Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-02-18 / 7. szám
új ifjúság 7 áll Gyulát a Magyar Szállító és Készletező ■ Vállalat fontosságára sok apró Jel figyelmeztette a folyosókon. A lépcsőfordulókban fémlábú virágtartók áiltak, kényes pálmaféléket emelve az ablalrok felé, másutt vörös bársonyfotelok várakoztak, üvegtetejű asztalkák társaságában. A falakon üveglapokra festett mozgalmi feliratok színeskedtek, minden lépcsőfordulóban más és más. Az első emeleten újabb üvegkalitkás porta zárta el a kellemetlen látogatók útját. A titkárság folyosóján a vörös kókuszszönyeget halványzöld perzsa váltotta fel, s a mozgalmi feliratokat nikkelezett fémbetűk tolmácsolták. Ezen a belső folyosón különös módon csak a munkás- mozgalom klasszikusai kaptak helyet. Az érkezőt a Kommunista kiáltvány bevezető sora fogadta; „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.“ A falon helyet kapott Lenin klasszikus meghatározása: „Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása = kommunizmus“ — valamint Sztálin és Majakovszkij egy-egy mondata. Káii Gyula leült a titkárság előtt várakozó, zárkózott arcú emberek közé. Ülőhelyével szemben újabb feliratot fedezett fel: „A terv törvény“ hirdették a kemény fémbetük. Ez a jelszó tökéletesen beleillett elképzeléseibe, így a feliratra függesztette szemét, és kitartóan várakozott. A fémbetűk szuggesztív varázskörétöl csak akkor szakadt el, ha megnyílt a párnázott, vastag ajtó. A folyosón várakozó néma emberek közül másfél órás küzdelem után beerőszakolta magát a titkárságra, ahol aztán további fél órát töltött esélytelennek tetsző ácsorgással. A titkárságon három fiatalnak látszó nő dolgozott. Kettő a telefonok mellett ült, és megállás nélkül fogadták a hívásokat. A harmadik hölgy széles, üveglappal fedett íróasztalon jegyezgetett, és egy külön telefonon belső utasításokat továbbított az Irodából. Amikor lélegzetvételnyi szünet adódott a telefonok kíméletlen zűrzavarában, a széles asztal mellett üldögélő hölgy elutasító pillantással mérte végig Káli Gyulát, és megszólalt:- — Várja önt az Igazgató elvtárs? — Igen, kérem. A hölgy felemelt egy dossziét az asztalról, és röpke kopogás után eltűnt az igazgatói ajtó mögött. A titkársági hölgyek eközben felvették a hívásokat. A telefonok állandóan búgtak, turbékol- tak, mint a galambok, és a hölgyek hasonlóan: „Az igazgató elvtársat nem tudom adni, házon kívül van... Az igazgató elvtárs éppen most ment el. Ha egy pillanattal előbb tetszik telefonálni, még utánaszólhattam volna ... Ki kéri? Igen... 0, hát nagyon fog örülni az igazgató elvtárs, azonnal kapcsolom ...“ így ment ez, egy búgás, egy felelet, vagy egy búgás, fél felelet, ára- dozás, kapcsolás. Káli érdeklődve figyelte a hölgyek váltakozó hangszínét, a hang lágyságát és mélységét, udvarias engedékenységét, majd megfagyá- sát. „Az igazgató elv ... ja, ön az ... Ezért nem kell az Igazgató elvtárshoz fordulni. Az igazgató elvtárs utasításba adta az osztálynak, hogy önök mindig kapjanak autót. Igen, személyautót is. Azonnal intézkedünk ... Sajnos, nincs bent, nem, holnap sem lesz. Tervtár- gyálás van a minisztériumban. Egyenesen oda megy minden reggel. Igen, de most tervmódosítás van, hiszen tetszik tudni az újságokból. Igen, mi nagyon nagy vállalat vagyunk. Nem, utána sem. Az igazgató elvtárs az utolsó tárgyalásról már be sem jön ide, egyenesen Le- ningrádba utazik ... Nincs, kérem ... Tessék, MASZK. Nincs, kérem. Kikérem magamnak az ilyen hangot! Mit képzel az elvtárs, ez egy szocialista vállalat, itt nem lehet így... Maga menjen!... Tessék, Magyar Szállító... Az igazgató elv... Ja, te vagy, szervusz,’ aranyom. Igen, este, pá aranyom, hozz valami italt is ...“ A harmadik hölgy-közben visszaérkezett az igazgatótól, de Kálit egyetlen pillantásra sem méltatta. Megállt az asztala mellett, felemelt egy újabb dossziét, és visszament Igazgatózni. Mindez a telefonokkal és a dossziékkal sokáig Ismétlődött. Az intézkedő hölgy szinte már váratlanul, újra megszólította: — Milyen ügyben akar az Igazgató elvtárssal beszélni? — Magánügyben. — Ilyen ügyben itt nem fogad. — De engem fogad. ■ — Kicsoda maga? — Nem mondtam még? Káli Gyula vagyok. — Már kétszer bejelentettem, 'de hiába... — Jelentsen be még egyszer. Mondanom kell neki valami fontosat. — Ügy? ... Hát nézze fiam, most tényleg bejelentem magát, mert nem igazodom ki az egészen. Mit tudom én, hogy kicsoda maga, vagy honnan Jött? Mindegy, miért hordanak le, beengedem vagy nem engedem ... Bemehet és közölheti a marhaságait az igazgató elvtárssal. Éppen jó hangulatban van ehhez... — mondta a titkárnő, és ez alkalommal tényleg bejelentette. Káli Gyula állva várta a nagy pillanatot. Arcát átmenetire Igazította a „derűs“ és „hivatalos“ között, s elhatározta: bármi történik is, fegyelmezett marad. Feltárult az ajtó, s Káli azonnal zavarba jött. Órák óta készült erre a találkozóra. A tervek szerint az igazgatónak valahol az ajtóból félig jobbra, esetleg félig balra, egy állami íróasztal mögött kellett volna „kezdődnie“. Az igazgatónak azonban nyoma sem volt. Csak egy előszobába érkezett, melyből újabb párnázott ajtón lehetett továbbjutni, de titok maradt, hogy mi következik az ajtó után. Ojabb előszoba? Vagy maga az igazgató? A kopogást elnyelték a bőr alá szorított vattarétegek. Benyitott. Hatalmas, áttekinthetetlen teremben találta magát. Az igazgató a terem másik végében mozdulatlanul ült egy széles, nyersfa íróasztal mögött. Az ajtótól tíz-tizenöt métert kellett megtenni odáig. Az igazgató látszólag észre sem vette, hogy belépett valaki. A futószönyeg tizcentis kókuszrostjai meghajoltak Káli lépései alatt, és bizonytalanná tették járását. Közben pálmákat kellett kerülgetnie, melyek leveleikkel elzárták a szőnyeggel kijelölt utat. „Ezt tanítani kellene az iskolákban ..." — gondolta Káli Gyula, és zavart sietséggel címeket adott az alkalmas szemelvényeknek; „Hogyan lépkedjünk az igazgató szőnyegein... Viselkedés a nagyfőnök irodájában-----A menés dialektikája ...“ így aztán minden lényegeset elfelejtett, mire az íróasztal elé érkezett. — Jó napot kívánok... — mondta, és az igazgatóra bámult. Alattomos bosszúvágy ébredt a szívében, és valamilyen trópusi állathoz igyekezett hasonlítani az igazgatót. „Ez az Igazgató olyan, mint a ... mint a ...“ — tűnődött, és fokozatosan megdermedt az arca. Az igazgató semmire nem hasonlított, csak saját magára. Pontosan olyan volt, mint egy igazgató, mint a többi Igazgató szerte az országban. Amikor ezt észrevette, azonnal a tipikus vonást kereste a kövérkés arcon, a párnás kézfejeken, melyek közvetlenül előtte a finom íróasztalon feküdtek. Erre azonban már nem volt ideje. — Mit akar? — kérdezte az Igazgató elég nyersen. — Káli Gyula vagyok. — Na és? ... , Káli Gyulának úgy tetszett, hogy az igazgató nyers szaval bizonytalanságot lepleznek, jóindulatot és beszélgetési vágyat. Talán egyetlen gesztuson, félmondaton vagy hangsúlyon múlik, és az igazgató barátságossá válik, mint egy régi rokon. — Asztalitenlszezö vagyok, és arra gbndoltam... — Egén... Pingpongozni akar ... És magának azt mondták, hogy a MASZK gyűjti a pingpongozó fiatalembereket... — Az Igazgatói arcon oszladozott a bizonytalanság. — A Sportban is olvastam, hogy... — Egén ... Hát nézze fiatalember! A MASZK-nak kétségtelenül van sport- szakosztálya... Támogatjuk a sportot. De a ml feladatunk nem a labdapofo- zás, hanem a szocializmus felépítése. Világos?! Ml szállítunk és készletezünk. Ide az emberek azért szoktak jelentkezni, hogy valamelyik teherautónkat vezessék, Bácsalmás és Szigetcsép között, vag^ ládákat cipeljenek... — Kérem, én bármilyen munkát elvállalok. — Egén ... Söpörni szeret? — Söpörni? — Egén ... Söpörni. — Nagyon szeretek kérem, söpörni... — Azt lehet... Kezdheti — mondta az igazgató, és vaskos kézfejével félreérthetetlenül az ajtó felé intett. Káli Gyula éppen fordulni készült, amikor feltárult az ajtó, és nyílásában megjelent a teltkarcsú titkárnő. Az igazgató a következő mondatát már a hölgyhöz intézte: •— Ez a fiatalember „sportoló“... Saját kérésére söpörni megy. A sofőrplaccra... — Igenis, Igazgató elvtárs — mondta a titkárnő, és az ajtó felé mozdult, majd megállt, és félszegen megszólalt: — A sofőrplaccot tetszett mondani? — Egén... Azt tetszettem! — zárta le véglegesen az ügyet az igazgató. Káli Gyula fél óra múlva már kék munkaruhájában hajladozott a katonás sorban álló teherautók között. Söprűje nyomán apró porfelhők támadtak, s ahogy növekedett buzgalma, a porfelhők szépen nekiterebélyesedtek. A nyitott, feltámogatott motorházak alól jobbról. Is, balról is kibukkant egy-egy olajos arc, és ingerülten Kálira meredt. Káli nem fogta fel a pillantások értelmét. Lefoglalták saját, különös gondjai. Ügy érezte, tevékenységének semmi köze a sporthoz, az út, melyre lépett, nevetséges, ö, aki ismert evezősbajnok volt, akinek mindenki előre köszönt, most egy büdös gyárudvaron szemetet söpör. A por aztán lassan megöli majd. Lerakódik a tüdejére, az agyába, és meghülyül. Asztalitenisz? Ugyan kérem ... — Hagyod abba, te félhülye! A hang öt-tíz méterről szállt feléje, a nyitott motorházak zegzugából. Felnézett, de nem tudta eldönteni, kitől származott a hang, így tovább húzkodta a seprűt, pontos, köríves pályán. Ekkor aztán az egyik tehergépkocsi sár- hányóján feltérdelt egy sofőr, és vad üvöltözésbe kezdett: — Nem értesz, te állat! Hagyd abba a porozást, mert ha én megváglak, kizuhansz a béketáborból! Káli felegyenesedett, és megnézte a sofőrt: — Ezeket nekem mondta? — Neked, te porozőgép! — Akkor én most odamegyek, és lepofozom magát a talicskájáról — mondta Káli, és a seprűt elejtve megindult a sofőr felé, aki ekkor már egy olajos ronggyal a kezét törölgette, és meglepetten pislogott jobbra-balra. Káli tempósan lépkedett, s egy belső hangra figyelt: „Ezt nem kellene, Gyula ... Megrándulhat a csuklód, és hetekig nem tudsz edzeni... Ilyenkor az ember hallgasson inkább ... Nem ez a dolgod ... Ezért nem volt érdemes Pestre jönnöd ...“ Odaérkezett a teherautóhoz, és csaknem kinyögött már valamilyen barátságos szólamot, amikor a sofőr rá- üvöltött: — Csak gyere! Kirúgom a fogadat! — És rúgott. Káli Gyula érdeklődve figyelte a levegőbe, lendülő lábat, s a- mikor a holtpontra érkezett, villámgyorsan elkapta, és nagyot rántott a sofőrön, aki aztán kalimpálva zuhant a földre. Kali várta, hogy a sofőr felálljon, verekedjen, vagy szitkozódjon, de az csak ült a földön, és bámult. — Na, öcskös, most szétcsapom a fejedet! — hallatszott a háta mögött, s valaki megfordította a gallérjánál fogva. Középtermetű“ overallos férfi állt előtte, és egy villáskulcsot lóbált. — Kicsoda maga? — kérdezte Káli. Az overallos férfi megdöbbent: — Kicsoda?... Hogy én kicsoda vagyok? Én vagyok a garázsmester, te ..., te ... barom ... — Akkor legyen szíves, ne tegezzen, nem ismerem magát — mondta, és a szorongató mancsot leválasztotta a gallérjáról. — Micsodaaa?... Még, hogy én ne tegezzelek? ... Vége az úri világnak, öcskös ... Itt demokrácia van ... Azt tegezek, akit akarok... Ha akarom, az igazgatót is tegezem ... — A demokráciát maga félreértette. Nem azt jelenti, hogy mindenkit tegezhet, hanem azt, hogy senkit sem tegezhet. Mindenkinek meg kell adni a tiszteletet, ha takarítófiú, akkor is ... — Ne pofázz, mert szétvágom a tejedet! — üvöltött a garázsmester, de nem vágta szét, csak tipródott tanácstalanul. — Hát vágja szét — mondta Káli. — Na, röpülsz te innen, piszkos faj- zat. Ide a lábadat többet nem teszed be, elintézlek én téged két perc alatt — mondta a garázsmester, és elindult az irodák felé. A villáskulcsot magával vitte, lóbálta, hadonászott vele harcra készen. A sofőr még mindig a földön ült, és az olajos ronggyal egy horzsolást tö- rölgetett a keze fején. — Ennek jól megadta — szólalt meg minden harag nélkül, amikor Káli feléje fordult. — Ez most nagyon csodálkozik — mondta egy másik sofőr. Négy-öt szerelő és gépkocsivezető állt már ekkor a szűk placcon, és Káli gyanúsnak találta a helyzetet. Sietve kezet nyújtott a földön ülő sofőrnek; — Ne haragudjon, mester! Nem akartam én zűrt csinálni... — Haragszik a rosseb ... Ilyen jót öt éve nem röhögtem. Amikor ez a mocsok idejött a villáskulccsal, fel sem álltam, gondoltam, megvárom, mi lesz ... Hát maga megmondta ennek a tökfejnek végre ... Ez mindenkit tegez, mindenkivel ordít. Négygyermekes családapákkal úgy beszél, mint az elemi iskolásokkal. Most aztán csodálkozik .., De mondja már, minek jött maga ide söpörni? — Ideküldött az igazgató... A sofőrök rosszallóan csóválták a tejüket, aztán az egyikük megszólalt; — Szép gyerekek ezek ... Dafka megy most már minden... Ha aztán egy szép napon jól szájon vágnak valakit, csodálkoznak ... — Én ezeket nem értem — mondta Káli. — Nem baj... Az a nagy helyzet, hogy évek óta könyörgünk, hogy takarítsák le néha a placcot... De ilyen helyen nem lehet söpörni... Minden műszakváltás végén le kellene mosni slagokkal. De nem ... Ahányszor felszólaltunk, mindig ideküldenek valakit egy söprűvel műszak alatt, és a por beleszáll a felbontott karburátorokba, motorházba, mindenbe. Ml aztán a söp- rűs embert elzavarjuk... — Nekem pedig söpörnöm kell. Ha abbahagyom, az igazgató azts§ondolja, nem akarom csinálni. — Egyezzünk ki... Söpörjön ott elöl, ahol nem állnak kocsik, az jobban is látszik, mert közelebb van az irodához. Ha az Igazgató kinézne az ablakon, legalább látná, hogy maga rendesen söpör. Egyébként nem néz ki, attól le is heveredhet a cementre, nem érdeklik az ilyen apróságok. Káli Gyula megkereste a söprűjét, és kivonult az üresen hagyott placcra. Módszeresen lépdelt végig egy-egy sávon, mintha füvet kaszálna. Vigyázva fogta a söprűt, lazán, erőlködés nélkül, mert félt a lemerevedéstől. „Ha nem vigyázok, a por és az egyoldalú mozgás kikészít engem ... Nem is látok itt pingpongasztalt... De nem ám ...“ — tűnődött, és időről időre megpróbált fordított kézzel söpörni, balról jobbra, majd jobbról balra, hogy sokoldalúan foglalkoztassa izmait. Bertha Bulcsu AZ ELSŐ NAP
