Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-04-22 / 16. szám
Sf®f □ Tóth Árpád Április, április, bolondok hónapja! Szeretlek én téged, — a föld akkor kapja A langyos, csillogó, locsogó esőket. Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled ,,. Április, április — bolondok hónapja! Zöld füvét a csikó ropogva harapja, Zsenge reménységnek harmatozó füvét Harapja friss szájjal egész Emberiség, Nem vagyunk mi ezért, nem és nem, bolondok. Hajoljatok reánk, derék, új falombok, Az legyen a divat, áprilisi fényből. Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből. Száz évvel ezelőtt, 1886, április 14-én született Tóth Árpád, a magyar irodalom kimagasló alakja. M ég a télen történt: egy élelmiszerüzletből kifutva a kocsimhoz igyekeztem, amikor reszkető, hajlott hátú, botra támaszkodó ö- regasszonyon akadt meg a tekintetem, a gyalogátkelőhely előtt tétovázott. Nem mert elindulni. Ösztönösen felé fordultam, hogy majd átsegítem. — Tessék csak rám támaszkodni! — léptem mellé. — Öh, köszönöm, aranyoskám ... — Rám nézett, s abban a pillanatban felismertem az egyik általános iskolai tanítónőmet. De régen volt! Milyen magas és szigorú volt akkor, fekete hajú ... Milyen kicsike, elesett, hófehér hajú most! Ö hogyan is Ismerhetne fel? Egy voltam a sok száz tanítványa közül ... Átértünk. — Még egyszer köszönöm a kedvességét ... — hálálkodott. — Szívesen, kedves Ica néni, máskor is ... — Csodálkozva rám nézett: — Maga nekem tanítványom volt? — Igen ..., régen, bizony ... — Hát persze ,.. Aztán mondja, kedveském, mi lett magából, mi a foglalkozása? — Ojságíró. — Hát az nehéz pálya! — Tanítónőnek sem könnyű ... — De nem ám! Az a sokféle gyerek ... Érteni kell a gyerekek nyelvén, és a saját példánkkal nevelni őket. A pedagógusnak minden mondatára, gesztusára, az öltözködésére ügyelni kell, mert a gyerekek nagyon jó megfigyelők! Öh, Istenem, mennyi emlékem van! Tanítók, tanárok Nem szabad Ókét elfelejtenünk! Én már csak azoknak élek... Tudja, nekem nem völt gyerekem, a férjem is nyolc éve meghalt, előtte meg évekig ágyban fekvő beteg volt, én ápoltam egymagám ... Amúgy azért megvagyok, csak a szívem rendetlenkedik, félek kimozdulni, néha úgy kóvályogok, de hát be kell vásárolnom, itt az egyik kiszolgálónő is a tanítványom volt. Ö köszönt rám, valamilyen Marika, nagyon kedves, megígérte, hogy meglátogat, de még nem jött.... Hát, már régen nyugdíjba mentem, de bizony még ma is a katedrára álmodom magam ... Menynyire szerettem a gyerekeket! Nem volt sajátom, de egy-egy osztályéi gyerek az enyém volt! Hát, megnőttek, elmentek, elfelejtettek... Évekkel ezelőtt egy kis falu idős ta- nítőnőjével beszélgettem. Alacsony, vékony, madárcsontú, beteges, de a szeme izzott! Olyan mélységes szeretettel, melegséggel beszélt, emlékezett é- letútjáról — mely. küszködések, kínlódások, nyomorságok szakadatlan sora volt —, hogy csak ámultam, döbbenten jegyezgettem, hogyan lehetett mindezt kibírni. Hogy mit jelentett „lámpásnak“ lenni az elmaradottság, kultu- rálatlanság, nyomorúság sötétjében. Ahol valóságosan is sötét volt, hiszen a villany csak sokára gyulladt ki a tanyai iskolákban... Akaratos fiatal lányként — vőlegényt, családot hagyva a nagyvárosban — magányosan lejött a pusztára, ahol a kezdeti évek egyetlen soványka öröme az volt, ha sikerült neki a tanyai szülőktől kikönyörögni-kíharcolni, hogy gyermeküket engedjék iskolába. Mert bizony fontosabb volt a mezei meg a ház körüli munka, az állatok ellátása, amihez szükség volt a gyerekkézre is, mintsem a betűvetés, az írás-olvasás-számo- lás tudománya. De a törékeny tanítókisasszony nem hagyta magát, s későbbi járási vezetők köszönhetik neki, hogy akkor ő nem ijedt meg a vasvillát fogó apáktól sem ... Később könyvtáraf szervezett: a módosabb szülők adományából alapozta meg a kis gyűjteményt, s aztán az lett az öröme, hogy lassanként a szülök is beóvatoskodtak egy-egy könyvért, kedvet kaptak gyermeküktől, akikkel a tanító néni szerettette meg az olvasást, s ezzel új, tágabb világot nyitott a kis tanyai koponyákban. A vőlegénye nem jött utána. S kezdetben talán ez volt a legfájóbb. A nedves, kicsiny szolgálati lakást — melynek asztaláról a gyerekek hozta virág soha nem hiányzott —- egyedül lakta kutyájával és macskáival. A napok egyformán peregtek, teltek az é- vek is, a diplomás tanítókisasszony nak nem akadt helybeli kérője. Megszokta a magányt, de valójában soha nem volt egyedül. A nap bármely órájában kopogtattak hozzá, s ö mindig ajtót nyitott. Ha kérvényt kellett fogalmazni, ha betegnek kellett gyógytea — mert a gyógyfüvekbez is értett —, ha ruhaneműt kellett megvarrni, mert varrógépe is volt. Amikor szülei meghaltak, már haza sem ment többet, végleg kint maradt a pusztán. Amit fiatalon vállalt, soha nem bánta meg. Már első tanítványai unokáit tanította, amikor a körzetesítés megszüntette a tanyai iskolát, s ő is nyugdíjba ment. Fényképalbumot vesz elő. Minden évben készült kép az osztályokról, ő középen mosolyog, mindig átkarolja a mellette ülő gyereket. Mosolyog most is, pedig könnyes a szeme. A jelen fáj, hogy annyira magára hagyták. Tanítóink. Nem szabad őket elfelejtenünk.- Keressük meg őket, nyissuk rájuk az ajtót, emlékezzünk együtt, ha csak órákra is, s kérdezzük meg tőlük: miben segíthetünk. És ne feledkezzenek meg róluk azok sem, akik hivatali tisztüknél fogva is segíthetnek rajtuk. 0.1.
