Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-08-26 / 34. szám

uj ifjusag 5

1908. június 30-án, helyi idő szerint 7 órakor és greenwichi idő szerint 0 órakor a szibériai Tunguzka folyó vidéke felett elrepült valamilyen nagy kozmikus objektum. Röpte rendkívüi nagy hang- és fényjelenséggel járt, s hatalmas robbanással ért véget, amelynek energiája — mai mértékkel mérve — körülbelül egy atombombáénak felelt meg. A robbanás letarolt és leégetett 2150 négyzetkilométer erdőséget, ám talajnyomot nem-hagyott (!). A lökéshullámot, amely megkerülte a Földet, sok európai, ázsiai és amerikai geofizikai állomáson észlelték. Július 4-ig, öt napon keresztül földrésznyi területen elmaradtak az éjszakák, még Nyugat- Európa nagy részén is olvasni lehetett a derengésben.

„A Tunguz-meteor rejtélye“ — fgy íródott be az évszázad történetébe a katasztrófa, amelynek titkát azóta sem tudták megfejteni, sőt a kérdőjelek száma inkább növekszik, mint csökken. A „meteor“ anyagából például nem találtak egy grammot sem. Ml robbant fel tehát a gyéren lakott szibéral vidék fölö-tt? Hetvennyolc évvel a jelenség után a Szovjetunióban egy kutatócsoport még mindig keresi erre a választ. A csoport a legkülönbözőbb tudományágak képviselőiből áll, s rendszeres expedíciókkal az összes hozzáférhető adat felkutatásával és tudományos egybevetésével próbálja megválaszolni a kérdéseket. Tagjai önkéntes alapon szerveződtek. Vannak köztük fizikusok és filozófusok, éppúgy, mint geológusok és ge- netlkusok. Időről időre szabadságot kérnek, s utaznak „a földre“, Vana- vara falu környékére, ahol 1908-ban az eset történt.

Ügy tartják, a kétely segíti a megismerést. Sajnos, a Tunguz-meteornál mintha kicsit több jutott volna belőle a kelleténél, hiszen az eredmények már-már megkérdőjelezik a legalapvetőbb feltevést, a felrobbant test

meteor voltát is. A kételyek alapját négy paradoxon, négy megmagyarázhatatlan jelenség képezi.

Kozmikus szemcsék a tőzeglápban

A kutatók erőfeszítései legfőként arra irányulnak, hogy a testből megmaradt anyagokat találjanak. A robbanás helyén nem keletkezett semmiféle kráter vagy tölcsér, ahol bizonyosan megtalálhatták volna. Tehát másképp kellett próbálkozni. Nehéz lenne felsorolni is a sok módszert, amelyet a keresésnél használtak. A környéken valóban találtak kozmikus anyagot, szétszórva a tőzeglápban és a talajban. Ezt az anyagot n.sgyon alaposan megvizsgálták, és kétségtelen, hogy a világűrből származik. Csakhogy... Földünkre évente egymillió tonnányi meteorit hulll A folyamat még a Naprendszer kialakulásakor kezdődött és azóta tart. E körülmény azt parancsolta a kutatóknak, hogy olyan „anyagtárolólielyet“ keressenek, amely minden bizonnyal 1908-ból származik. Találtak is ilyet, a tőzeg egy rétegét. Átvizsgálásakor olvadékból szilárdult szilikátcseppek- re bukkantak, 20 és 100 mikron közötti átmérőjű szemcsék voltak, kozmikus eredetűek. Az azonban, hogy a Tunguz-meteor anyagából származnak, tudományos bizonysággal — egyéb bizonyíték híján — nem lehet állítani. Ez az első paradoxon.

A második furcsaság. Az objektív analízis arról tanúskodik, hogy a test — legalábbis az utolsó szakaszban — nagy valószínűséggel nyugati irányban haladt, attól 5 fokos északi irányú eltéréssel. Ebben a szakaszban a közép-angarai lakosok a „meteort“ a Nap magasságában látták. Ügy is rajzolták le később, mint egy fényes testet, amely így látszott a rajzon —, levált a Napból. A Nap

látóhatár feletti magassága viszont azon a helyen és abban az időpontban 28 fok volti Ha hihetünk a szemtanúk leírásának, akkor ez a tény — tekintetbe véve a nagy távolságot —, hihetetlen feltevéshez vezet: a kozmikus jövevény már több száz kilométeres magasságban égett,, szemben a „normális“ meteorokkal, amelyek maximum 130—140 kilométeres magasságban izzanak fel, a sűrűbb légkörbe érve.

Titokzatos világos éjszakák

A harmadik paradoxon. A Tunguz- társaság tagjai nagy erőfeszítéseket tettek a katasztrófa méreteinek, a robbanás pontos hatásának a tisztázására. Még 1960-ban totális anyag- gyűjtést szervezlek a világ minden obszervatóriumában és geofizikai ku- tatőállomáson, a kapott lükéshullám- 'adaíok elég pontosan meg is határozták a robbanás energiáját. Még érdekesebb eredménnyel zárult a helyszín vizsgálata. A hatalmas felvillanástól meggyulladt az erdei avar, és feliobbant a tűz, méghozzá egyszerre, az egész területen. A következő pillanatban azonban a lökéshullám eloltotta a tüzet, s amikor az újraéledt, nem az álló fák, hanem a kidőlt törzsek kezdtek lángolni. Ami a legfurcsább: a robbanás körzetében nem kör alakban pusztult el az erdői A nyomok feltérképezése lepke alakzatot mutat. A „lepke“ egyik szárnya északkeleti, a másik délkeleti irányú. Mindkét irányban 40—45 kilométeres mélységben pusztított a robbanás hulláma, csak a hatás a délkeleti szárnyon nagyobb volt. Északnyugatra és délnyugatra a robbanás sokkal gyengébben hatott.

A negyedik megmagyarázhatatlan jelenséget a titokzatos világos éjszakák jelentik. Nyugat-Szibériában, Kö- zép-Azsia északi részén, Oroszország

európai részén és majdnem egész Európában öt napon át észlelték a tüneményt. Nem is egyszerűen világos, voltak ezek, hajnalpírszerű jelensé- hanem sok színben ragyogó éjszakák gekkel. A korabeli csillagászok az atmoszférába került nagy mennyiségű kozmikus részecskével magyarázták a dolgot, s napirendre tértek fölötte; eszükbe sem jutott, összefüggésbe kell tennünk, a cári Oroszország hozni a „Tunguz-meteorral“. Hozzá Szibériája az idő tájt a világtól elzárt területnek számított, a hírek lassan mozdultak — így nemigen tudhattak róla.

Nukleáris robbanás is lehetett?

Négy paradoxon, négy megmagyarázhatatlan, furcsa jelenség. Megfejtésük nélkül nehéz a továbblépés.

Néhány esztendeje a Szovjet Tudományos Akadémia Genetikai és Citológiai Intézete is belefogott a vizsgálatokba. A Tunguz-kutatócsoport felkérése az volt, állapítsák meg, a robbanásmező növényzetében nincse- nek-e sugárzás miatti mutációs elváltozások. Képtelennek látszó feltevést próbáltak ezzel vizsgálat tárgyává tenni: azt, hogy az 1908-as detonáció hasonlított-e nukleáris robbanásra. A genetikusoknak ehhez azt is meg kellett határozniuk, hogy az esetlegesen megtalált mutációváltozások egyértelműen és kizárólag a robbanással hoz- hatók-e kapcsolatba. A vizsgálat tárgya erdei fenyő volt.

A Tunguz-társaság óvatosan járt el. A robbanás közeli és távoli környezetének különböző helyeiről küldtek mintákat az Intézetnek, de megjelölés nélkül, hogy mely minták honnan származnak. A genetikusoknak tehát „vakon" kellett elváltozásokat keresniük, ezért ez a módszer tiszta és szigorú volt. A kapott eredményeket Tomszkba küldték vissza, a társaság székhelyére. Itt összevetették a mintacsoportonként átlagolt eredményeket és az eredeti területi adatokat. A végső következtetés: a katasztrófa környezetében genetikai következmények vannak.

Még egy kérdés vetődött fel a ge^ netikai vizsgálatok nyomán. Ml az oka, hogy az eset után a robbanás környezetében a fák és cserjék sokkal erősebben nőttek? Lehet, hogy a tűz erdöritkitása és az égett, elpusztult növényi részek „ásványtrágyázása“ miatt? Vagy valamilyen fiziológiai, genetikai stlmuláclós hatás következtében? Nem tudunk bizonyossággal válaszolni erre a kérdésre sem.

Hetvennyolc év telt el a rejtélyes szibériai robbanás óta. Csak most kezdjük igazán érteni, milyen össze tett, milyen globálisan érdekes jelen ség játszódott le 1908-ban Szlbérlá ban. És mikor lebben fel végre a fá tyol a titokról? Tekintélyes és tapasz talt tudósok azt válaszolták erre hogy körülbelül 1995 és 2000 között. Ha addig annyira tökéletesednek a műszerek és a vizsgálati módszerek, s ha kitart addig a társaság tagjaii nak a lelkesedése.

GÁBRIEL GARCiA MÄRQliEZ:

Találkozásom

Hemíngwayjel

A

zonnal felismertem, amikor 1957- ben egy esős tavaszi napon feleségével, Mary Welshsel a párizsi Szent Mihály úton sétált. A túloldalon, a Luxemburg-kert felé tartott, jócskán elnyűtt cowboynadrág- ban, skótkockás ingben, fején baseballsapkával. Az egyedüli dolog, ami nem illett hozzá, egy kerek, fémkeretes szemüveg volt, ez egy túlságosan fiatal nagypapa kinézetét keltette. Betöltötte az ötvenkilencet, nagy darab, feltűnő jelenség. Oly fürgén mozgott az antikváriusok polcai között és a Sorbonne fiatalos áradatában, hogy nehéz lett volna elképzelni: csupán négy éve van hátra életéből.

A másodperc tört része alatt két gondolat futott át az agyamon: interjút kérjek e tőle, vagy inkább egy dilettáns csodálatát fejezzem ki művészete iránt. Hamar beláttam mindkét változat lehetetlenségét. Ez idő tájt ugyanolyan kezdetlegesen beszéltem angolul, mint most, másrészt pedig egy csöppet sem bíztam az 6 „torreádor!“ spanyolldban. így mind

a két ötletet elvetettem. Kezemmel tölcsért formáltam szám elé, mint Tarzan a dzsungelben, és átordítottam a túloldalra: „Máaaeeestrolll“. Hemingway megértette, hogy ebben a diákforgatagban nemigen lehet még egy „mester“, megfordult, felemelte a kezét, és szép kasztillai kiejtéssel, gyerekes hangon visszakiáltotta: „A- dlooos, amlgol“. Többet sohasem láttam őt.

Akkor huszonnyolc éves voltam, újságíró, egy könyvvel és egy kolumbiai irodalmi díjjal a hátam mögött. Mesteremnek azt a két nagy észak- amerikai írót tekintettem, akik talán a legkevesebb közös vonást mutatták.

Egyikük William Faulkner, akit u- gyan életemben sohasem láttam, és elképzelni is csak úgy tudtam, ahogy Cartier--Bresson kapta őt lencsevégre; karját vakargató farmer, mellette két fehér kutyája. Másikuk éppen az az Idő előtt eltávozott férfi volt, aki akkor Párizsban búcsút intett nekem a túloldalról.

Már elfelejtettem, ki mondta: az írók csak azért olvassák mások műveit, hogy kielemezzék, hogyan vannak megírva. Remélem, ez igaz. Minket nem elégítenek ki a felszínen robbanó „titkok“ ... Forgatjuk, lapozgatjuk a könyveket, hogy megtaláljuk a varratokat. Részekre tördeljük az írást, majd újra összerakva talán sikerül megértenünk a személyes óramű rejtelmeit.

Faulkner művelt elemezve pz a próbálkozás elcsüggesztő eredményt hoz: úgy látszik, neki nincs egységes írásrendszere, ehelyett vakon sétálgat saját biblikus univerzumában, mint az elefánt, amely betévedt a porcelánüzletbe. Kiemelve egy oldalt művéből, lehet, hogy az valakiben a tavasz érzetét kelti, elmosva az összes környező apróságot, amelyet azonban lehetetlen visszahelyezni természetes, eredeti helyére. Hemingway, éppen ellenkezőleg, kevesebb inspirációval, szenvedéllyel és talán kevesebb fantáziával, de elbájoló szerénységgel bont ki minden apró részletet, mintha egy nyitott kocsiból szemlélné a terepet. Talán éppen ezért van sok köze Faulknernek a lelkemhez, He- mlngwaynek pedig a mesterségbeli tudásomhoz: nemcsak könyvel révén, hanem az Irástudomány mesterségének meghökkentő Ismerete által.

Ö fedezte fel, hogy a mindennapi munkát csak akkor szabad abbahagyni, ha már tudjuk, hol fogjuk másnap elkezdeni. Azt hiszem, az Írásról ennél jobb tanácsot aligha lehetne adni. Ez pedig se több, se kevesebb, mint tökéletes orvosság az írók leg- szörnyübb kísérlete, a fehér papír láttán bekövetkező reggeli agónia ellen.

Az irodalmi művet egy jéghegy kiálló csúcsához hasonlítja, amelynek hétnyolcadát víz borítja. Ez a technikai tudatosság az oka annak, hop'- Hemingway nem regényeivel, hanem sokkal fegyelmezettebb novelláival viszi el a pálmát. Amikor az Akiért a harang szól című regényéről beszélt, elmondta, hogy nem készítette el a könyv szerkezeti vázlatát, ahogy naponta haladt előre, úgy találta ki. Talán felesleges is volt mondania: é- rezhető. Az egyszeri szikrából született novellák viszont támadhatatlanok, így az a három is, amelyet madridi penziójában Irt, egy májusi délután, amikor egy hóvihar elsöpörte a Szent Izidor-ünnepl bikaviadalt. A Gyilkosok, a Tíz indián és a Ma péntek van mind mestermű. A legkedvesebb és szerintem legemberibb regénye az, amely egyben a legkevésbé népszerű: A folyón át a fák közé. Mintha saját sorsának kigúnyolása lenne. Amikor a könyv 1950-ben megjelent, a kritika ádáz és rosszhiszemű volt. Hemingway sértve érezte magát, és Havannából védekezett: olyan táviratot küldött, ami nem méltó egy ilyen í- róhoz. Nemcsak a legjobb, de legszemélyesebb regénye is, azért is írta ködös őszi hajnalokon, nosztalgiával gondolva a már leélt és visszaszerez- hetetlen évekre, a számára maradt néhány év megrendítő elöérzetével. Egyetlen könyvében sem hagyott sokat „magából“ — és minden kedvessége és gyöngédsége ellenére sem találtam meg az utat, hogy kimutassa élete és müvei benső lényegét, a győzelem hasztalanságát. Hősének látszólag oly békés és természetes halála, ha rejtetten is, de előrevetítette saját öngyilkosságát.

A kenyai prérln, ahol életében csak egyszer volt, örökre beleszeretett a bivalyokba és az oroszlánokba, és eltanulta a vadászat legrejtettebb titkait is. Olaszország, Spanyolország, Kuba — a fél világ teli olyan helyekkel, amelyeket, pusztán említésükkel, kisajátított magának.

Cojlmarban, abban a Havanna melletti kis faluban, ahol Az öreg halász és a tenger halásza élt, tábla emlékeztet a hősi küzdelemre ... Hemingway mellszobrával.

Néhány éve Fidél Castro kocsijában ülve észrevettem az ülésen egy piros bőrkötésű könyvet: — Mesterem, Hemingway, — mondta Castro.

Lám, több mint húsz évvel halála után is — Hemingway ott bukkan föl, ahol legkevésbé várnánk. Mint azon a bizonyos májusi napon, amikor búcsút intett nekem a Boul'Mich" túloldaláról.

Ernest Hemingway és Gabriel Garcia Márquez