy? — Igen, de nem oda, ahova én, hanem égy rendházi Iskolába. — Kár, hogy nem Jön ö Is Benzod úrhoz, legalább ketten lennétek franciák. De Időnként azért találkozzatok... No, addig Is menj vissza hozzá, és játsszatok együtt, míg az utazás tart. Bertrand Schmitt szerette a gyerekeket, de ha azok munkája közben zavarták, nem tudta palástolni türelmetlenségét. Alaln, aki ismerte apja gondterhelt arckifejezését, 1- gyekezett eltűnni. A vonat robogott tovább. Mikor az apa Időnként felpillantva szórakozottan kl klteklntett a fülkéből, a folyosón két Ide-oda Járkáló tizenkét év körüli fiút, az ablakon át pedig oszlopokat, folyókat és dombokat látott. Egy óra telt el, mikor Alaln, ugyancsak Izgatottan, újból megjelent. — Papa, tudod, mit mesélt jean-Louls? Azt, hogy nagyon boldogtalan az iskolában, s nagyon szerencsétlennek érzi magát... A nagy fiúk nagyon kegyetlenek ... Mindenét elveszik, a könyvelt, a cukorkáját, ha pedig megpróbál ellenállni, megbokszolják, vagy addig szorítják a falhoz, míg fulladozni nem kezd. — És miért nem védekezik? — kérdezte az apa. — De papa, 6 az egyetlen francia az iskolában... Könyörgött az anyjának, hogy André Maurois Jean-Louls szép kisfiú volt, nagy, mélyen ülő, szomorú szeme volt. — Papa, bemutatom neked jean-Loulst. Bertrand Schmitt megpróbált néhány tanácsot adni: — Ha nagy fiúk zaklatnak titeket, Igyekezzetek barátkozni velük... Nem hiszem, hogy alapjában véve rosszak volnának. — Azok, ott — szólt jean-Louls —, akik olyan durván ütlegelnek, engem? És ha valaki nem úgy beszél, ahogyan ők, attól elkülönülnek ... ne küldje öt vissza a rendház iskolájába, hanem maradhasson otthon Párizsban, de az anyja nem akarja, mert újból férjhez megy, egy orosz férfihoz, Kirilin ezredeshez, akibe szerelmes... és akit zavarna Jean-Louls jelenléte. Az apa meglepődve kérdezte: — Ki mesélte neked ezt a történetet? — Jean-Louts. — Nos, Jean-Louls rosszul teszi, hogy Ilyen hangon beszél a szüleiről. — Hogyhogy Ilyen hangon, papa ...? ö elmondta nekem, hogy nagyon szereti az anyját, aki szintén szereti öt, s aki apja halála óta nagyon sokat törődött vele... Csak hát most szerelmes ... — Ne használj olyan szavakat, amelyeket nem értesz... És milyen az a Dujarrique- né? — De papa, ö már nem Dujarrlquené, most már Kirlllnnénak hívják ... És nagyon szép asszony ... Akarod, hogy odavezesselek a fülkéjéhez? Egész közel van. — Majd mindjárt, kisfiam. — Gondolod, papa — szólt Alaln —, hogy Benzod úrnál is vannak nagy fiúk, akik bántani akarnak engem? — Hát én remélem, hogy te majd visszaadod az ütéseket. Egyébként Benzod úr erélyes embernek látszik, aki fegyelmet tart az Iskolájában ... Most pedig menj szépen vissza a barátodhoz. A dljonl pályaudvarra érve, Schmitt űr lelépett a peronra, hogy néhány lépésnyit mozogjon, s ott találta a két gyermeket. Mikor a vonat elindult, s ők felszálltak, Alaln visszament apja fülkéjébe, és Így szólt hozzá: — Tudod, mit mondott nekem Jean-Louls, éppen mielőtt odaértél hozzánk? Azt mondta: „Annyira boldogtalan vagyok amiért abba az Iskolába kell visszamennem, hogy legszívesebben a vonat kerekei alá vetném magam, csak nem merem megtenni... Kérlek, Alaln, lökj meg engem, szolgálatot tennél nekem, én pedig minden vagyonomat, rád hagynám ...“ Mert tudod, papa, amióta elvesztette az apját, nagy vagyona van ... De én, én nem akartam megtenni. — Remélem is... A barátod pedig egy kis bolond ... — Nem, nem bolond ... Tudod, papa, azt mondta, hogy az anyja csak elképzelni tudná az ö Iskolai életét a nagyokkal vívott csatáit, és az estéit, mikor az ágyában * sirdogál, akkor nem tudná rászánni magát, hogy abba az iskolába küldje vissza! őt... — Vezess oda ahhoz a hölgyhöz — mondta erre Schmitt úr. KirlIInné feltűnően szép nő volt. Meleg hangon, finoman és mélabúsan beszélt a gyerekéről. Bertrand leült, s ott Is maradt a fülkében. Mikor a pincér jött, négy tikettet vett tőle, és együtt ebédeltek az étkezőben. A szülök beszélgettek, könyvek címét, muzsikusok nevét emlegették, s a gyerekek, úgy érezve, hogy róluk elfeledkeztek, csendben hallgatták őket. jean-Louls időnként Alalnra nézett, s szeme mintha ezt mondta volna: — Látod, így van, ahogy mondtam neked ... Felállva az asztaltól, Bertrand gondolkodás nélkül Kirilinné fülkéjébe lépett be, a gyermekek a folyosóra mentek játszani. — A fiaink — szólt az asszony Bertrand- hoz — jól megértik egymást. Remélem, hogy ott ezután is találkozhatnak nVajd. A férfi egy pillanatig habozott, aztán megszólalt: — Bocsásson meg, hogy olyasmiről beszélek. ami nagyon keléssé tartozik rám. de a gyermeki bizalom okozta véletlen folytán mégis kötelességemnek érzem, hogy megemlítsem, ön bizonyára nem vetett számot fia lelkiállapotával. Tudja, hogy mit mondott az én fiamnak? Kirilinné arca megdöbbenést mutatott. Az ablakon át látszott, hogy a dombok hegyekké magasodtak, a tölgyfákat fenyők, a házakat fakunyhók, a folyókat hegyi patakok váltották fel. — Istenem — mondta az asszony — de hát ez borzasztó ... Szegény kisfiam. Tudtam én jól, hogy nem szereli azt az iskolát, de én ezt lustaságának és féltékenységének tulajdonítottam... ö ugyanis utálja a férjemet, pedig nincs igaza, hiszen mihez kezdhetnék én férfi nélkül abban a házban? És éppen az 6 számára jelentene később támaszt ... — Bizonyára. — geleite Bertrand —, de- hát a fia még gyermek, nem gondolkodik megfontoltan. Az asszony szeme megtelt könnyel. — Mit tegyek? — kérdezte. — Gondolja, hogy vissza kellene vinnem Párizsba, megváltoztatva eddigi tervemet? A férjem any- nyira haragudna ezért...- 0 azt mondja, hogy elkényeztetem jean-Loulst, s belevetném az életbe, anélkül, hogy felkészíteném rá... És azt hiszem, a férjemnek igaza van. jean-Louls olyan kisfiú, akinek nagy a képzelöereje... Házasságkötésem óta úgy érzi, hogy ö egy áldozat... Ez persze nem Igaz, egyáltalán nem Igaz, de ha egy gyerek valamit a fejébe vesz ... K irilinné és fia két vagy három állomással előbb szállt le. mint Bertran- dék. Mikor távoztak, Alaln rövid Ideig csendben maradt, majd így szólt apjához: — Ha a nagy fiúk nagyon rosszak lesznek. akkor én táviratozok neked, és te majd értem jössz... Ugye, papa? Fodor Zoltán fordítása E gy téli éjszakán a halkan hömpölygő fekete folyó belépett a szobába és 6vato,san hátára emeite az ágyat, melyben a fiú aludt. Sütött a hold és a fák feketén csüngtek a partok fölött, melyeken fehéren csillogott a hó. Az ágy keresztül- siklott a kerten, eltáncolt á lekopaszodott málnabokrok előtt, átúszott az elhagyott és tágas udvaron, ki a széles kocsiűtra, mely közben maga is folyóvá változott. Az utat szegélyező fák magasra nyúltak, csaknem eltakarták a csillagokat. A fiú, aki közben fölébredt, feszes derékkal ült az ágyon, és egy csöppet sem fázott. A halkan csilingelő mezőkön tüzeket látott lobogni, melyek egymás után gyulladtak ki a sötét erdőszélen, és mikor a fiú kezét fölemelve fe- ' léjük mutatott, az ágya máris engedelmesen siklott a folyón a fénylő erdő Irányába. Amikor aztán az ágy enyhe koccanással nekiütközött a partnak, hatalmas fekete madárra] rebbent föl és a legközelebbi fára telepedett, majd izzó piros szemekkel a fiú után röpült, aki ráérősen bandukolt a legközelebb eső tűz irányába. Az ágytakarót köpenynek a vállára terítette, és a haja úgy világított a holdfényben, akár a dér. Lába alatt fázósan cslkorgott a hó, de nem roppant be, mintha a vastag és kemény jégkér- gen gyalogolt volna. Ahogy így lépegetett, sorra aludtak ki a tüzek, egyik a másik után. A fiú megijedt, és futásnak eredt. Közben körülpillantott, de senkit se látott, csak a rá várakozó sötét folyót és a madarakat, melyek némán ültek a fákon, csak Időnként tornáztatták meg a szárny,ukat. Talán ezen a nyelven tudtak csak beszélni. Talán így akartak mondani neki valamit. Az egyetlen még égő tábortűz mellett hosszú, fekete szakállú öregember üldögélt. Magához Intette a fiút, aztán elnyújtózott a tűz mellett úgy, hogy az megvilágította az arcát: hosszúkás, vékony arca volt, sápadt és csupa barázda, de az ajkat mosolyra húzódtak, amikor megkérdezte: — Nehezen találtál rám? — ö dehogy — felelte a fiú —, egy csöppet sem volt nehéz, nem tudtam ugyanis, hogy létezel, és most, íme: együtt ülünk. — Hát Igen — szólt az öregember —, most együtt ülünk, ám nem sokáig, mert hamarosan az én tOzem is kialszik, akkor pedig szúroksötét lesz. — Dehogy, hiszen világít a hold — mondta a fiú, —, ha pedig a hold elmegv, fölkel a nap, és ha a nap nem süt, hát akkor alulról világít a hó... Észrevetted, mintha valaki fölgyújtotta volna? — Éppen úgy beszélsz, mint én kölyOk- koromban — szólt az öregember, és volt Bo Carpelan A FOLYÓ benne valami ismerős, de hogy ml, azt a fiú nem tudta megfejteni. — Mindjárt kialszik a tűz, nekem meg tovább kell utaznom. Sajnos, el kell válnunk. De azért örültem, hogy még egyszer láttalak. És a tűz valóban kialudt. A fiú kinyújtotta a kezét, és kézen fogta az öreget: — Gyere, vár ránk a folyó. — Vár bizony — válaszolta az öreg, és megfogta a fiú kezét, együtt ballagtak le a folyóhoz, mely némán hömpölygött a holdvilágban. A fiú ágya ki volt kötve a parthoz, mellette viszont egy még szélesebb ágy ringatózott, a négy ágyoszlopon négy fekete madár ült hunyorgó piros szemmel. — Egy csöppet sem félsz a madaraktól? — kérdezte halkan az öreg. — Ugyan miért félnék? — kérdezett visz- sza a fiú. — Nem szólnak ezek egy szót sem, meg aztán szépek is. Az ott a te ágyad? — Az — felelte az öreg —, most pedig neki kell vágnunk a folyónak. Te fölfelé utazol rajta, én pedig lefelé, így van elrendelve. Ha klfeszíted a lepedőket, mindjárt belekap a szél, nekem viszont nincs szükségem vitorlásra, mert az ár amúgy is lefelé sodor a cél felé. Ezzel az öreg bemászott oszlopos ágyába, a fiú pedig segített neki eloldani a vékony ezüstszálat, amellyel az ágy a madaras fához volt kötve. Á madarak csák épp egy gondolatnyit mozdultak odébb, pirosán iz- zott a szemük. — No. Isten megáldjon! — búcsúzott az Öregember, és a hangja mint valami gyönge légörvény körbefordult a vízfelszín fölött. — Jussak majd eszedbe, amikor megöregszel, ahogy nekem is eszembe jutottál, mikor fiatal voltam. — Ügy lesz — válaszolta a fiú, beült az ágyába, v,ltorlának fölhúzta a fehér lepedőt, és sajkája máris röpülni kezdett a folyón. Amikor visszanézett, az öregember kifeszí- tett derékkal, fehér foltként ült a ladikjá- ban, a fiú még Integetni akart, ám az öreg már nem látta, csakhamar el Is tűnt egy folyókanyarulat mögött. H ihetetlen, de a fiú ágya némán és rettentő sebesen siklott visszafelé a tükörsima vízen, néhánv perc. és már a kertben Járt, aztán a nyttott ajtón át be- siklott a hálószobába, mely áppoly csöndes és meleg volt, mint mielőtt a folyó megjelent volna. — Föl kellene törölnöm a padlót — gondolta a fiú. de máris rátört az álom, és lezárta a szemét, és mire föl ébredt, teljesen kiment a fejéből a kaland, és nem is tért vissza., csak akkor, amikor fekete szakállú öregember lett belőle, és egy tűz mellett üldögélt, a sötét erdőszélen, és egy kisfiút látott kaptatni fölfelé a havas domboldalon, s a giierek egyenesen feléje tartott. Ekkor értette meg. menynyire Igaz volt az álma, és tudta, hogv most már nyugodtan tovább Indulhat a folyón lefelé. Jávorszky Béla fordítása
