Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-04-08 / 14. szám
U| yajkai Miklós ÖRVÖSGÜNYÄRD „Fénynek kell Itt lenn!, ha erre kosiatok .. A nyitott éjszakákon eloldalogtam a Pázsit utcáig. A korcs szurdokra, mintha gúnyként ragasztották volna e nevet. E‘ területet hagyta rám emlékének és szeretetének jeléül Anyám hajdani kedvese, a romungoro Tharamine. Nemrég még az arcomat jür- készte, a makulátlanságomba lopózott. Most meg vihettem elmúlásának hírét a céda sikátoroknak, a hitükhagyott udvaroknak. Valaha az utcák felkentje hitbuzqón járta a megye községeit, ahol egyszeri nyomorultak lézengtek, és mélytudatukban minduntalan egy fetisizálható jelenségre vártak. Így lett a romungoro férfi a távlatokba mutató bálványozás tárgyává. Viszont e nyimnyámok tudata nem bódorgott el o- dáig, hogy megértsék, Tharamine úr számára ók legfeljebb az adandó alapanyag gyü- levénye... Áthozta magát a metszőn kék gúnyárdi rónán. „Egy földterület, melyet az itt élők szalajtottan szerettek, és amelyet sohasem vlzsgiUtak felül...“ Tharamine ur egyre közelebb ért. A sorsa. lám, negyvenesztendön ál kegyesen ‘viseltetett vele szemben, és úgy érződött, hogy ettől számítva is a segedelmére lesz. .i A maga módján az embert lelkek ápolásával foglalkozott, lazán, emberségesen járta a^ vidéket, és kínálta történeteit.Akárcsak pályatársait, talán nem is a földi fukarok, de a reá vadászó jószerencse tartotta fenn ... Így élt Tharamine. Élt, élt: elélt még újabb negyven esztendőt. Egy kriksz-kraksz-téli reggelen szinte megrohamozta a vidéki házunkat, és tavaszelőn Anyámmal távozott... Apám: ez a szellemiekben és kétkeziekben örök-rabszolga a késpengevékony rónán haladókat figyelve így szólt: „A legpompásabb emberi pár, akit valaha is láttam ...“ Tharamine úr akkor még győzelemiltasan lépdelt. A- nyám: érinteni is kényes porcelánharangként — egyre messzebbre jutott... Ügy véltem: vele szemben jóvátehetlen vétket követtünk el. Megengedtük neki, hogy betekintsen az illúziók falai möaé ... hol csakis az egyértelmű valósággal találkozhatott... Tharamine úr, akárcsak a legtöbb negyven esztendős férfi: időlegesen megingott. Művészetének hiányosságai miatt zaklatott volt. S halmázi büntetésként édesanyját is akkorában veszítette el... Már-már úgy hitte, hogy a történetekkel való házalást befejezi, amikor Anyámra — Környei Eme- renciára lelt... Tharamine úr, aki kövér és lomha alka-‘ iával inkább lócsiszárhoz hasonlított, most megifjodott. Á következő évben — látszatra átlófrálták a világot. Hol kuszaságot tapasztaltak: pillanatnyi harmóniát teremtettek ... Mintha a jelenidő mozaiktöredékeiben léteztek volna. Viszont művészetüknek nemcsak kiindulási, de valahol — nagyonis távol —< beérkezési körlete is volt ... Lényüket mutatták é tájékoknak. Játszottak. Komédiáz- tak. Szerettek. A megjelenésükkel plasztikus boldogságot váltottak ki. Az állandósult színrelépések ... Ügy jártak s keltek, úgy idözgettek, az adott gyülekezetekben, mint ahogyan mások házakat, hajókat, világítótornyokat emelnek... Faluról falura kódorgó mutatványosokkal, jósokkal, tanácsadókkal, és derék mesteremberekkel találkoztak. Megtörtént, hogy egy-egy klánhoz szegődtek. Viszont nem szenvedhették az örök-senkiházikat, a tollasodó szélhámosokat. A lazsáló nagyvilágra gondoltak: mely nemcsak elviselte a szellemi kicsapongásokat, de szórakozottan fel Is értékelte azokat... ök ketten: a művészetük gyakorlásába . menekültek .. A megingás Tharamine-t kísértette meg. Arra gondolt: nincs tovább. De a Mama idegenkedve a rezignációtól így szólott: „Indulni Tharamine... Indulni..." S ha abajgósan is: Tharamine úr megint ott ő- \ döngölt a gúnyárdi ég alatt. Anyám zárójeles pillanataiban megállt a deszkavézna utakon. Nézőkéjének hevederén mozdítotti Tharamine úr még mindig kerámiai alko-‘ tásnak látta őt. S szinte érzelmeinek teljes skálájával tapasztalta: miként záródott A- nuám a benső világának gyöngyházburkolatába ... A fényes, benső területekre.. -. S Tharamine úr, szinte kétségbeesve a kuka csillogás miatt — önnön lénuétől kérdezte: „Vajon érdemes-e így élni?“ S a válasz: „Csakis így érdemes. Tharamine ...“ Az utakra szánt fé^fi delejessé lett. Mint a vízimolnár, ki életét átküszködte, de egy napon arra eszmélt, hogy valami végérvényesen megkopott benne... Ügyfelei lám, elmaradtak... A gépei elcsendesüllek ... Tharamine úr mesteremberekre — iparosokra aondolt: akikben visszavonhatatlanul meghibásodott valami... és emiatt kiebru- daltattak a haidani napok édenéhől... S hnay idáig sodródntt meditálásuk: úgy é- rezte — d tehetségével van baj... Nem úgy, mint ez az asszony, itt mellelte. Aki történeteivel, krónikási tevékenységével bá- jolja hallgatóit... Elegendő a gyülekezet képviselőinek ábrázatába fordulni, s nyomban nyilvánvalóvá lesz az ábra ... Öt bezzeg más anyagból szabták: s helyesen teszi, ha az összekuporgatott pénzéből telket és házat vsáról magának. Az ember' ha akarja: elnyomhatja az élményeit. Amíg elviseljük m.ivoltunkat: kibúvó is akad... Teszünk-veszünk: majd beleűzzük magunkat a köznapi dolgokba... Jobb, fel- té’lsnnl hasznosabb ez, mirit történetekkel hózaini... Pempás vidéken jártak. Az ország keleti karéjg felé tartottak. Tajtékozó magaslatok vették őket körül. Mennyi-mennyi időn át készült az útra. Ha nincs az asszony, nem indult volna el. Délkeleten: a kopott, magaslati hátakon virágzó napraforgótenger ... élénksárga színOzön egészen a mélyülő ég pereméig... Csorduló mézként a vidék. Tharamine védőként monoligzált: — Mindig rengeteget tanultam ... Annyit gyötörtem magamat, hogy majd belecsík- kadtom ... S a fegyelem .. . Tanultam, mert: tanulni szép... tanulni jó... Igyekszik ám az emberfia . .. Legalább is én ... igyekeztem ... Nem mondom: ez is hivatás ... Szép, ha beleéljük magunkat... Látni véltem a fejlődés ívét... Lélektan. Azonosulási és megjelenítési képesség ... Formai, tartalmi és nyelvi újszerűség ... Asszaciáclák ... Reflexiók... S a kondícióra is ügyelni kell.... Megjelenítettem, a tapasztalataimmal izéltem, és színeztem-színeztem ragyásig ... Most is ... Most is tarisznyázhatnám élményeimet, lódulhatnék Gúnyán^ megyébe, Horn megyébe... Amint majd ez az asszony is teszi... Indulatosan énekelni kezdett. Már-már kettéhasadt az énje ... Teljesen paff volt. Az első énje tehát ri- koltozott, nótiflkált, monologlzált. Védekezett ... Az igazán nagy balhék idején nincs lazsálás ... — Én jóságos Teremtöm, hát mire való ez? Menni... menni... mindig ez a nyavalyás: liff-laff, liff-laff ■.. Szólványai, akár a tavaszi venyigék. A másik énje meg már a jövő időben mószerolt, s azt mondta: — Egy zsebkendönyi telek: az már valami... Az első énje ráfelelt: — Csipás ábrándjaid vannak, Tharamine... Így haladtak. A legközelebbi község Fekete Mária, utána Pusztai Mária, Ezüstkö, s ha alkonyaiig igyekeznek: Víihordó János következik, és röviddel a virradat után megláthatják Boldog Adolf tüneményesen szép homokvárát... • . Mentek.. j Az asszony szinte győzelemiltasan lép delt. A férfi mögötte. „Szikla: szikla hátán .. i Kőtömb: kőtömböt ér ... Sem csákány, sem ember, sem Isten itt nem kontárkodhat..." E távoli sziklás vedéken még ölfamáglyán égették a halottakat... Mert fa azért akadt... Az elömerészkedö mérgeskígyókat agyonverték, s a tetemüket a kerítésekre függesztették ... és abban reménykedtek, hogy a párjuk is megjelenik ... És valóban ... Olykor egy-egy másodpéldányra is akadtak ... Fekete Mária, Pusztai Mária, Ezüstkő. Vízhordó János, Boldog Adolf... Micsoda helységnevek... S ha nincs az asszony, nem vetemedett volna e útra... És most meg: Huss... Köd előtte és köd mögöt0 •í'.' Lőrincz Zsuzsanna: Táncoló párkák (tusra)z) te ..." Pedig Tharamine úr az apámnak í- géretet lett, hogy jóban és rosszban kitart mellette... „Bhorn... Bhorn József... így hívták azt az embert... Én meg azt mondtam neki: legjobb lesz, ha rögvest "odaadja az asszonyt... S az a szegény ember ... mert igen szerette ezt a nőt: gondolta...“ ^9y Q jobb... „De Környei Emerencia kérlelhetetlenül elhagyott... A patkányok is elriszálnak a süllyedő hajóról... Meg. aztán ki az, aki kitartana mellettünk... Még a kapanyél is elvásik az emberi tenyértől...“ Tharamine oldozatlanul lökte mondattömbjeit a felszínre. Majd ironikusan ezt mondta: „Nagy nap ez a mai... A párját ritkítja ..Kézfejével törölte a szemét ... A sorsa még a színrelépés előtt összegubancolódott ... — recsegte. „Vagyok. Csakhogy önmagamat árnyékoltam már... ez a tény ... A tény, pedig nem tavalyi hó, hogy locspoccsá váljék t.. A szerelem sem az ... És nem ama végtagok találkozási pontján kezdődik... Itt volt. Itt létezett mellettem. Gondoltam, az igazi, meglelt szerelem. Érthető? Mert asszony van elég. Minden van dosztig. De az egyetlenből csak egy van ... És ez az EGY: nem cserélhető fel, senki mással nem behelyettesíthető ...“ Fogadjuk el Tharamine egyetlen bűnét, hogy történetekkel házalt. Számítsuk fel halnJazati balfogásnak. Ott a keleti szegélyen bodorogva ö is így látta. Fogadjuk el főbenjáró baíos- ságnak, elment, s mihelyt eltávozott..." — Tharamine urat, mintha hét vászonból szabták volna... „Két szentségem volt mindig. Az első: amíg hinni tudtam... a hígított történeteim voltak ... s az útjaim ...“ Nagy- >nagy szakadás képződött benne, hogy eny- nyire vágyódott a szubjektív száműzetésre^ .. De talán a megismerésnek a lehetőssel is sugalltak ... „A másik szerűségem: ez az asszony volt... Az esélyem: hogy valamivé még válhatok ... Es itt hagyott... Miért törődött volna azzal, hogy csákányozhat at lanná fagyasztja gondjaimat ...?“ Kelepeit. A hang nem jött ki a torkán. Az állkapcsai csattogtak még hónapokon át. Aztán ... Félreállt... Kis telke volt már a Gúnyárd megyében. Olykor hírt hallott Emerenciáról .. . „Nem engedhetem meg magamnak, hogy girhes álmaimmal, ábrándjaimmal heszínezzem öt... Az a jó, hogy még mindig itt van bennem. Föltörhetetien rétegként itt pihen a bensőmben. S jobb, ha nem is említem, álmaimban nem jelenítem meg öt...“ Már nem hadováit a szerelemről. Csak nézte:- A szemével figyelte múltjának gipsz- figura-kompozícióit... Végiilis: váratlan esemény történt. Ama délelőtt a jelenidö iámpabúrája alól is örökkévalóságnak tűnik. II. Tharamine éppen a hálóját vetette volna ki a Gúnyárd folyóra, amikor Anyám betoppant. Drabálissá lett a tűnt másfél évtized a- latt. Idö-sulykolta férjiruhát viselt. Bő cérnakabátot, s csizmanadrágot... A fején hatalmas karimájú kalap volt. A hajdani, törékeny és parányi teremtés, most fél láb- nyival magasabb volt a férfitól. A kezeipek kiterjedése is megkétszereződött. Az arca szélessé lett. Cserzetté a bőre. A haja megőszült. Megritkült. S némiképp kajlán állt. De az illata: a régi volt. Persze, mindeftt elnyelhet az Idő pokla: míg. az illatok állandósulnak. S ez a nő most itt állt Tharamine Ábrahám előtt. „Sohasem engedte, hogy a külleme a határok közé szorítsa lényét ... A saját egyéniségén kívül aligha ismerelt mást... Megannyi alkalommal azt tette, amit tenni akart... Nézhettem alul- és oldalnézetből, ez volt az ábra... Környel Emerencia... Lassan, folyamatoson hozta magát elő az absztraktnak látszó háttérből. Kezdett alkata, mint a porcelánfiguráké., t S aztán lassadjában elkezdte formálni, gyurmálni a világot... Voltak, akik habókosnak hitték ... Mások: gyanakodva szemlélték ... Megint mások a cirkalmaik- ra panaszkodtak... De 6 tudta: A lehető legrövidebb ösvényt választotta... S most, hogy jönnie kellett... Maradt még ideje, hogy átláboljon a tájékon... és megjelen- jen ..." blyannálett, amilyenné akart lenni. S összegezésként ennyi hangzott el: „Azt hiszem, mindent megtettem, amit megtennem kellett.., S nines min csodálkoznom, Tharamine... Mint ígértem neked, eljöttem... S ha már itt vagyok, hadd mondjam el..-. Az élet történései sem úgy nincsenek, a- mint te vélted, sem úgy nincsenek, ahogy én gondoltam el... Ebbe bele kell nyugodnunk ..." . Mire Tharamine úr felocsúdott: Emerencia asszony már nem volt a körletében. Pedig, mintha ö is mondani akart volna valamit ... Száraz Pál MV megmássza a holdsugarat Cukros volt a tá[ és fehér, az ember szinte érezte lépés közben, hogyan recseg talpa alatt a sok cukorkristály. — Gyönyörű — mondtam a barátomnak, és a folyóra mutattam, amelyet ezüstre fényezett a hold. — Hm — válaszolta röviden, bizonyos megvetéssel színézve a szót —. ahogy így elnézem: folyó, szomorúfűz... hákettöó — gyönyörűséggel csücsörítette száját, és cset- Untett a nyelvével. — Istenil Meg is állt a parton, mintha közelebbről akarná tanulmányozni a víz Vegyi összetételét. fin és társaim körülálltuk. E furcsa embernek a nevét sem tudtuk, csak az Ingére varrt monogramról neveztük MV- nek. Piszkos volt. Sohasem tudtuk eldönteni, hogy a nyaka koszosabb-e, vagy az inge gailérja. De szerettük. Nem sokáig állhattunk, mert annyira hideg volt, hogy bármely pillanatban odafagyhattunk a folyópartra. — Menjünk — indítványozta Csongár, qkl ügyvéd volt és költő, lobogó fekete hajjal. örökös ai^agi gondokkal. A hold hófehéren úszott a táj felett valami opálos tejfehér lében, amit az emberek általánosságban februári égnek szoktak nevezni. Palánk!. Csqngár jobbkeze (hasonlóképpen anyagp gorídokkal küzködö egyén) ebben a pillanatban kimondta azt, amit már egy jó félórája magunknak sem mertünk bevallani: — Holtrészeg vagyok — dadogta. Csuklóit is hozzá, de ezt -nem vettük komolyan. — Részeg? — Ismételte MV egyéni hangsúllyal. — Ez túlzás. Kissé italos. Ö, hóid — tárta szét a karját. • — Ez tényleg részeg — mondta meggyőződéssel Csongár, és MV mellé lépett. MV rosszmájúan nézett rá könnyes szemüvege mögül. — Te most azt hiszed, hogy én kapatos vagyok? — szólalt meg rövid nézelődés után. Nem! Engem a táj részegített meg. A hold és az a gondolat, hogy milyen szép kráterek vannak rajta. Szegényke, hogy ki- hűni Sokkal hidegebb bolygó, mint a miénk, pedig most itt is nagy hideg van! Tornázni kezdett. Ruganyosán ismételte B mély térdhajlítást, és közben pattogó indulót dúdolt. Egy-kettő, egy-kettő — ordítottuk, hogy közben belereszkettek a fagyott ágú fák, és a halak, ha ugyan voltak a folyóban, felriadtak álmukból. Elég — sóhajtotta MV, és megindult a falu felé. Én a tájat néztem. Az út — amelyre furcsa csíkot nyllazott a hold a fák ágain át — fagyott volt. MV hosszan kilépett, és már vagy tíz méternyire haladt előttünk, amikor hirtelen megállt. Mi is megálltunk. MV kémlelve maga elé bámult. — Sugár — rebegte. Követtük pillantását. Valóban: az út széléről sugáregyenes fénycsik futott fel az égre, pontosan a hold kellős közepébe. — Felmászom a holdra — jelentette ki keményen és el.szánt mozdulattal átnyalá- bolta a holdsugarat. — Te — hebegte Palánk! iszonyattal, és láttuk megcsillanni fehér fogsorát’ tátott szálában. MV óvatosan mászni kezdett. Lassan módszeresen kúszott a holdsugáron, közben lelenézett a földre. Az arca elszánt volt, minden mozdulatból éreztük, hogy valami óriási dolgot művel. Csongár fogalmazta me^ csodálatunkat: — Guggoljunk le! — kiáltotta. Leguggoltunk, és most már a fagyos földről lestünk fel MV-re, aki óvatosan, lassan mászott a hold felé. — Ilyen tempóban sosem éri el kockáztattam meg ellenvetésemet, iskolás ko- r':mra gondolva, amelyből iszonvatos számok cikáztak felém a föld és hold egymástól való távolságának viszonyáról. — Csönd — suttogta Palánki. — Ne beszélj. Még leesik. Megint kővé meredve bámultuk MV-t, ki már elég magasan lebegett a föld felett. Hirtelen abbahagyta a mászást, unott arccal fordult felénk: — Nagyon messze van — mutatott á holdra —, nem megyek fel ... — Azt nem teheted! — ellenkezett Csongár. — Ránk való tekinteHel sem teheted. Elveszett emberek lennénk, ha te még a holdba sem tudnál felmászni. — Nem érdekel — legyintett MV, és egy pillanat alatt visszacsúszott a földre. Szégyenkezve álltunk fel. Nekünk csak olvan barátunk van. aki a holdba sem tud felmászni. Lehangoltan indultunk a falu felé. Hirtelen egy hatalmas csattanás torpan- tott meg. — Mofene — mondotta meglenődve. kicsif ingerülten MV, és véglgsímított az arcán. — Sammi, no!, — üvöltötte Csongár nl- pacsvörösen. — Gazember! Holdsütötte fán akartál felmászni a holdba? Csali! Nekivágta MV-t a ..holdsugárnak“, csak úgy reccsent, miközben befagyott zúzmaragyöngyök peregtek róla a folyóba.
