Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1986-04-15 / 15. szám

uj ifjúság 8

Francois Villon

Francois Villon a francia középkor legendás egyénisége és egyben legnagyobb költője. Kalandos, ellentmondásokkal teli életet élt, amelyről azonban alapjában véve nagyon keveset tudunk. Már születésének az éve — 1431 —, mely egyben Jeanne dArc máglyahalálának Is az éve, csak valószínűleg bizonyos. Eredeti családi neve sincs egyértelműen tisztázva, — csak az bizonyos, hogy a Villon nevet nevelőapjától, Guillaume de Villontól kapta. Ez a jómódú párizsi paptanár fogadta magához a korán árván maradt burgundlal fiút. ö neveltette, egyetemre Is beíratta (ahol szép eredményt Is elért). Az egyetem, a Sorbonne, azonban abban a korban, a franciák és angolok között dúló százéves háború korának vége felé (1328—1453) éppúgy lezOlött, mint maga á romba dőlt Párizs, s gyakran klsebb-nagyobb zslvány- bandák otthonává Is lett.

Tudjuk, Hogy Villon Is a csavargók közé tartozott, s amikor egy verekedés alkalmával önvédelemből gyilkosságba esett, majd egy fosztogatás részese lett, a börtöntől és akasztófától menekülve évekig bolyongott az országban.

Később ugyan visszatért szeretett Párizsába, de amikor ismételten a törvény kezére Jut — ekkor írja egyik remekét, az Akasztottak balladáját —, halálra ítélik, ’de a végrehajtás előtt életfogytiglani száműzetésre változtatják.

Ismét elhagyja hát Párizst, s ezzel lemerül és elvész kalandos élete forgatagában.

Életműve a két Hagyaték, Illetve a Kis Testamentum és a Nagy Testamentum.

Villon életét tehát saját műve tükrözi a leghitelesebben, s ez az a sarkalatos momentum, melyet egy ÚJ színpadi mű alkotói, a szövegíró Július Gyermek és a zeneszerző Tibor Frego Is egyértelműen tudatosítottak. Alkotásunkat — melynek műfaja az egészen egyéni „opera-kollázs“ megjelölést viselt — nem Is akartak mást, mint éppen Villon balladáit megelevenítve bemutatni a Villon! élet epizódjait. így hát nem egy klasz- szikus értelemben vett, végig átkomponált operáról van szó, hanem olyan összeállításról, olyan Jelenetfűzérről, melyben a zene mellett ott találjuk a prózai szöveget Is. Ennek a kettősségnek pedig az az eredője, hogy a címszereplő, tehát maga a költő Villon nem énekel, hanem csak Játszik és verselnek szövegét prózai eredetiben tolmácsolja. Roppant érdekes, változatos mű keletkezett így, mely nyolc röpke epizódban villantja fel a meghasonlásokkal és ellentmondásokkal teli vllloni életet, korának atmoszféráját.

Villon közkedvelt balladáinak sorában van egynéhány, amelyek népszerűségükben a csúcsot Jelentik. A szövegkönyv szerzője nagyon ügyesen ezeket a balladákat állítja a történés középpontjába, s az egész cselekménysort a nevelőapa, Villon szerzetes fogja össze és kommentálja, aki mintegy keretjátékként olvasva a Testamentumot, eleveníti meg az egyes epizódokat.

S változatos, mozgalmas cselekményhez Tibor Frego, a Szlovák Nemzeti Színház karmestere szerezte á zenét. Szerzeményei sorában egy gyermekopera és egy balett után ez a harmadik s egyben legjelentősebb színpadi műve, amelyben minden úttörő ambíció nélkül a dallamosságot, közérthetőséget és az atmoszférateremtő szuggesztlvitást tartotta szem előtt. Ez a törekvése, mely alkotását szimpatikussá teszi, teljes mértékben sikerült Is.

'Ä mű gyöngyszeme, csúcsa Villon anyjának az Imajelenete, melyben a szerzőknek mesterien sikerült ötvözni a prózát a zenével.

De nemcsak á mű szerkezete Ós formája rendhagyó, hanem Július Gyermek rendezésében a színpadra állítása Is. Már maga a tény, hogy a zenekar hátul a színpad mélyén van elhelyezve, s a fekete sötétségben világító pontok, a kottalámpák elszórt fényei Is bal- ladisztlkus, misztikus hangulatot sugallnak. Rendhagyó az Is, hogy a vezénylő Gerhard Auer mellett egy, a zenekari árokban elhelyezett „másodkarmester“, Svütozár Stúr Irányítja az énekesek belépését. Vladimír Suchánek díszlete, a mozgatható hatalmas rozetta, valamint a gótikus ajtó- és ablakszimbólumok Illúziót keltők, éppúgy, mint Eudmila Purkyfíová jelmezei.

'Az előadás középpontjában, h címszerepben az akasztófahumorú Leopold Haveri áll, míg az énekes Irányítás OndreJ Malachovsk^nak Jutott Guillaume de Villont megszemélyesítve. A fegyverkovácsnét Jaroslava Sedláfová alakította, Villon anyja szerepében pedig Olga Hanáková nyújtott kiváló alakítást. Varga József

Témák és irányzatok a szovjet filmművészetben

ÄZ utóbbi évtizedben ä szovjet filmművészet kiváló alkotásokkal aratott hazai és nemzetközi sikereket. Nemcsak a fesztlválsikerre, hanem a közönség körében kivívott elismerésre is gondolok. A hetvenes években olyan alkotások születtek, amelyek a Jelenből merítik témájukat. A „kortárs“ mln- dennaplság lehetséges témaváltozatai közül a hetvenes évek filmeseit leginkább a valós körülmények, a köznapok emberi problémái, a lélektani-társadalmi hatások érdeklik.

Ha belegondolunk, a' szovjet filmművészet évente 130 filmet produkál, nem nehéz elképzelni, milyen rendkívül szerteágazó a nemzetiségi fllmműhelyek palettája mind a témaváltozatok, mind a kivitelezés szempontjából. így természetes, hogy a hetvenes években és a nyolcvanas évek első felében a már említett „mai film“, továbbá Csehov, Tolsztoj és más klasszikus orosz alkotó műve mellett a háborús és politikai filmeken át láthatunk kaland- és tudományos fantasztikus filmeket, krimiket és életrajzi műveket. Am az az általános tapasztalat, hogy minden műfajban és változatban az alkotói cél mégis a ma emberének az elemzése: a társadalom tükrében. És fordítva: a ma társadalmának tükre az egyénen. Illetve az egyéni kapcsolatokon keresztül. A mai nagy szovjet rendezők, GeorgiJ Danyelija, Gleb Panfilov, Hja Averbah, Mihalkov-Kon- csalovszklj munkál mind-mind arról győznek meg, hogy a „továbblépés“ lehetősége a mai témák feldolgozásában, illetve a klasszikus témák' korszerű ábrázolásában kínálkozik.

Ha vetünk egy pillantást a szovjet filmművészet elődjeinek Iskolát teremtő alkotásaira, kitűnik, hogy ezek az epikus alkotások •— fókuszukban a robbanás, a forradalom eszményével — évtizedekig uralták a szovjet filmművészetet. Nem csoda, hiszen a nagy honvédő háború újabb erővel hatott e hagyományokkal rendelkező művészeti forma további kiteljesedésére. A kor, a társadalmi Igények és gondok változásával azonban ez a téma óhatatlanul a sémák egyre gyakoribb alkalmazásához vezetett.

Már az ötvenes Űvek szovjet filmes nemzedéke új témákat kezdett teremteni. GrlgorlJ CsuhraJ Ballada a katonáról című filmje, bár a háborús témához nyúl, már más, ÚJ művészi eszközökkel és „értelmezésben“ tárja fel a múlta. A központi-hősi gondolatiságot az egyénen keresztül vizsgálja. Érdemes megjegyezni, hogy a Ballada a katonáról nemzetközi szakmai és közönségsikert aratott szerte a világon.

Nem kronológiai sorrendben, s korántsem a teljesség Igényével említek néhányat az utóbbi évtized kimagasló alkotásainak sorából. S csak azokról a filmekről szólok, amelyeket a hazai filmszínházak Is műsorukon tartanak. Törik Szahvergyljev 1981-ben forgatta a Moszfllm stúdióban A szép Ismeretlen című szerelmi történetén alapuló vígjátékét. A könnyed, kellemes kikapcsolódást ígérő

film érdekes képeivel hívja fel magára a szakma figyelmét. 1983- ban a velencei filmbiennálén a szovjet filmművészetet SzergeJ Ko- loszov Marija nővér című alkotása képviselte. A párizsi emigrációban tengődő asszony a nácik áldozata lesz, a koncentrációs táborban saját élete árán ment meg egy szovjet asszonyt.

Grúz film az 1978-ban készült Néhány Interjú magánügyben. Lana Gogoberldze alkotása a filml „ellenpontozásra“ épül, vetítő és dokumentumszerűségével rendkívül pontos-merész rajzokat közvetít a mai grúz valóságról. 1983- ban készült az utóbbi évek egyik legjobb szovjet filmje. Gletí Panfilov saját forgatókönyve alapján rendezte Makszim Gorkij Vassza Zseleznova című drámája alapján a Vassza című kétrészes alkotást. A címszerepben a mai szovjet film nagy művészét — Panfilov feleségét , Inna Csurikovát látjuk. „Vassza úgy tekint a világra írja egy kritikusa —, mint a fényképezőgép. Tekintete uralkodik a világ felett; terrorizál, megfélemlít, Jutalmaz.“ Olyan film ez, melyben minden „együtt van“: korrajz és kórrajz; történelem és maiság; kép és szó; zene és tekintet, mely többet mond el a világról, mint száz más „dokumentum“ együttvéve. De az utóbbi évek nagy filmjei közé sorolhatjuk az őszi maratoni, a Moszkva nem hisz a könnyeknek című alkotást, valamint Elem Kllmovnak Raszputyln- ról szóló. Agónia című remekművét. Kiss Péntek József

Több nagyobb kiállításon az alkotások rengetegében a klasszikusnak számító hazai művészek munkál között feltűnnek egy viszonylag fiatal (1948-ban született) festőművész munkál is. Ez a művész HaSCák József. Most például a Szlovák Nemzeti Galéria Üdvözlet című tárlatán Is megtalálhatók a munkál, mint ahogy korábban az ugyancsak az SZNG által rendezett Színes grafika című seregszemlén Is, amely a nemzetközt gyer- mekillusztrácló-blennálékor volt látható. Ha tehát a szakemberek be a- karják mutatni, hogy hol tart a hazai képzőművészeti élet, milyenek az e- redmények, soha sem hagyják ki ennek a művésznek a munkáit. így tehát természetes, hogy kíváncsi voltam, de együtt Is látni akartam a müveket, ezért mentem Kassára (Ko- §lce), hogy megszemléljem legújabb alkotásait.

A művész legfrissebb grafikái, raf- zai, de különösen festményei tényleg kiemelkedőek: külön világot képviselnek, és gazdag élménnyel ajándékozzák meg a szemlélőt. Közben azt Is mondhatnám rájuk, hogy a szó szoros értelmében maiak. A mozgás, a villogás, a fények és árnyékok sejtelmes játéka magával ragadja az embert. A mai, modern technikai eszközök ÚJ. sajátos, és a korábbitól eltérő látványt nyújtanak. Az ő művel azonban bár ezekből a látványokból erednek, nemcsak pusztán a modern látványt adják vissza, hanem az élményt is, amelyet azok közvetítenek. Így például a tó kékes-ezüstös fénye, az újfajta képalkotási mód egyfajta misztérium, látvány és gondolat egyszerre, a művész pedig megpróbálja befogadni és értelmezni Is. Képei mögött látni vélem ennek az új műfajnak a közvetítő szerepét.

HaSCák József festőművész Vincent Hloínlk tanítványa. Szokatlan lírai, meseszerű fametszetekkel hívta fel magára a figyelmet. JegyzetlapJal, szltanyomatal, de különösen a legújabb festményei tisztán és határozottan meg tudják ragadni felgyorsult világunkban még inkább elröppenő pillanat varázsát. A különböző, kísérleteknek tűnő csoportok, a tömeg, a figurák ábrázolása, a képfelület felbontása nem öncélú. Nemcsak azért kísérletezik, próbálja ki a műMadár

I

vész az ÚJ eszközöket, mert így ér< dekesebb, hanem mert érzi, látja Ä napjainkban Játszódó Jeleneteket, éa ezeket vetíti ki magából.

A Madár, az Ot tájjal, a Csoport néhány változata az új felfogás meN lett dokumentum Is, hogy a képnek nem csupán a valóságot kell hűen tükröznie, hanem az életérzést is.

Mindez különösen érzékelhető gyík legkiemelkedőbb, s számomra különösen érdekes művén, a Dózsa című festményén. Rengeteg belső élmény, egy pillanat gazdag története elő- és utóeseményekkel — Így Jel* lemezhetnénk tömören ezt a képet. A tragédián túl a pillanat szépségét, századokat bevilágító fényét Is vlsz- sza tudja adni. A lángokban, tűzben elhamvadó test úgy világit a képről, mint ahogy Dózsa alakja és példája ragyogja be a századokat.

A művésznek megvannak a maga' eszközei, hogy mindezt egy és u- gyanazon képen belül meg tudja mu-* tatnl. Ezért úgy érzem. Jobban oda kell majd figyelni a munkájára, gondolataira.

Németh István

A színpadról nézve, avagy a Nagyerdemü

A színházi néző Igényel rendkívül szerteágazóak. A színházban tanulni szeretne, kora haladó eszmélnek vlsz- szatükrözését várja, meg akar Ismerkedni hazája történelmével. A színház révén meg akarja Ismerni a klasz- szikus hagyományokat, az emberi gondolat fejlődésének nagy áramlását. Fellelkesül a múlt és a Jelen hőstetteinek szemlélete közben, meg akarja Ismerni az emberi kapcsolatok fejlődésének történetét, hogy még Jobban és világosabban megértse a szocializmus lényegét. Ugyanakkor a- zonban nézőink művészi örömet keresnek. Végül pedig megérdemelt ki- kapcsolódásra vágynak, szórakozni, nevetni akarnak.

Ezeket a szerteágazó Igényeket e- gyetlen előadással nem lehet kielégíteni, mindezeket a tulajdonságokat egyetlen darab sem sűrítheti magába.

Ha azonban meghallgatjuk a színdarabról, előadásokról elhangzott véleményeket, meggyőződhetünk arról, hogy ezzel az egyszerű Igazsággal a nézők többsége korántsem számol, és sokan valamiféle univerzális darabot kérnek számon, noha Ilyen nincs, és nem Is lehet.

Az ilyen néző filozófiai drámát látva panaszkodik, hogy nem lehet rajta eleget nevetni, pedig ő szórakozni, kacagni akar. Ha vidám színdarabot lát, kevesli benne a mélységet és a filozófiai tartalmat. A klasszikus müvet nem érzi eléggé Időszerűnek, a mai darabot meg nem eléggé klasszikusnak. S ha már ezekből a kifogásokból is kifogytak, rendkívül Jelentéktelen apróságokon akadnak fönn.

Némelyek azt gondolhatják, hogy egy ilyen egyszerű Igazság: minél több a jó színész, annál Jobb a színház — nem szorul bizonyításra. A gyakorlat azonban azt bizonyltja, hogy mégsem ilyen egyszerű. Ezzel az 1- gazsággal nem mindenki ért egyet, sőt az elv nem valósítható meg gépiesen. Ezt a felfogást a színház művészi élete egész módszertanának alá kell támasztania.

Azt gondolom, minden művészetben

rendkívül fontos tényező, hogy eldöntsük: milyen módszer az, amit áN landósltunk, mit érzünk átmenetinek, min kell változtatni, és mit tartunk meg alapvetőnek.

De ml az, ami a színházban állandó, és mi változhat? A probléma abban rejlik, hogy számos rendező szilárd, állandósult színház! adottságnak számítja az Idejemúlt, elavult módszerek sokaságát. Ha megfigyeljük néhány előadás sorsát a különböző színházakban, feltűnik, hogy az elhangzott szövegen kívül az előadások nem különböznek szembeszökően egymástól.

A színháznak van egy Izgató sajátossága: mindaz, amit a szerző elképzelt a darab megírásakor, a rendező a színpadravltelkor és a színész a próbákon, pusztán számtani összeggé egyesülhet az előadáson. A színész tudja a szerepét, a darab érthető, történhet azonban másként Is. Megszülethet a sajátos, vlsszaadha- tatlan. Izgató valami, ami azoknak az előadásoknak a sajátja, amelyek kedvéért és amelyek hatása alatt színházrajongók leszünk.

Ha a néző lát egy nem éppen Jól — hadd ne mondjam, rosszul — sikerült színházi produkciót, azonnal elmarasztaló véleményt formál—^'tisztelet a kivételnek. Szidja a színházat, a rendezőt, a színészeket... Miért? Csak elutasítóan lehet viszonyulni a dolgokhoz? Értsük meg, hogy egy nem éppen jól sikerült előadásban Is mennyi energia, mennyi tanulás, mennyi művészi munka lakozik mind a rendező, mind pedig a színészek részérőll Valaki most azt mondhatná: ezért fizetik őket. Igen, ezért. A színész azonban nem mindig á pénzre gondol, amikor egy szerepet életre kelt. A színházművészetben nem minden a pénz. A színészben együtt kell. hogy éljen a tehetség, a tudás, az érzelem, a szív, az élelmesség, a tapasztalat...

A színész sikerre vágyik. Ezért alkot, ezért él.

Tarics Péte<