Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-03-18 / 11. szám
új ifjúság 7 mm KULCSÁR TIBOR ROVATA Hulala Otília: AZ ÍRÓNŐ Mátay Klára szakmai berkekben befutott Írónak számított detektlvregényeivel, borzalmasnál borzalmasabb történeteivel. Csinos nö volt, a legjobb korban, de egy-egy kimerítő nap után szinte eltorzult az arca. Most Ismét egy regényen dolgozott. Már eljutott a cselekmény középpontjáig. Ez volt számára a legélvezetesebb és egyben a leg- kimerltöbb rész, amelytől mindig félt is. Félt, hogy kicsúszik a kezéből a lényeg pontos, aprólékos ábrázolása. Már többször megtörtént vele felfokozott lelkiállapotában, hogy az Izgalomtól, amelyet történeteiben megdtt és átélt, elvesztette a fonalat, elkalandozott, s képtelen volt a munkát folytatni. Hétvége volt, péntek délután, a férje újságot olvasott, szólt a magnó, a két gyerek a szobájában játszott. Az egyik cigarettát a másik után szívta, le-föl járkált a lakásban. Ingerlékeny volt és Ideges. A történet a fejében már szinte teljesen készen volt, a feszúltség a tetőpontjára hágott, meg kellett szabadulnia tőle, még ma, most, rögtön, mert elillan, most érezte az egészet késznek, s tudta, hogy most kell a tűzhányót kinyitnia, nem engedheti meg, hogy későbbre halassza, sokat veszítene a hőfokából. A férje is felfigyelt erre a robbanásra kész állapotra. Ismerte jól a feleségét, s tudta, most magányra van szüksége. Ilyenkor nem tűrt meg senkit maga körül, mindenkit szinte gyűlölt. A gyerekek is észrevették a levegőben egyre eluralkodó ólmos feszültséget, lecsendesedtek és kérdőn néztek az apjukra. Klára körüljárta őket a szemével, tekintetében vad indulatok lobogtak. Szinte keresztre tudta volna feszíteni őket. A gyerekek megszeppenten néztek körül. Apjuk Is felsóhajtott, tudta, hogy most menekülniük kell. Gyerekek, elmegyünk a nagy- mamáékhoz, mondta, mire azok örömujjongásban törtek ki. Klára hálás pillantással nyugtázta az elhatározást, bár nem szólt, csak azt várta türelmetlenül, hogy már minél előbb eltűnjenek. Túl hosszadalmasnak tekintette a készülődést is. Amikor a férje az ajtóban még megállt egy pillanatra, s azt mondta, hogy azért ne felejts el valamit enni, szinte rázárta az ajtót. Aztán belülről nekitámaszkodott az ajtónak, s egy percig élvezte a csendet, a magány mámorát. Aztán elvonult a dolgozószobába, mély lélegzetet vett és az írógéphez ült. Villámgyors csapásokkal, szinte féktelen dühvei ütötte a billentyűket. Száguldott a képzelet, gyorsan születtek a sorok, az oldalak. Elemében érezte magát. Benne volt az események középpontjában, ő volt a történet minden szereplője egy személyben. Szinte megtelt a szoba élőlényekkel, hangokkal, alakokkal, sűrített, felfokozott iramú eseményekkel. Szinte megszűnt létezni számára az Idő. Teljesen belemerült, szinte eksztázisba esett. Órákig dolgozhatott így, szinte lélegzetvétel nélkül. Aztán valahol hirtelen megakadt, nem tudta, hogyan tovább. Oresen tátongott előtte minden. E- rezte, hogy nagyon fáradt. Az asztalra hajtotta a fejét és elbóbiskolt. Vagy három órát aludhatott így. Már reggel volt, amikor felébredt. A fejében még mindig érezte a tehetetlenség kínját. Valamit harapott, gyorsan egy kávét fűzött és rágyújtott. Le-föl járkált a szobában, mint a ketrecbe zárt vadállat. Majd hirtelen megállt, 8 géphez rohant, szürcsölt egyszer- kétszer a kávéból, s gyors iramban ismét verni kezdte a billentyűket. Észre sem vette, hogy Ismét délután volt már, csak akkor döbbent rá, amikor újra éhség gyötörte, szomjúság kínozta. Mindez csak még Jobban Idegesítette, úgy érezte, hogy legelemibb életszükségletei is csak zavarják az írásban. Élelem után nézett, magába dobálta és folytatta a munkát. A férje este megjön a gyerekekkel. Atkozta a gépet, a fennakadó, agyonkoptatott szalagot, amelyet végül is képtelen volt kicserélni, átkozta elgémberedett ujjait, mindent átkozott, mert nem győzte követni gondola tai Iramát. Tehetetlenül ejtette le a kezét a gépről, maga elé meredt és megadta magát. Nem is észlelte, amikor nyílt a lakás ajtaja, 8 a férje megjött a gyerekekkel. A férj csendben rácsukta a dolgozószoba ajtaját, ágyba dugta a gyerekeket, majd visszajött, s megsimogatta a feleségét. Klára 61- mos végtagokkal és álmos tekintettel mozdult, vértelen, fehér arccal nézett mereven valahová a végtelenbe. Aztán átkarolta a férje nyakát és hangos zokogó sírásba tört ki. — Megint csak félmunkát végeztem, sok minden elrepült, nem győzte a kezem, a gép... — mondta szepegve. elégedetlenül. — Nem baj, a nehezén már túl vagy — vigasztalta a férj, miközben az elkészült oldalakat lapozgatta. — Többet érkeztél megírni, mint amennyit gondoltam. Milyen rendes, gondolta Klára, ha nem Ilyen lenne, semmire se lennék képes. Nem szólt, csak a tekintetével simogatta meg. — Menj, hozd magad rendbe egy kissé — szólt a férj. — Én készítek valami ha- rapnlvalőt. Szót fogadott. Vagy egy fél órát töltött a fürdőkádban. Érezte, hogy enged fel a feszültség, ahogy elernyedt egész teste. Megtörülközött, benézett a gyerekszobába. A kicsik lassú, egyenletes szuszogással már az igazak álmát aludták. Megvacsoráztak. A férj boldog megelégedéssel nézte, ahogy mohón, jő étvággyal eszik. Vacsora után egy üveg vörös bort is felbontottak. Most már nyoma sem volt benne az elmúlt két nap felfokozott, zaklatott feszültségnek. Boldogan simult a férjéhez. S mfg az elbontotta az ágyat, Klára ösz- szerakta a már kész oldalakat. Rendezte a másolatokat, eldobta a plszkozatokat, a sok agyonkoptatott indigót. Most már biztos volt benne, hogy a legközelebbi alkalommal sikerül befejezDia Vrabec Máriá: TALÁLKOZÁS Négyesével szedte a lépcsőket. Ä papírt, melyen a sietve kigondolt cím volt, már galacsinná gyúrta az Izgalomtól. Végre ott állt az ajtó előtt, még egy nagyot lélegzett, és megnyomta a csengőt. Várt. Valahol ott motoszkált benne a gondolat, hogy még van Ideje elfutni, mintha soha nem is Járt volna itt, de végül is maradt, A kíváncsisága minden más érzést legyőzött. Csend volt, visszataszítóan rideg csend, csak az esőcseppek monoton kopogása hallatszott. Egy örökkévalóságnyi idő után kulcs nyikordult a zárban. Kinyílt az ajtö, és a küszöbön ott állt a nő. Magában csak így nevezte őt, valahogy nem tudta rá azt mondani: anyám. És most, hogy látta mély klvágású, vörös ruháját, gyűrött, de éktelenül kifestett arcát, feldúcolt kontyát, valami mély viszolygást Is érzett iránta. Szinte már örült Is, Hogy ez a nevetségesen szánalmas figura elvetette magától. Egyszeriben kimondhatatlanul vágyott haza, ahhoz, aki felnevelte, megtanította az első szavakra, féltő szeretettel vigyázta, akit 6 anyjának nevezett, s aki ezt meg is érdemelte. Ügy érezte, nem lett volna szabad idejönnie, de most már nem fordulhat vissza. — Kit keres? — kérdezte mogorván a nő. Rikitős rúzsa alól közben előbukkantak sárga fogai. A lány szótlanul, szinte undorodva nyújtotta neki a cédulát, amely az ő címét tartalmazta. — Ez a személy nem lakik itt, nem Is Ismerem! — Jelentette ki a nő, és nyomatékül megcsörrentette karkötőjét hüa, bosszú .körmeivel, amelyekről már lepattogott a lakk, az ajtót kezdte kocogtatni. Ragadozót — gondolta a lány. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy megragadja, belevájja a körmeit, és soha többé nem engedi el. Aztán hirtelen valami „elnézést“-félét motyogott és leviharzott a lépcsőn. Amint kiért a házból, egyszerre megkönnyebbülést érzett. Ügy érezte, megszabadult attól a nyomástól, amely a lépcsöházban nehezedett rá. A szemerkélő esőben elindult az állomásra. Elgondolkozva belegázolt egy pocsolyába. Egykedvűen nézte a piszkos víztől csepegő zokniját aztán felgyorsította a lépteit. — Nem baj, — gondolta, a zokni újra fehér lesz, otthon kimosom, az eső Is eláll, s egyszer minden pocsolya felszárad. Ez a mai nap Is csak egy zivatar, amely minden hitvány dolgot elsöpör .., Valahol egy autó dudált. Lassan kiért az állomásra. A vonat pontosan érkezett. {Elvegyült az utasok között, leült az ablak melletti ülésre. Kibámult a sötétbe, s számolni kezdte az odébbállő ylllanypóznákat. Izsák Ildikó versei: gondolattalanság Mbjlgurák fejéből hulló fürószpor-gondotataim madárlélek suhanásával elszeleltek nem maradt más mint bonckés szabdalta kibelezett kérdőjelek élettelen maradványai egy bábjátéknak hol a bábukat én mozgatom vagy engem mozgatnak bábuként mások a szerepet súgó nélkül játszom á paravánon mint a bábuk libbenő szoknyája akad fenn hangulatom értő közönség meglátja a varázslatot s az örök vlgyorü arc mögött látja az agyat a szívet de a játék kellékei félek mára használhatatlanokká váltak csak a szél fár a bábuk tépett ruhái elszakadt mozgatófonalai közt s a bábuk fejéből hulló fűrészport könnyű kézzel szórja lábatok elé halállal parolázó a tisztesség-egészből megmaradt cafatokká tépdesett szavak glédában állva őrzik a létet felemre kötnek koszorút szépet Ikarusz-szárnyam porba hull mégis a szavak füstje felcsap az égig életem véres áldozati oltár jól tudom értem nem zenghet zsoltár áldozati bárányok lettek a szavak a tisztesség-egészből korom és füst maradt így most korom és füst szárnyain szállók a halállal koszorútlan némán parolázok Balázs Zsuzsa: ősi harc 'A teher annyira megkövesedett már, hogy nincs, akt elvállalja és felemelje, szülő és gyermek átkos viszonya olyan ősi már, hogy nincs az a gyermeki kéz, amely kioldozná; megfojtjuk egymást szavainkkal, szemeink gyilkos villanása lelkeket tép össze, és nem marad más, csak a könny, a sás könny, ami ügy vert arcunkat, mint házunk falát a jeges eső, az adok-kapok küzdelem, annyira beleivódott a vérünkbe, hogy az időnként meglévő csend sem tudja békévé feloldani a megkövesedő szavainkat, indulatainkat, tetteinket. Hagy! holló: önmagáról, sorsa alakulásáról szóló levelét érdeklődéssel olvastuk, örülünk annak, hogy rovatunk ismételten felkeltette lepünk iránti figyelmét. Tizenkét beküldött versét ]úl értékeli, amikor az Írja róluk: ..... többségükben szentimentális, melanchollkus vagy elkeseredett hangvéteiflek.“ Ettól még 16 versek is lehetnének. Ami hiányzik belőlük, az éppen a kOItól megformálás. Mert bár van bennük olyan-amilyen rím és ritmus, többnyire csak rigmusok, sok bennük az ntánérzés, a közhely, pl. „már megyünk Is, tovább, a jövő felé“. ..a háború negyon nagy ellenség“, „ez ellen harcolva / haladj, repülj a korral , ..váljon 8 tudásod / mindenki hasznára“, „gyorsul az élet a fejlődés“ stb. A tizenkét vers között, persze, jobban sikerültek is ekadnalt, ezek elsősorban a szerelmi témájú versek (pl. Az őr. Hangtalan szavak), de ezek sem érik el a közölhetőség szintjét. — A szerzői logot a törvény védi, az alkotások engedély nélküli átvételét plágiumnak minősíti. M. M.: Elbeszélése őszinte hangfi írás, nyelvi- stilisztikai szempontbői Is ]61 sikerült, bár a befejező része kissé didaktikus hangvételű. A felvetett problémát viszont lapunkban nem az anya, hanem a fiatalok szemszögéből vizsgálva szeretnénk elemezni, ezért nem közöljük. Tovább! írásait viszont várjuk. Cbesy; Négv rövid verse lr.1skészségéről tanúskodik, de még nem érik el a közölhetőség szintjét. Prőbálkozzék tovább, s Idővei jelentkezzék. Andri: „6n egyszerűen nem tudok ellenállni a papírnak és a tolinak. Mindenem az olvasás és a versek“ — Irta levelében. Versel közül a „Létezem“ cimfl tetszett, a „Diófa“ viszont eléggé leíró jellegű, helyenként túlságosan Is lapos, prózai, érdektelen. Idővel ]e- lentkezzék. O. H.: Verseiben jő sorok, részletek váltakoznak a kevésbé sikerűitekkel. így pl. a „Családfa“ címűben az első nyolc sor hibátlan, az ezt követő részben viszont elsekélyesedlk a vers. Íráskészsége egy-két sor erejéig szinte minden versében megmutatkozik. Könnyed rlmelésére Is felfigyeltünk, de vigyázzon, kerülje az olcső megoldásokat! Ugyancsak óvakodjék az utánérzésektől. Az olyan dekadens, már- már morbid halálhangulat, mint amilyet a „Vágyakozás“ című versében olvashatunk, nem lehet egy harmadikos gimnazista sajátja. További hiányosságokat Is találhatunk verseiben Iképzavarok, nyelvi erőszak stb.), mégis további próbálkozásra s több önkritikára biztatjuk. Idővel jelentkezzék. Balaton 79: Legfljabb elbeszélése tetszett. Mind a cselekmény bonyolítása, mind a környezet- rajz sokkal árnyaltabb, kidolgozottabb, mint az előbbi, novemberben küldött írásában. Éppen ezért minden valószínűség szerint üjabb elbeszélését közöljük.
