Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-09-09 / 36. szám

új ifjúság 41 O stravában a Május 1. Bányá­ban Gajdos János, az itt dol­gozó legnagyobb szocialista Ifjúsági munkabrigád vezetője csak ennyit mondott; „Gyere, leme­gyünk a mínusz hetedikre!“ Ek­kor jutott újra eszembe kereszt­apám ajánlata, de most sem vol­tam benne teljesen biztos, hogy mit jelent a mínusz hetedik vagy a mínusz harmadik bányásznyel­ven. Szégyen ide, szégyen oda, La­jostól megkérdeztem. — Nos. ha valaki például hét­száz méter mélységben levő mun­kahelyen dolgozik, akkor egysze­rűen csak azt mondja, hogy a mí­nusz hetediken van. Izgalom fogott el. Hétszáz mé­terre a föld alá! De azt gondol­tam, ha ők naponta ott dolgoznak, nekem sincs mitől tartanom. Amint megkaptuk az engedélyt, János perceken belül bányászt „csinált“ belőlem. Minden simán ment, csak akkor kapott a fejé­hez, amikor meglátta a bányász­öltözék alatt a fehér trikómat. — Vedd le — mondta szinte ha- hotázva —, ha még egyszer az életben fehérnek akarod látni! Különben ne fél], fázni nem fogsz! A Mínusz hetedik emeleten Gyerekkoromban a keresztapám tucatnyiszor megígérte, hogy egyszer levisz magával a bányába, ugyanis 6 bányász volt, míg nyugdíjba nem vonult. „Lemegyünk a mínusz harmadikra“ — mondO' gáttá,‘de nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi is az a mínusz harmadik. Elfelejtettem megkérdezni, hány méterre ereszkedtünk alá a fel­vonóval, de hatszáznál is több le­hetett, mert majdnem egy órán át „utaztunk“, mindig lejjebb és lej­jebb. Utána először gyalogszerrel, rég „kimerült“ folyosókon át ve­zetett az utunk. — Jól működik a szellőztető — mutatott a néhány méternyi ma­gas, köríves mennyezetre a kísé­rőm. Jól éreztem magamat, és egy­re nőtt az önbizalmam. A mene­telés ütemét is kezdtem én dik­tálni. — Ráérünk! — intett le János. — Tartogasd az erődet a további szakaszokra. Rövidesen két vagy három, lég­mentesen záró folyosóajtón men­tünk át. Akkorák voltak, hogy Já­nosnak és még egy bányásznak, aki útközben csatlakozott hozzánk, volt mit csinálniuk, hogy kinyis­sák. Az ajtók mögött minden meg­változott. Erősödött a légáramlás, sűrűbb, porosabb lett a levegő. Az egyik szakaszon szakadt rólam a verejték, akkora volt a hőség, a másikon meg, főleg a szellöztetők közelében, be kellett gombolnom a zubbonyomat, hogy ne fázzak. Fél csizmaszárnyi latyakban jár­tunk, amikor már-már szóltam, hogy inkább forduljunk vissza. Az a gyanúm, hogy János észre is vette. ■ —Ne csüggedj! Már nincs mesz- sze. Egy-két perc, és beülünk a Trabantba, azzal gyorsan ott le­szünk. „Könnyű neked, János — gon­doltam magamban —, már tizen­hatodik éve dolgozol a bányában! De azért ugratnod igazán nem kel­lene!“ Persze, erről szó sem volt. A Trabant majdnem igaz volt, csak éppen nem négykerekű, sokkal több, és szép sorjában helyezked­nek el az ülései, amelyek a kert­vendéglők műanyag támlájú szé­keire emlékeztettek. Olyan volt az egész, mint a hullámvasút szerel­vényei. Alighogy helyet foglaltam az egyik ülésen, János jelezte, hogy indíthatnak. Jólesett a kis pihenő, csak az aggasztott, hogy még mindig le­felé haladtunk. — Ne aggódj, inkább edd meg a narancsodat! — szólt hátra Já­nos. Már hámoztam is volna, de a- mikor megláttam a kezem, inkább visszacsúsztattam a nadrágom zse­bébe Tehettem, mert a zsebem akkora volt, hogy minden gond nélkül el tudtam benne süllyesz­teni a narancs mellett még egy hatalmas sonkás kenyeret is, a- melyet mint minden leszálló bá­nyász, én is megkaptam Indulás­kor. Mitől lett ilyen szurtos a ke­zem? Semmit sem csináltam, csak itt-ott megkapaszkodtam a folyosó talpfáiban, amíg átevlckéltünk né­hány pocsolyán. Nem volt időm végiggondolni. A ,,trabantozás- nak“ vége lett. A levegőt még sű­rűbbnek éreztem. Feltettem a por­fogó maszkot, de János azt java­solta, hogy inkább rágjak bagót, mint ő. — Az Jobban felfogja a port — mondta. Csak most értettem meg, hogy mitől van az a ,,daganat“ az ar­cán, amelyre akkor figyeltem fel először, amikor átjöttünk a lég­mentesen záródó ajtókon. Felaján­lott egy adagot, de inkább a por­fogónál maradtam. Már valóban nem volt sok hát­ra az Htunkból. A folyosó végéről hallani lehetett a szénkombájn dübörgését. Távol áll tőlem a túl­zás legkisebb szándéka is, de tény, hogy a látvány ámulatba ejtett. Ott álltam hazánk legnagyobb szénkombájnja mellett, amelynek napi teljesítményét tonnákban és négyjegyű számokkal lehet kife­jezni. Igen nagy megtiszteltetés­nek tartottam, amikor néhány percre megállították, hogy jobban szemügyre vehessem. Egy család egyévi tüzelője le­hetne az a kis kiesés — számol­tam utána, amikor elárulták a ma­sina teljesítményét. Egy órán át figyeltem a kom­bájnt kezelő fiatalokat. GajdoS Já­nos ifjúsági kollektívája számos országos bányász- és szénmeden- cecsúcsot állított fel az utóbbi é- vekben. Nagyon sok mindent sze­rettem volna kérdezni tőlük, de be kellett látnom, hogy ott nem megy. A hatalmas gépóriás keze­lése teljes odafigyelést igényel, és a nagy zajban különben sem ér­tettem volna a szavukat. Még ma is csodálkozom azon, hogy ők több méter távolságból is meg tudták értetni egymással, amit akartak. Csupasz felsőtesttel dolgoztak. Éppen olyan feketék voltak, mint az a szénfal, amelynek támasz­kodva, először az életemben nem­csak értettem, hanem éreztem is, hogy miért olyan nagy kincs a „fekete arany“ — a szén. A műszak végén együtt men­tünk fel a felszínre. A felvonóban alig látszott valami az arcokból. A felszínen, annak ellenére, hogy fáradtak voltak, szívesen marad­tak még egy kis beszélgetésre. — Rólam már szinte mindent tudsz — mondta a kollektíva ve­zetője. Útközben valóban sokat mesélt, csodáltam is érte, hogy olyan köz­vetlen tud lenni több száz mé­terre a föld alatt. János Stúrovó mellől került Ostravába. Kitanult szakmájával, a kőművességgel, akkor nem sok­ra vitte otthon. A bányában szá­mára is minden olyan új volt, mint nekem, de gyorsan tanult. Szinte minden bányászszakmához ért, valamennyibe belekóstolt. — A szorgalmas emberre a föld alatt is felfigyelnek. — mondta János, aki csakis a becsületes munkájának köszönheti, hogy ma az ország egyik legkiválóbb Ifjú­sági kollektívájának a vezetője. — Az emberekkel tudni kell bánni — mondta. — Mi mindent megbeszélünk. Mindenki pontosan Ismeri feladatait, s azon van, hogy azok teljesítése lehetőleg zökke­nőmentes legyen. Nemigen nézi senki sem a naptárt, ha kell, ün­nepnapokon is lemegyünk. Persze, ez meglátszik a keresetünkön is. Hét-nyolc ezer koronát mindenki meg tud keresni ebben a kollek­tívában. A jobbak még többet is. Részben ennek is köszönhetjük, hogy szinte versengenek a fiata­lok, hogy közénk kerülhessenek. Nem akarok dicsekedni, de kitün­tetésnek számít, ha valaki közénk tartozik. Jelenleg százhuszonötén mondhatják ezt el m,agukról. Ján Trlbl is Szlovákiából került Ostravába. A katonaság után je­lentkezett bányásznak, mert köz­ben megnősült, és lakásra volt szüksége. Egy-két hónapot kellett csak várnia, és beköltözhetett égy szép háromszobás lakásba. Ennek mindössze hét éve. — Igazi, vérbeli bányásznak ér­zem magam — mondja alig pa­lástolt büszkeséggel. — Jánosék- nál megtanultam a szakmát. Most a védőpajzsok és a szektorok át­helyezése a feladatom, de bármi­lyen munkát el tudok végezni a szénkombájn körül. Amióta a kol­lektívába kerültem, sokat fejlő­dött, korszerűsödött a termelés, de FrantiSek erről többet tudna mondani, régebbi tagja a kollek­tívának, mint én. FrantiSek Plesi a százhuszonöt tagú ifjúsági szocialista munka­brigád egyik műszakvezetö vájá­ra. Valóban azok közé tartozik, akiknek a kisujjukban van a bá­nyászat. ' — Én már a tizenötödik évemet húzom ebben a kollektívában. Gajdos Jánossal szinte egy napon léptünk be, és ma örülök, hogy ö lett a vezető, nem én, mert nem könnyű egy ekkora brigádot az éveken át az élvonalban tartani, őszintén bevallva, ma már nálunk nem az a fő kérdés, hogyan telje­sítsük a tervünket. Mi már szinte rosszul érezzük magunkat, ha csak teljesítjük, szinte mindig újabb csúcsteljesítményeken „mesterke­dünk“. Viszont elvárjuk, hogy a bányában olyan feltételeket te­remtsenek a munkánkhoz, hogy soha se legyenek nagyobb kiesé­sek. Mi tudjuk, hogy kell a szén, és termelni akarunk. Eddig nem volt okunk panaszra, holott elég nehéz körülmények között keltett néha dolgozni. Sok problémát ma­gunknak kellett megoldanunk, de így van ez rendjén. Az, hogy se­gítséget és megfelelő feltételeket várunk a vezetőinktől, még nem azt jelenti, hogy mindent tálcán tálalva várunk. Egyáltalán nem öndicséret az, amit FrantiSektől hallottam. A ve­zetőitől tudom, hogy neves bá­nyászcsaládból származik. Az a- lapiskola befejezése után rögtön bányásztanulónak jelentkezett, s a mai munkahelye az első az é- letében, pedig maholnap már csak tiszteletbeli tagja lehet az ifjúsá­gi szervezetnek. Vojtech Szabó szülei — a név is erről árulkodik — szintén Szlo­vákiából kerültek Ostravába, de ö már ott született. Gajdos János­sal kitűnően megértik egymást, s ebben talán szerepet játszik az is, hogy igazából egyikük sem sza­kadt el teljesen attól a földtől, ahol családfájuk gyökerezik. A kollektívában az idősebbek közé tartozik, és mint munkabiztonsági csoportvezető dolgozik. — Az a feladatom — mondta —, hogy rendszeresen ellenőriz­zem a munkabiztonsági előírások megtartását. Persze nemcsak a bá­nyászokat ellenőrzőm, a felettese­ink termeléssel kapcsolatos intéz­kedéseit, határozatait is. Nagyon oda kell figyelni minden részlet­re. Emlékszel, a te kezedről is lecsatoltattam az elemre működő karórát. Gázveszélyes a ml rész­legünk, hasonló dolgokat ml sem vihetünk magunkkal. Semmi olyan nem használható a munkahelyün­kön, ami tüzet vagy robbanást o- kozhat. Szerencsére bányászaink tiszte­letben tartják ezeket az előíráso­kat. így nálunk még sohasem for­dult elő súlyosabb baleset, és a kisebbek sem számottevőek. Re­mélem, hogy ez így marad a jö­vőben is. S okat beszélgettünk még, de a végén mégiscsak el kel­lett búcsúznunk. Nem akar­tam tolakodó lenni, de érdekelt, merre vezet majd az útjuk. Per­sze, ezt úgy kellett volna megkér­deznem, hogy a „kötelező“ korsó sör után ml következik. Valameny- nyien pihenésre vágytak. Kemény munka egy műszakot lehúzni a mínusz hetediken. — Majd a hétvégén kiruccanunk a hegyekbe. Persze, nem mindnyá­jan. A kollektíva egy része vasár­nap is a kombájn mellett marad. Kamocsai Imre BIZALOM — Jó napot ktvánoki — állít meg egy nyurga ke­rékpáros kamasz kisváro­sunk utcáján. — Ne hara­gudjon, nem tudna kölcsön­adni nekem tíz koronát? A- nyukám reggel százassal en­gedett el; vegyem meg a hetijegyemet, meg egy kiló húst pörköltnek, Esztergá lyosnak tanulok, tnpst szak­mai gyakorlatra járok az e- gylk üzembe, A munkatár­saim két erőszakos alak, elvették a pénzemet. Nem akartam odaadni, de azt mondták, ha nem adom, vagy elárulom őket valaki­nek, megvernek. Nem ma­radt egy fillérem sem. Az autóbusz tíz koronába ke­rül, haza se tudok menni. Még pislogni sem volt 1- dőm, olyan gyorsan pergett a srác nyelve, szórta a mon­datokat, Alig érkeztem fel­fogni, mit is akar valójában. Amikor végre megértettem, nem tudtam, mit szóljak az egészhez. Eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki elsorol­ta, hogyan szedett össze „te­lefonra“ címen napi húsz koronát, hogy aztán elsöröz­ze egy talponállóban. De hát ez a kamasz olyan szánalom- raméltó, úgy tud nézni, és olyan toprongyos,,. De hol szerezte a biciklit? — Mindegy. Adok neki há­rom koronát, nálam sincs fölösleges pénz. A többit szedje össze, ahogy tudja! Alig. telt el egy hét, Buda­pestre utaztam. Sétálgatok a Rákóczi úton, s honnan, hon­nan nem, elém toppan egy cifra kendös cigányasszony: — Fiatal úr, van tüze? Majd közelebb hajolva; — Adjon kölcsön húsz fo­rintot! — Nincsen, asszonyom. Külföldi vagyok, én is csak úgy számlálgatom mindenre. — Nincs? No, akkor nem lesz szerencséje! Majd meg­mondom, miben! Ah, hülyeség... de ha mégis? Adtam neki tíz fo­rintot., — Nincs több — mondtam félszegen. Uramisten! Lóvá tett balek vagyok én, szegény felülte­tett szerencsétlen vagy zsu­gori. fösvény alak, aki saj­nálja a pénzt a rászorulók­tól? Talán mind a kettő. Most inkább megyek, teszek valami jót — de annak, aki nem kéri. JÖSAG — Én igen szeretem az állatokat,— kapom el egy őszülő férfi beszédét az au­tóbuszban. — Mindet. Nyu- lakat, tartok otthon, akvá­riumom is van. De én mon­dom neked, nincs szeré­nyebb, dolgosabb, haszno­sabb madár a fecskénél. Mégis vannak, akik leverik a fészküket. Azt mondják, összepiszkolják a falat. Pe­dig ha tudnád, mennyi ro­vart megesznek azok a sze­gény állatok, s mennyi el­pusztul belőlük, amikor át kell repülniük azt a nagy tengert. A szomszéddal ösz- szevesztem a múltkor. Nem bírtam nézni, ahogy rúddal bököd! az eresz alját. Egyszer novemberben lá­tom, hogy egy verébcsalád betelepedett a fecskék üre­sen hagyott fészkébe. Rette­netesen felháborodtam. Vet­tem a légpuskát, lelövöldöz- tera mind a négy bitang ma­darat. A macska két napig nyalta utánuk a bajszát. Klinkú Róbert

Next

/
Thumbnails
Contents