Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-08-26 / 34. szám

X

— Joszip Pet... — kezdte örvendezve a magas férfi, hosszú fekete köpenyben, szinté földig érőben. Hirtelen megtorpant, és kérdőn nézett Matejra. A többiek fejüket összedugva, a tűzrakás fölött térdeltek, próbálták meggyújtant a száraz rözsecso- mót. Fejüket a bejárat felé fordították, fel sem emelkedtek, úgy maradtak várakozásban, mint a macska; kicsavarodott nyakkal.

A hosszú köpenyes férfi és Síaronskf sietve néhány szót váltott. Ezután a férfi barátságosan ránevetett Matejra, és így szólt:

— Ez a ml önkéntesünk.

A többiek kiegyenesedtek, és némán kezet nyújtottak Maiejnak.

A hosszú köpenyes férfi ismét elkomolyodott:

— Történt valami?

Staronsky elnevette magát:

— Nem, csak látogatóba jöttünk. Az önkéntes kinyomozott benneteket.

— Derék legény — mondta a hosszúköpenyes tűnődve.

— Valahogy túl sok transzport Irányul most Lengyelország felé. — Staronsky szintén elkomolyodott. — Matej a faluban járt, sokat beszélnek róla.

— Mozsno pered nyim otkroveno? — szólalt meg ismét a hosszúköpenyes gyorsan és feszülten.

— Teljesen nyíltan. Olyan, mintha a saját fiam volna.

— Haraso. Azt mondod, transzportok? És kiket szállítanak?

— Nem tudom. Állítólag a tieiteket. De Matej reggel a faluba készül, majd alaposan körülnéz. Én is lefutok a völgybe.

— A völgyben opaszno —- szakította télbe a hosszúköpenyes. — Megelőztél, joszip Petrovics. Az éjszaka magam készültem hozzád. Egy ideig lehetőleg ne mutatkozz arrafelé. A sutlni iskolában valami anarchista beverte az ablakot, széttépte a zászlót, ösz- szetaposta az államcímert meg a miniszter- elnökötök képét.

— Az enyémet nem.

— Bocsáss meg, Joszip Petrovics, nem akartalak megbántani.

Staroöskí elnevette magát!

— Mikor történt ez?

— Az éjjel. Hol voltál az éjjel?

— A kalibában.

Vaszja Matejhoz fordult: — Akkor jegyezd meg, hogy Joszip Petrovics egész éjjel veletek volt. Mit csináltatok?

— Aludtunk — telelte Mate], és ügy nézett az oroszra, mint valami bolondra.

— Hát korábban?

— Vacsoráztunk és... — Mate] zavarba Jött.

— Mit vacsoráztatok?

— Káposztát.

— Mondd meg Fachnak is, mindketten jegyezzétek meg.

— Te azt hiszed, hogy... — Staroftsk^ meghökkent. — Nem. Ez képtelenség. Azok tudják, hogy ilyen ostobaságot életemben nem követnék el

— Tudják, nem tudják... erre ne számíts. Ne is becsüld le. Mi pedig — ránézett a férfiakra — néhány napra eltűnünk.

— Hová mentek Ilyen hidegben?

— Éppen kérdezni akartalak. Nem tudsz valami elhagyatott hajlékról?

— Itt a közelben nem — felelte Sta- roösky rövid hallgatás után.

— Hát a SmreClnán túli menedékház? — nézett rá Matej.

— Az nem jön számításba. A környékén mindenütt tát irtanak. Hanem várj: talán a Törött híd mellett...

— A Törött híd mellett? Hiszen ott nincs semmiféle kunyhó.

— Barlang. Illetve csak egy nagy lyuk. Azt mondják, hogy föld alatti folyosó vezet onnan a Várhoz.

Vaszja felfigyelt. — Föld alatti folyosó?

— Azt beszélik — jutott eszébe Matej- nak. — Még senki sem mászott rajta végig. De a barlangban már jártak a fiúk. Én is jártam ott. Tízen is elrejtőzhetnek benne.

Vaszja kitekintett a zemljankából. Az égboltot sűrű felhők takarták. Csak felfejteni őket, és hullani kezd a hó.

— Éjszaka havazni fog — mondta. — Nem maradhatnak utánunk nyomok. Tíz perc alatt felkészülünk. Megmutatod a barlangot? — fordult Matejhoz.

— Persze hogy — felelte Matej határozottan.

— Ne úgy tereld őket, mint a birkákat — veregette meg a vállát Staronsky búcsúzóul, — Nem kell egy csoportban maradnotok. Ha valaki meglátna benneteket, keltsen olyan benyomást, mintha véletlen volna. Érted? És visszafelé ne ugyanazon az úton gyere. Inkább menj le a faluba, s gyere vissza az áruval. Vagy ha reggel a városba mész, akkor éjszakára maradj otthon.

— Inkább visszajövök. Éjfélig itt vagyok.

Az árnyéknál is némábban vonultak utána. Matejnak nem volt szabad hátratekintenie, csak a barlang előtt leszúrt egy ágat, és folytatta az útját. Vaszja így parancsolta meg.

— Ezeknek a férfiaknak rendes csizma kell — csapta be maga mögött a kaliba ajtaját Matej. — Így megfagy a lábuk.

— Nincs pénzem csizmára — felelte Staronsky. — Ha csak le nem húzzuk valakiről. De kiről?

— Vagy megfújjuk — nevetett Mate]. — De hol?

— És ha ülfáf vágnánk, és körbejárnánk vele az összes susztert a városban? — Staronsky felült az ágyban. — Amióla háború van, sokuknak elrekvlrálták a lovát. Nagy a hajsza a fáért.

— Egy métermázsa ölfáért ötször annyit fizetnek, mint a háború előtt — tűnődött Malej hangosan.

— Csakhogy a fáért is ötször annyit kell leszurkolnod, mint a háború előtt. És ki szállítaná el?

nál. A lány állítólag úgy beleszeretett, hogy a helyi vendéglőből csupa finom falatot küldetett neki; ősszel például libapecsenyét krumplllepénnyel. Seföík pedig megegyezett vele, hogy grátls fogadja mindegyik fiút, a szobatársait. A jelszó így hangzott: Stevo Lojzkát.

Arról a kettőről Matej természetesen nem is sejtett.

Az örbódé mellett elhaladva Matej rákacsintott az őrre, és habozás nélkül az állomási kocsma felé vette az irányt.

Hering és rizspálinka mellett töltötte a napot.

Micsoda ötleti — szidta Staronskj't, és minduntalan lehajolt a batyuhoz. A szalonna kezdett kiolvadni.

Egyébként az állomás olyan, mint általában az állomások. Semmi különös. Mate] minden órában kiment a kocsmából, végigsétálta a peronon, jegyet is vett a legközelebbi állomásig — hazafelé.

Ilyenformán majd minden pénzét elköltötte, és már távozni készült, amikor valamivel négy után a vakvágányra marhaszálMichal Záleta:

— Nem azt mondtam, hogy venni. Az ölfát éjszaka az apám lovaival is elvihetjük.

— No, ez már más beszéd. — Staroüsky- nak tetszett az ötlet.

— Reggel előre puhatolózom a susztereknél. — Matej a bal oldalára fordult. — Legalább egy órácskát szunditanom kell.

Sikerrel járt a susztereknél. Ha hét szekérrel hoznának is, mindre akadna vevő. Hiszen még csak január van, messze még a tél vége, és ki tudja, mi lesz egy év múlva. Jobb azonnal, mint soha. Hány pár csizmát ad egy rakományért? Attól függ, mennyit hoznak. De nem lesz szárazi — figyelmeztette a suszterokat. —. Ha nem lesz, majd kiszárad. A nedves fáért természetesen kevesebb jár, jegyezték meg. Kevesebb, egyezett bele Mate], de azért nem sokkal kevesebb. Isten ments, hagyták rá a suszterek. Tudják ők értékelni a fáradságot. A csizma is vaiódt bőrből lesz.

Hamar odábbállt a piacról: hogy is csipegetik a vajat, és nyalják, mint a lekvárt. Strefnéböl Kovarskát látta itt, a gomolya fölé hajolva, a gomolya egy nagy lapulevélen trónolt, a levél olyan frissnek látszott, mintha az imént szakították volna le. Nedves homokkal rétegezve a lapulevél is frissen marad a pincében, mint a fejes káposzta. Januárban, a zöld levélen mégiscsak csábítóan fest a gomolya. Fejbóbin- tással köszöntötte az asszonyt. Ne adja nekik olcsón, ne-ne. Elhaladt a doktor háza mellett, akinek pénze is volt meg kapcsolatai is. A minden oldalról szőlővel kerített ház választotta el az országutat a piactól. A kertek mentén ereszkedett alá, most csupaszok, de ősszel a város híres barackjától terhesek; ennek a baracknak a kedvéért épített a város konzervgyárat is.

Az állomásra a ka^árnya mellett vezetett az út. A kaszárnya tette ismertté a várost egész Szlovákiában. Valamikor Csehországban meg Morvaországban is hallottak róla, bár most, hogy Kútyn túl megvonták a határt, nem olyan könnyű megállapítani, mennyire Ismert a város ott a Protektorát Böhmen und Mahrennek nevezett országban. Ez a kaszárnya tette a várost Várossá, ám a kaszárnyában nemcsak katonarabok voltak — mint sokan hitték.

Minden reggel lövészek, szakaszvezetők és hadnagy, néha egy százados is klmasíro- zott a kaszárnyából friss léptekkel. Végig- menetelve a városon derék szlovák legényekről énekeltek, de a városon túl, a folyó menti gyakorlótéren olyasmit is; hogy a katonák a fronton, a gárdisták otthon ...

A helyőrség sok-sok katonája szerelembe esett a helybeli lányokkal, s azok, akiknek vonzerejük, valamint szerencséjük kisebb volt, Susl asszony egyetlen nyllvánoshátá- Lan találtak vigaszt. A legnagyobb sikere valami árvái Stefan SefCíknek volt, személyesen az egyik bájos örömlánynál, Lojzkálltó szerelvényt állítottak be. Minden vagon mellett wehrmacht-katona állt.

Az állomáson lárma támadt, futkosás kezdődött: kész Szodoma és Gomorra. A vakvágányon veszteglő szerelvény mellett egyszeriben annyi ember sereglett össze, mint búcsújáráskor. Honnan kerültek ide? A koc.sma hirtelen elnéptelenedett, minden épkézláb ember a transzporthoz futott. Mate] a hátára kanyarította a batyuját, és a többiek után eredt. A vagonokból sóhaj, nyög- décselés, jajgatás hallatszott ki. És rimán- kodás:

— Vizet! Vizet! Vizetl

A tolóajtó résén, amit nem húztak be egészen, vézna kezek nyúltak ki, az emberek sovány arcokat láttak, az pszott arcokat csak a csodával határos módon borította áttetsző, mintegy füstlepte bőr.'

A wehrmacht-katonák a lépcsőkön álltak, lövésre kész géppisztollyal.

A tömeg azonban mit sem törődött ezzel a fenyegetéssel, a vagonokhoz nyomultak, és a katonákat fenyegetve kórusban kiáltották!

— Barmok! Barmok! Barmoki

A közeli kaszárnyából szlovák katonák csoportja futott oda. Odajöttek, körülnéztek, és eltűntek.

— Hiszen ezek oroszok! — kiáltotta valaki, a transzportra mutogatva.

— Nasi ljugyi — hallatszott ruszinul.

— A ml embereink! — ismételte meg a tömeg.

— A ml embereink ... Barmok!

— Disznók!

A tömeg a transzport felé nyomult.

— Halt! — ordította a katonák valamelyike, és felkapaszkodott a vagon tetejére. Utána a többiek, végül mind felmásztak.

— Weg! Weg! Zurück! Sonst werden vie schiessen!

[új ifjúság 9]

— Az anyád hátuljába lőj. Te disznó. Miért nem adtok nekik legalább vizet?

— Vizetl Vizet! — tucatnyi kéz nyúlt ki a résen.

A katonák továbbra is a tömegre céloztak a vagon tetejéről, de egyikük sem lőtt.

— Szabaddá tenni a pályát! — üvöltötte a transzport parancsnoka, és az állomás- főnökre fogta a fegyverét.

Az állomásfönök tanácstalanul széttárta a karját: — Nem tehetem. Ez egyvágányú pálya — magyarázta tört németséggel. — És felülről kiengedtek egy vonatot.

— Nicht sciessen. — A transport parancsnoka felfogta a helyzetet. Csak áletvszély esetén.

A vagon rácsos ablakai mögött halottak arca tűnt fel.

— Az istenért! — jajdult fel egy böszok- nyás asszony, keresztet vetett, és a földre zuhant.

A katonák visszatértek a közeli kaszárnyából. Vödrökben vizet hoztak és sátor- lapban katonacipót. A vödör azonban nem fért be a keskeny résen, a víz kiömlött, a földre csurgóit.

— Nyissák ki az ajtót! — kiáltotta az egyik szlovák katona németül. Az örök kérdőn néztek a parancsnokukra.

— Kinyitjuk — szólalt meg végül a transzport paranccsnoka. — De egy teltétellel! Mindenki elmegy a vagonoktól. Háromszáz lépésre. Csak a katonáik maradnak. Csak a katonák.

— Rendbén — szólalt meg a katona, aki beszélt németül. — Drága emberek — fordult a tömeghez —, menjenek félre! Különben éhen és szomjan pusztulnak!

A tömeg szól fogadott.

A parancsnok utasítására a vagon tetejéről lejött az egyik katona. Kinyitotta az ajtót, megvárta, amíg a foglyok isznak, e- gyenesen a vödörből, aztán visszacsukta. Tovább. Vagontól vagonig. ‘

— Még két emberre van szükségünk — kiáltotta a katona, aki beszélt németül —, hogy kihozzuk a hullákat.

— Jól vani — felelte a német. — Kettőre.

* Mate] a kerítés mögött állt, átugrotta az alacsony kőfalat, és odafutott a transzporthoz.

A halottakat a kerítés tövében ledobált kiselejtezett talpfákra rakták. Puffadtak voltak, s bár tél volt, rettenetesen büzlöt- tek. Hetet számolt össze, abból egy lányt. Legfeljebb tizennyolc éves lehetett.

• r — Ügy temessétek el, mint a testvéreiteket — kérlelték a foglyok.

— Eltemetjük őket — ígérte a tömeg.

— A mi nevünkben is búcsúzzatok el tőlük.

— Elbúcsúzunk — hangzott a tömegben esküvésként.

Matej észrevette, hogy a vagonokban leülni sem lehetett, nemhogy lefeküdni.

— So sicht unsere Bruderschaft aut! — jegyezte meg fentröl a német, annak a vagonnak a tetején, amelyet éppen kinyitottak. Az ajtó mellett álló katona ráemelta szemrehányó tekintetét.

Az utolsó vagonnál, amikor már behúzni akarta és becsukni az ajtót, Matej lekapta a hátáról a batyut, és a vagon belsejébe dobta.

A német a fogát csikorgatta.

Amikor a transzport elindult, a vagonokból búcsúzóul felhangzott: — Köszönjük, testvéreink. Köszönjük, emberek!

A wehrmacht-katonák lemásztak a lépcsőkre, még mindig lövésre készen.

Az emberek körülállták a halottakat. A férfiak szitkozódtak, az asszonyok letérdeltek és imádkoztak.

— Mi legyen velük? — kérdezte az egyik férfi.

— Az állomásfőnök telefonáljon a város- hivatalba — javasolta valaki. — Hol az állomásfönök?

— Elbújt a beszarl németbérenc — mondta egy piszkos báránykucsmás férfi.

— Nem bújt el — védelmezte az állo- másfőnököt a katona. Az Irodából jött. — Éppen telefonál.

— Nézzétek csak milyen gyorsak! — kiáltotta fel a báránykucsmás férfi, és a kaszárnya felé mutatott. A sarkon feltűnt egy teherautó, gárdistákat hozott.

A tömeg szétfutott.

Kopasz Csilla fordítása

Illusztrációs kép

Részlet a szerző „A nyugtalan völgy* ctm3 t regényéből