Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-05 / 6. szám

E

gy óra... Egy órát adok neki. Egyórai késés — ez a maximuma annak, amit egy nő el tud viselni. Legalábbis egy olyan nő, mint én. Egy nő, aki boldog házasságban él, aki szép, elismerten szép, kívánatos, aki után tucatjával futnak a férfiak — tízet is megtudok nevezni közülük. Hogy egy nő, pompás kalappal a fején, pompás rókákkal a vállán, fél óráig várjon egy kőpadon, egy párizsi téren egy késlekedő férfira — ez szégyenletes, fölfoghatatlan. Nevetséges. Én szép vagyok, kívánatos és nevetséges. De másfél óra múlva még mindig itt leszek, és ha ő ragaszkodik hozzá, megtaposom szörnyű kalapomat, és Itt hagyom ezeket a ronda állatokat a pádon. És ha ragaszkodik hozzá, amikor megérkezik, meztelenre vetkőzöm ezen a téren, és gyalog követem őt bárhová, az egész városban.

És ha nem jön, megölöm magam. Hazamegyek, megcsókolom Henrit, ráteszem kalapomat az ágyra (minthogy ez szerencsétlenséget hoz), és ráakasztom a rókákat egy vállfára (minthogy rendszerető vagyok). Azután a pompás fürdőszobámban előveszem az arcfestéktörlők mögé rejtett üvegecskét, kiürítem a tenyerembe, és sorban lenyelem azokat a keserű, fehér pirulákat, langyos vízzel. Annyit, amennyi szükséges. Nem sokat, de nem is túlságosan keveset. Nem teszem magam nevetségessé azzal, hogy elfuserálom a dolgot. Elegem van abból, hogy nevetséges legyek: nevetséges vagyok a szerelemben, nevetséges az életemben, a halálomban nem lesz semmi komikus. Elvesztettem a humorérzékemet. A szerelem nagy Sz-szel — Igen, de a humor nagy H-ja a kis u-val réges- rég kiszállt az ablakon. Bemard Fa- roux óta.

Bemard Faroux! Micsoda név)... nincs benne egy csöpp báj, nincs benne semmi. Ha arra gondolok, hogy Roberta Durient voltam, egy nő, aki boldog házasságban él, elegáns, kívánatos, aki után futnak a férfiak stb. Egy nő, aki nem ismerte Bernard Faroux,-t. És most immár hat hónapja csak egy roncs vagyok, aki ismeri Bemard Faroux-t. Bemard Faroux-t, aki a biztosításban dolgozik, aki nem különösebben szép, se nem intelligens, aki elbizakodott, önző és faragatlan — hiszen már tíz perce várat engem —, és akit szeretek. Egy pillanattal sem várok tovább egy óránál. Különben is leszáll az alkony, ez a pad hideg, ez a tér elhagyatott. Bármi történhet velem. Bárki megtámadhat, például ez a csavargó, aki Itt Jön a tarisznyájával, soványan és mocskosán. Még csak nem Is öreg, mindén további nélkül kitekerheti a nyakamat. De mit csinál? Ideül az én padomra? Ez már több a soknál. Szép látványt nyújthatok így, együtt... én a rókáimmal, ő a rongyaival. Bernard majd jókat nevet rajtunk. Ha eljön.

Lucas Dudevent, akit Táskás Lulu néven Ismernek, meggondoltan kinyújtotta a lábát, és elégedetten fol- sóhajtott. Jól látta: ezt az ostoba nőt és a mellette fekvő macskát leszámítva a pad üres. Valóságos pokollá vált a tér: sehol egy nyugalmas pád. Az autótlan városlakók az első szép napokon elárasztották Lucas padjait, az ő hűséges, sima és kopár téli padjait, ott tétlenkedtek órákon át, csó- kolőztak, nyalták-falták egymást, könyveket olvastak, és néha — ez volt a legrosszabb — ordítozó köly- kökre vigyáztak, és ezek gyanakvó

pillantásokat vetettek Lulure. De most már leszállt az alkony, és a jól táplált, kényes polgároknak nem támadt kedvük letelepedni erre a fölöttébb kemény kőpadra. Kivéve ezt a barha nőt. Valóban szép ez a barna, a kalapja alatt. Állandóan a fasor felé néz, nyilvánvalóan vár valakit... Javíthatatlan hülye lehet, aki megváratja. Ha Lucas nem mondott volna le régen a szép nőkről, a szép kocsikról, és a mi szép civilizációnkról, udvarolna neki. És ha nem úgy lenne öltözve, ahogy van, egész simán mehetett volna a dolog. Amikor harminc- nyolc éves volt, jól öltözött és vidám, bárkit hanyatt tudott fektetni — a szép Lucas, a hatvanas években.

Kinyitotta a tarisznyáját, megragadta az értékes, színüítig töltött üveget, kihúzta a dugót, fölemelte a könyökét, de hirtelen megállt a keze a levegőben. A mellette ülő nő vállát hangtalan, de heves zokogás rázta, szörnyűség volt látni, és Lucas voltaképpen akarata ellenére, feléje nyújtotta az értékes üveget. Az üveg megcsörrent a pádon, az asszony Lucas felé fordította arcát: Lucas két ragyogó, világos szemet látott a kis kalapfátyol alatt, amelyek karikásak voltak a festéktől és a bánattól, két szemet, amelyekből gömbölyű köny- nyek csordultak ki, visszafojthatat- lanul. Sokáig nézték egymást — kék és fekete tekintet, síró és szánakozó tekintet. De az asszony mintha magához tért volna, azt suttogta: „Köszönöm“, megfogta Lucas értékes üvegét, és nagyot húzott belőle, mielőtt visszaadta volna. A' könnyei azonnal elapadtak. Az asszony elpirult, majdnem elmosolyodott, és Lucas most újra és büszkén meggyőződött a vörös bor üdvös hatásáról.

— Jót tesz, ugye? — mondta a hűséges fogyasztó indokolt gőgjével.

— Nagyon jót —■ válaszolta a nő, és elővette zsebkendőjét.

Belefújta az orrát — olyan erélyesen, hogy a zaj még őt magát is meglepte. Bocsánatkérő pillantást vetett Lucas felé, aki szintén húzott egyet az üvegből, és úgy tett, mintha nem hallott volna mást, mint a bor pompás énekét az ereiben.

— Milyen márka? —tudakozódott Roberta.

— Fogalmam sincs róla — válaszolta Lucas, miközben letörölte a száját a ruhája ujjával. — Mindenesetrex 13 fokos. Dobertnél vásárolóm, a haveromnál. Akar még egy kicsit? — kérdezte udvariasan, minden lelkesedés nélkül, mert valójában estére szánta ezt az üveg bárt.

— Nem, nem, nagyon köszönöm — szólt a barna tapintatosan —, de valóban földobott. Szükségem volt rá ...

Ha már ő maga utalt a könnyeire, Lucas megérdeklődhette, hogy miért sírt. ■

— Rossz kedve van. vagy valaki nem jött el a randevúra?

— Valóban azt hiszem, nem jön el

— válaszolta. — Most már jó félórája...

— Hülye egy alak — mondta Lucas mély meggyőződéssel. — Nagyon htilye, ha megengedi.

— ...de nem várok tovább egy óránál — folytatta a nő határozottan.

— Megésküdtem rá önmagámnak. Hat óra előtt egy perccel fölkelek, ha.- zamegyek és szóval, így.

— Én a maga helyében — kezdte

Lucas —, én ... »

Bizonytalan mozdulatott tett, az arca mélázó lett, és „majdnem szép“, gondolta Roberta.

— Az én helyemben? — kérdezte.

— Semmi közöm hozzá — mondta Lucas —, de annak idején magam is vártam nőket különböző padokon, és minden alkalommal, ha több mint egy és egynegyed órát vártam, rosz- szul végződött a dolog... Azt akarom mondani, rám nézve.

A nő merően nézett Lulure.

— És egyébként?... Ha elment... korábban?

— Amikor korábban mentem el, ez azért volt, mert el tudtam menni — válaszolt Lucas, és most ő nézett az asszonyra. — Ezt azonnal megértették. És attól kezdve pontosan érkeztek.

Méla csönd támadt. Roberta és Lucas úgy ült ott, mint egy allegorikus csoport: a filozófus és a tanítványa. A nő a fasort nézte... Mintegy szórakozottan kinyújtotta kezét Lucas felé, aki rezígnáltan odaadta neki az üveget. Felelős volt a tanítványáért. A nő újból kortyolt egy nagyot (állapította meg Lulu bánatosan), és a luxusbunda ujján ugyanazzal a mozdulattal törölte meg a száját, mint az előbb Lulu.

— És ami.kor maga után eredtek azok a nők?

— Akkor már otthon voltam — válaszolt Lucas, és elnevette magát, akarata ellenére (mert hiányzott elöl három foga, és ezt szívesebben eltitkolta volna a nő előtt). — És otthon az én Bicebókám várt rám, aki... aki szeret engem — fejezte be hirtelen. — így hát...

Bizonytalan mozdulatot tett, de az „Így hát“ félreérthetetlenül azt jelentette: „Így hát... jó kényelmesen ... az én hidam alatt, az én kis Bicebőkámmal“, és Róberténak Is ez jutott eszébe: „így hát, jó kényelmesen, otthon Henrivel...“

Lassan fölkelt, és leporolta ruháját. Pompás egy nő, gondolta Lucas, -jő a ruhája és a többi...

— Elmegyek — mondta Roberta. —: Haza.

— De még nincs egy órája, hogy vár, ugye? — szólt Lucas.

Kedvére volt a móka. Ö Itt marad, és látni fogja, amint a férfi megérkezik. Jó szórakozásnak ígérkezett. Megríkatni egy nőt, akinek ilyen a szeme — ez büntetést érdemel.

— Nem — mondta Roberta, és 6 is nevetett. — Nem, még nincs egy órája. $fost már mindegy, én... Viszontlátásra, uram. Köszönöm a... Mindent köszönök.

Olyan mozdulatot tett, amely Lu- cas-ra, de az üvegre is vonatkozott, és ez egy kissé megijesztette a férfit. De Roberta lehajolt, két meleg kezét rátette Lucas kezeire, egy kissé megszorította és elsietett. Eltűnt a fasorban. Éppen „Idejében“, gondolta Lucas, mert három perc múlva megérkezett egy fiatalember, aki düdö- sen és türelmetlenül, egy fél órát topogott a pad mellett.

Bemard Faroux csak annál Ingerültebb volt, mert tényleg elakadt egy közlekedési dugóban.

De ahogy sohasem gondolt arra, hogy elnézést kérjen a késésért, u- gyanúgy az sem jutott az eszébe eddig soha, hogy Roberta esetleg nem várja meg; hogy őhelyette ezt az idétlen csavargót találja itt, aki magában nevetgél a pádon. Először bosz- szankodott, de nagyon hamar megingott az önbizalma, majd szinte azonnal szerelemre gyulladt. De Roberta soha többé nem várta sehol. Isten tudja, miért, Roberta már nem szerette őt.

RAYMAN KATALIN fordítása NAGY ZOLTÁN illusztrációi

új ifjúság 7

JAN ONDRUS VERSEI:

akt

A kút nehéz a kutat nem tépheted ki a földből, a kútnak gyökerei vannak, mint a tölgynek.

Zöld állóvíz

magától értetődő természetes víz,

Leengedte a létrát, átvetette a káván a lábát,

szorongott,

kiáltott is odalentről,

fel is nézett és látta a csillagokat.

Háromszor merített, óraláncot talált kék kis bögrét talált talált egy tűt.

Kiemelte az úszó almát.

Kihúzta a vízzel átitatott, narancsként spriccelő labdát.

Kihúzott, mint a varázsló a kalapfából, egy iszappal megrakódott órát.

Lassan kapaszkodott fölfelé, és a kút nem mozdult, az erős öreg, nagy időt megélt.

Aztán kihúzta forrásra tapadt békát, egy sisakot,

villával átdöfte, s felhajítva felmutatta győzelme felvényét.

A víz követte, emelkedett, és minden természetes volt, létező.

'/líff/m

Két felöltőm van —1 osszuk fel szerintük rongy ember kezével az életünk:

Hatkor a fényesebbik, reggel a műhelybe, kettőkor sötét, délután haza.

Megfőzök magamnak, elmosom a rékast, három tyúkocskát tartok, paradicsomot ültetek, este a barátomnál leülünk a kártyához, mi ketten szabómesterek.

Lefekszem, lélegzem, hallom nyiszorogni a kaput, aztán elalszom.

Hat előtt kelek, a fényt a sötéttel, a boldogságot a fájdalommal hosszan osztom és számolok körköröst.

m

A hegedűs, aki gombokat ment vásárolni, arany fülbevalókkal tér vissza.

Megy az utcán és nincs átfagyva, nem lökdösi az öregeket, és az apró gyerekeket sem, nem sántít, nem ugrál.

Lángra lobbant egy költeményt, hagyja, égjen el, a vékonyka szeletből, ami megmaradt, száraz kék árnyképeket nyirkát.

(2)

— Virág a kezében, ahelyett, hogy az arcán.

•— Csillag szorult a körmöm alá.

— Tenyeremből tenyerembe átteszem a fejem.

— Eljött az éj. szemem holdkendővel átkötve.

Németh István fordításai