Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-04-08 / 14. szám
új.ifjúság 8 Anyanyelvűnk üdének szolgálata Részletek Lukács Tibornak, a Csemadok Központi Bizottsága vezető titkárának a XVII. Kazinczy Nyelvművelő Napokon elmondott beszédéből A nemzetiségi kapcsolatokban .nindig rendkívül jelentős szerepe volt a kultúrának. Ennek az oka nyilvánvaló: a kultúra szorosabban kapcsolódik a nemzeti megnyilvánuláshoz, és ezért érzékenyebben reagál minden hibára, következetlenségre. A szocializmus építésének éveiben e téren rendkívüli mennyiségi és minőségi változások születtek. Tanúi lehetünk, hogy nemzeteink és nemzetiségeink kulturális értékei Csehszlovákia egész népének köz- kincsévé válnak, hogy szocialista kultúránk a humanizmuson, a mai nemzetek és nemzetiségek tiszta, a haladó és a forradalmi hagyományokhoz való ragaszkodáson s a hazaszereteten alapszik. A Kazinczy Nyelvművelő Napokat első ízben 1967-ben szerveztük meg. Az a?óta eltelt majdnem '{ét évtized alatt ez a rendezvényünk a nyelvművelés tudományos szintű számvetését és prog- ramadását jelenti. Neves hazai és külföldi szakemberek, nyelvészek segítségével felváltva foglalko- {unk a nyelvhasználat alakulásával, a publicisztika műfaji és nyelvi követelményeivel, a helyes kl- ’Jtés elméleti és gyakorlati kérdéseivel és a nyelvjárásgyűjtés módszertani problémáival. Ez a felsorolás még így, a teljesség 1- génye nélkül is jól jelzi, hogy nyelvművelő munkánk átfogja a- nyagi és szellemi életünk egész területét. Az elmúlt évek nyelvr művelő napjain felvázolódott bennünk egy hosszabb távra tervezett nyelvművelés körvonala, megerősödött az a nézet, hogy a Kazinczy Nyelvművelő Napok megfelelő fórumává lettek hazai nyelvművelő tevékenységünknek. Minden évben számba vehetjük az elvégzett munkát, a problémák megoldása alapján pedig irányt mutathatunk a további tevékenységhez. Az anyanyelv az az eszköz, melynek segítségével az ember megismerkedik környezetével, beilleszkedik társadalmi kultúrájába és fejleszti egyéniségét. Ke- resztúry Dez^ költő, irodalomtörténész mondotta egyik vele készült riport során: „Az anyanyelvet sem elég csak úgy elfogadni, használni, ahogy beleszülettünk, ahogy ránk ragadt. Valamivel hozzá is kell járulnunk. Mert az anyanyelv egy-egy kisebb-nagyobb emberközösség, nép, nemzet legnagyobb, legelevenebb és legszükségesebb közös alkotása. Segítségével őrződik meg a múlt, lehetséges az érintkezés, az idők és terek határain át. Legyünk büszkék rá, őrizzük, gondozzuk, mert páratlanul gazdag, mert általa tudjuk valóban magunkévá tenni' a más nyelven szerzett ismereteket is.“ Akik így értelmezik anyanyelvűnk fontosságát — és ml ezt így értelmezzük —, szorosabban kötődnek szűkebb hazájukhoz, szülőtájukhoz és ezen keresztül hazájuk, a mi esetünkben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság egységes társadalmi, gazdasági és politikai realitásához, a szocialista nemzetiség kőt forrásból táplálkozó mlkrostruktúrájához. Célunk mindig az volt, és az lesz a jövőbe^ is, hogy az első és második nyelv ismerete révén és ezen belül anyanyelvűnknek az eddiginél hatékonyabb ápolásával, és hatékonyabb hagyomány- szeretetre nevelésével teljesítsék helyi szervezeteink, Szövetségünk tagjai nemes küldetésüket, a magyar és a szlovák nép egyre szorosabb kapcsolatának elmélyítését. Olvastam valahol, hogy a szellemnek egyik legnagyobb fényűzése az emlékezés. Ez a megállapítás azonban csak részben igaz. Van termékeny emlékezés is: az önvizsgálatra késztető, a példákból okuló, a felelősséget ébresztő emlékezés. írók. újságírók, pedagógusok, az anyanyelv ügye iránt érdeklődők egy év elteltével ismét eljöttek Kassára (Kogice), hogy ismereteiket elmélyítsék, ú- jakkal gazdagítsák, és ezzel is elősegítsék nyelvművelő munkánk további fejlődését, anyanyelvűnk ápolását — s végső soron nemzetiségi kultúránk fejlesztését. Mindannyian tudatosítjuk az anyanyelv megőrző, megtartó szerepét, s munkánkat e felismerés jegyében akarjuk végezni továbbra is, mert valljuk, hogy: a nyelvi kultúra állapota minden másnál jobban jellemez egy népcsoportot, nemzetiséget, közösséget. A Kazinczy Nyelvművelő Napok megrendezése arról tanúskodik, hogy a kultúra sohasem szorulhat a háttérbe, mert jelenlétére szükség, igény van, mint ahogy Pokstaller Lívia, a Somorjai (Samo- rín) Gimnáziumból, III. helyen végzett Mede Veronika, a Safárikovói Mezőgazdasági Szakközépiskola diákja az újságírók diját kapta. Az első helyezett: Vajda Barnabás a bratislavai Duna utcai Gimnáziumból Jött. jól jelzi ezt a Jelen tanácskozás iránti érdeklődés is. Az ember tudásra, Ismeretekre vágyik. Az arra illetékeseknek pedig kötelessége, hogy ezeket az igényeket kielégítse. A nyelvművelő munka még nagyobb méretű kibontakozásának legnagyobb akadályát a készség hiányában látjuk. Vannak, akik kényelemből vagy valami más okból, bár erre a legilletékesebbek, nem. akarnak bekapcsolódni a munkába, nem vállalnak feladatokat. Ezért nekünk, akik itt vagyunk, akik rendszeres és aktív résztvevői vagyunk e nemes rendezvénynek, minden igyekezetünkkel azon kell fáradoznunk, hogy leszámoljunk a közönnyel, s kitartó, meggyőző munkával egyre több embert megnyerjünk a nyelv- művelés ügyének. A nyelvművelő munkában az eddiginél még job ban oda kell figyelni az Ifjúság nyelvhasználatának alakulására, ennek érdekében a jövőben még nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a nyelvi vetélkedőknek. Mlndazoknalc, akik gondolataikat írásban vagy szóban közük a nyilvánossággal, etkölcsl kötelességük, hogy szépen és helyesen használják anyanyelvűket, példát mutatva (szolgáltatva) mindenkinek, aki ezen a nyelven beszél. S itt külön is hangsúlyozni szeretném a pedagógusok és a toll- forgatók pótolhatatlan szerepét, az ifjúságra gyakorolt hatásuk kivételes jelentőségét. Mindenki, aki élőszóval vagy írásban a nyilvánosság elé lép, felelősséget visel nemcsak azért, hogy mit mond, de azért is, hogyan mondja. Mind- annyiunkat egy közös cél, közös feladat fűz egybe: anyanyelvűnk ügyének szolgálata. Szeretném hinni, hogy az e téren végzett munkánk a jövőben még gyümöL csözőbb és hasznosabb lesz. BalájtI Árpád felv Színpadról nézve, avagy a Nagyokosok /V hazai magyar nyelvű színházi kritikát olvasva óhatatlanul az alábbi, Sütő András-1 gondolat jut az eszembe: „Érzékeny: ha képessége mérlegre vettetik, s érzék- telen, ha őneki kell másokat mérlegelnie. Nyilván maga sem tudja, hogy az effajta érzéktelenség nem olyan, mint a himlő, amiből egyszerre, kigyógyulva, többé nem esik bele az ember. Hanem inkább olyan betegség ez, mint a nátha, amikor is az ember nem érzi: ml van körülötte.“ Rég ismert dolog, hogy a mű- bírálatunk többnyire nem vőlegényként közeledik a Tháliánkhoz, még csak nem Is lovaglás vele szemben, gyakran ostoroz, a kákán is csomót keres. At-átslkllk a valós értékek fölött. Nemegy- szer olyan, mint egy rosszkedvű öregúr, semmi sem tetszik neki. Kifogásolja a zenés művet (miért operettes, revüszerű, miért más?), a prózát, a klasszikusat és az újat egyaránt, kivéve az ő felfogásában értelmezett avantgarde- ot. A' látszólagos béka-egér harcban olykor-olykor mély Indulatok szabadulnak el, amit talán magánjellegű vélt-valós sérelmek motiválnak. Az érintettek, a művészek, a rendezők az ilyen írásra élesen, néha csípősen reagálnak: ha a kritikus jobban tudja, csinálja meg. No meg olyan jelzőkkel illetik a merész „sajtólovagot“, a- mllyenekkel az édesanyánkat nem szoktuk, legföljebb a derék a- Tiyóst, netán a főnököt. A kívülállók mindezen kéjesen csámcsognak. Persze ez színháznak, nézőnek és magának az újságnak is kárára van, A „csinálja job- ban“-nal szintén nem étrhetünk egyet. Kosztolányi leírta az igazságot: egy tyúktojásról — ha felütöm — azonnal megmondom, hogy jó-e vagy sem, noha egyáltalán nem tudom előállítani.., • Az is megtörténik, hogy egyes ítészeink nem tűrnek más véleményt, még a „befolyásukat“ is latba vetik, hogy „egyediek“ legyenek. Tudatosítaniuk kellene, hogy a Társulat a Nézőnek játszik. Számára kell műsort tervezni, darabot elővenni, lehetőség sierint találó szereposztásban betanulni, mert a teátrum nem a kritikusnak, s urambocsá', nem a sznoboknak fungál. Az is megesik, hogy a színibíra már eleve előítélettel ül be a nézőtérre, (ingyen, tiszteletjeggyel), hogy „eldöntse“ a hat hét kemény munkájának az eredményét, „ér- ték-bárcát“ ragasszon újkori ek- hósszekerünkre. Itt van például, a néhány évvel ezelőtt színre vitt A négylábú is botlik című Oszt- rovszklj-komédla esete, amikor a kritikus „megállapította“: alakjával, egyéniségével nem egyező szerepet játszott Sugár Gáspár. Merem állítani, hogy Bugár kifogástalanul azonosult a sznob, ü- resfejű Krutylckljjel, neki Is jelentős része volt abban, hogy a vígjátékon keresztül elénk tárult a cári fertő „szépsége“. Szűcs János vendégrendező mesteri kézzel nyúlt a bohózathoz, teret adott a művészek kibontakozásához, miközben nevettetett, ma is meglévő gyarlóságot pellengérezett ki avatott biztonsággal. Igencsak nagy port vert föl a Koldusoperáról Irt cikke, főleg ami a zenei részre vonatkozik. 'Ogy vélem, hogy a .prózai oldalon helyesen mutatott rá egyes fogyatékosságokra (bár a darab sikere kétségtelen), mint amilyen a lefejezés-jelenet, tortadobálás, a sze- repsúly-áttestálás stb. A Brecht- bemutató visszhangjakor (az e- lőbbi írás után) keletkezett vihar sokáig tombolt, talán még ma is fújdogál. A közelmúltban az egyik kiemel kedően nagy közönségsikerű színművet, Suksln Energikus emberek nevű alkotását, színpadra állítását a másik kritikus aprólékosan és látszólag tárgyilagosan elemzi, egyről, s nem lebecsülendő tényről viszont: a. néző kedvező fo- gad.tatásáról megfeledkezik. Pe- ‘ dig a közönségsiker föltétele a jó, művészileg kiérlelt előadási! Képletesen mondva a kritikus elmerült a főzés részleteiben, a blrkanyúzásban, a húsvágásban, a krumplipuculásban, s a találáskor már nem érzékelte az ünnepi ebéd zamatét, illatát. Egy szlovák nyelvű lap recenziója annál inkább észrevette az észrevenni valót, objektiven állt az Energikus emberekhez. Az elmúlt évadban Javult a színház műsorpolltlkája, többször találkozott a Néző elvárásával. Elfogadható a klasszikus és a mai művek aránya. S most? A Névnap sikerdarab. Az alapos műgonddal színre vitt Coriolanuson polemizálnak. A „Bűnténynek“ szintén nagyon kedvező a fogadtatása, bár az egyik „szakvélemény“ itt is ódzkodó. (Bizonyára azért, mert nem „avantgarde“.) Pedig a színiblrálnknaíc, vélem, nem kéne mást tenniük, mint beülni a közönség soraiba, és jóhiszeműen átadni magukat a játék örömének, belefeledkezni az előadásba. És ha kell, tűrjék el a szakszierűtlenség vagy az elfogultság vádját, mert ők is csak halandó emberek, s talán az ízlésük sem mindig a legmegbízhatóbb. A stallumot mielőbb becsületes, szocialista hozzáállásra kellene cserélni. Megérnél Csiba Géza (Következik a Nagyérdemű)
