Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-05 / 6. szám

új ifjúság 8

AZ ELSŐ IGAZI SZOBRÁSZ

Az „ifjú“, hetvenkilenc éves szobrászművész, Löffler Béla esténként a jól végzett munka és a teljes siker tudatában térhet nyugovóra, s várhatja az éjszaka kusza álmait és a reggeleket, de a jövőt is, hiszen sikerült mindent „tető alá“ hoznia. Az összegező katalógusokkal kísért életmű-kiállítások után most végre napvilágot látott a Tátrán kiadóvállalatnál a monográfia is, s habár későn és szerény jelzésként, íme Itt van az utókor számára a teljes mű, amelyet bárki bármikor fellapozhat, de mindenképpen végigkísérheti, értékelheti Kassa (Koäice) első igazi szobrászának a munkáját, életútját.

Ez a kései betakarítás mindenképpen jellemző ennek a művésznek a munkásságára. Azt, amit más, szerencsésebb alkat, egyéniség fél kézzel besöpör, azt Löffler Béla hosszas türelemmel, szívós egészséggel, hosszú élettel volt csak képes elérni. Most azonban az a fontos, hogy mégiscsak elérte. A munkássága ugyanis mindenképpen figyelemreméltó. A monográfia írója, összeállítója, Karol Ka- houn kicsit túlságosan is hangsúlyozza a művész autodidakta voltát, sőt talán nem is kellene ezt ennyire kiemelni, hiszen abban az időben nemcsak állami oktatási intézmények voltak és fejtették ki áldásos hatásukat,

Stressz

hanem egy-egy magániskola is. Ez pedig különösen érvényes a művészetoktatásra. Nem beszélve mondjuk az évszázados hagyományokkal rendelkező művészi műhelyekről, amelyekben Löffler Béla és mások is megfordultak. Oktatás volt ez isi A szerencsésebbek, persze, az állami iskolák valamelyikébe is bejutottak, hogy aztán fél — háromnegyed év múltán búcsút mondjanak, akár a párizsi Julien Akadémiának is, és végérvényesen a művészetnek éljenek.

Löffler Béla nem tartozott, tartozhatott ezek közé a szerencsések közé, mert a családja másképpen kívánta, s mert az életkörülményei is másképpen alakultak. De vajon milyen eredménnyel jártak a bécsi, párizsi, londoni, németországi és olaszországi tanulmányutak, amelyekre 20—30 évesen kerített sort? A monográfia erről hallgat, és megteheti, mert végül is csak az eredmény indokolja, hogy napvilágot látott a könyv.

Az eredmény pedig? Emberi léptékű munkák. S ezek a szobrok, szobrocskák gazdag belső életet élnek. Aprócska jelzések, elsősorban az ember örömét, tisztaság utáni vágyát tükrözik. A legtöbbször olyanok, mint egy nyakék, papírnyomtató, pecsétnyomó vagy szíjcsat, patakban, folyóban sodródó kő — de az élet teljessége egyetlenegyszer sem hiányzik belőlük. Sőtl Ott van mögöttük mindig a teljes szakmai fegyverzet. A mellszobrok (Jakoby Gyula, Baum Károly, A. Zemliőka, Süketnéma művésznő, J. Collinásy, Schönherz Zoltán, Fábry Zoltán stb.) vagy a klasszikus tökéletességgel kivitelezett, márványba vésett fürdőzők, szerelmesek, gyönyörű, tökéletes lánytestek bizonyítják, hogy a szobrász mindent tudott, amire szüksége volt, és az élet bármelyik pillanatában szobrász lehetett, gondolatait, látomásait ki tudta fejezni az anyaggal.

Külön érdekesség: 50—70 évesen Igazán fiatal. Soha nem égett ki, újra és újra szárnyalt, lobogott, s 75 évesen is képes volt kibontani fából, kőből, fémből az álmait. Máskor pedig a gondolat, a filozófia összetettségét tette elénk évezredeket átfogó csontba vésett szobraival.

Az élet tragikus hangjai is besziváAz Üj Ifjúság szerkesztősége és a Szlovák Irodalmi Alap műfordítói szakosztálya

mOfordítOi pályázatot

Közös út

rogtak világába. Az öregség című szobra rá a példa. Nem ijed meg tőle, nem hőköl vissza, csak látja és megmutatja, s mi érezzük: még mindig mesterien használja a vésőt. Ezért vele együtt örülünk annak, hogy végre nemcsak a szobraiban gyönyörködhetünk, hanem a szépen kivitelezett monográfiában is.

NÉMETH ISTVÁN

A szerző felvételei

hirdet a mai szlovák költészet tolmácsolására.

A pályázat feltételéi:

1. A pályázaton részt vehet minden csehszlovák állampolgár, aki az eredményhirdetés időpontjáig nem töltötte be a 35. életévét, s akinek kötetben (antológiában) még nem jelent meg versfordítása.

2. Minden résztvevő két vers fordításával pályázik, amelyek közül az egyiknek kötött formában írt versnek kell lennie.

3. A verseket minden pályázó szabadon választja a mai szlovák költészet fiatal vagy középső nemzedékének alkotásaiból. A résztvevők verskötetben még meg nem jelent vers fordításával is pályázhatnak.

4. A beérkezett pályamüveket bíráló bizottság értékeli, amelyet az Űj Ifjúság főszerkesztője a Szlovák Irodalmi Alappal közösen nevez ki.

5. A pályázat beküldésének határideje: 1985. április 30. A pályázók a két versfordítást — a költemények szlovák eredetijével együtt — nevük és lakcímük' feltüntetésével a következő címre küldjék: Oj Ifjúság szerkesztősége, 812 84 Bratislava, Le§- kova 5, Oj Hajtások.

6. A pályázat díjai:

1. díj: 800.— Kős

2. díj: 600.— Kős

3. díj: 400.— Kcs

7. A pályázat meghirdetőinek •—< a bíráló bizottság javaslatára —< jogában áll valamelvik díjat nem kiadni, esetleg a pályadíj összegét módosítani vagy jutalom formájában megosztani.

8. A pályázat eredményeit az Oj Ifjúság szerkesztősége 1985. június 30-ig hozza nyilvánosságra.

9. Az Űj Ifjúság szerkesztősége a díjazott, esetleg a jutalmazott versfordításokat közli.

Az Oj Ifjúság szerkesztősége, a Szlovák Irodalmi Alap műfordítói szakosztálya

Utolsó

Rococo

SIMON BOCCANEGRA

Pár évre visszamenőleg végigtekintve a Szlovák Nemzeti Színház operatársulatának játékrendjét, első pillantásra feltűnik, hogy a műsoron levő operák jelentős része Giuseppe Verdi műhelyéből kerültek ki. Igaz, hogy a közkedvelt slágerdarabok mint a- milyen a Trubadúr, a Traviata, a Rigo- letto, A végzet hatalma vagy az Álarcosbál, fokozatosan kiöregedve, lekerültek a műsorról, s így ma már az első sikert meghozó Nabucco mellett csupán az Aida és a Don Carlos melódiáiban gyönyörködhetnek a Verdi- rajongók.

Január elején azonban újabb Ver- di-mű előadására került sor, mégpedig a Simon Boccanegrára, amely fél évszázaddal ezelőtt, a harmincas évek elején hangzott el utoljára a Szlovák Nemzeti Színházban, így a mai közönség alapjában véve ismeretlen művel találkozik.

A Simon Boccanegra című opera életútja meglehetősen hányatott, s határozottan mostoha sors jutott osztályrészül. Verdi 1857-ben a velencei La Fenice színház számára írta operáját, s azt a karneváli szezonban adták elő. Egyik barátjának a bemutató másnapján ezeket írja Verdi: „...lezajlott a Boccanegra első előadása, amely majdnem olyan nagyot bukott, mint a Traviata. Azt hittem, hogy valami elfogadhatót írtam, de úgy tűnik, tévedtem. Majd meglátjuk, kinek lesz Igaza.“

Ma tudjuk, hogy az idő Verdit igazolta. A velencei kudarc után a Boccanegra lassan a feledés homályába merült, s negyedszázadot kellett várnia, hogy újra feltámadjon. Ami talán nem is csoda, mert ennek a XIV. század Genovájában játszódó drámának árulásokkal, lázadásokkal, mérgezésekkel és szerelmi félreértésekkel túlterhelt cselekménye meglehetősen bonyolult. A Boccanegra ugyanis nem más, mint „a nemesség és a nép küzdelmének operája“, amelynek középpontjában a ténylegesen élt plebejus dózse, Simon Boccanegra áll. A mű cselekménye a főhős életének két csomópontja — dózsévá választása és majd halála — köré összpontosul. Itt hát nincs látványos szerelmi bonyodalom, és a szövegkönyv sem a legsikeresebb alkotás. A zene pedig szintén elüt Verdi középső alkotói korszakában született operáinak stílusától, attól a stílustól, amelyben a „nagy számok“, az áriák és kettősök melódiaível képezték a mű súlypontját. A Boccanegra ezzel ellentétben előre mutató mű mintegy első pillére annak a hídnak, amely átvezet a teljes egészében átkomponált öregkori művek — az Aida, az Otelló és a Falstaff — birodalmába.

Amikor az öregedő Verdi az Aida és a Requiem után éveken keresztül nem jelentkezett új művel, s ellenségei kárörvendve terjesztették a hírt, hogy a „maestro már kiírta magát“, akkor állt elő műveinek kiadója, Giu- lio Ricordi azzal a gondolattal, hogy Arrigo Boito szövegíró segítségével dolgozza át a Boccanegrát. Hosszan tartó rábeszélés után Verdi tényleg kötélnek állt, az egész első fevonást átdolgozta, s további javítgatásokkal megszületett a mű új, sokkal formá- sabb, átlátszóbb változata, amely 1881 márciusában a milánói La Scala színpadán már óriási sikert aratott.

örvendetes, hogy a színház műsor- tervezőinek választása erre a közönség látókörét bővítő ritkaságra esett, s örvendetes az is, hogy a színpadra állítás sok-sok tényezőjének eredője alapjában véve pozitív. Az olasz paloták homlokzatainak imitált elemeiből összeállított és variált színpadkép Vladimír Suchánek ötletgazdag fantáziáját dicséri, csak sajnálatos, hogy az oly fontos szerepet játszó tenger közelségét nem sikerült jobban érzékeltetnie. Helena Bezáková a férfi főszereplőknek szép, sőt pompás jelmezeket tervezett, de Amelia Grimaldi súlyos kosztümjei és a kórus öltözéke már kevésbé volt meggyőző. A hatalmas tablókban gondolkozó Július Gyermek rendezésének most is fő erénye a statikus tömegjelenetek impozáns beállítása, az egyes jellemek és a belső drámai erő jobb hangsúlyozása azonban további műhelymunkát igényel. Az énekkart Kovács Kálmán tanította be, az előadás élén pedig Ondrej Lenárd áll, akinek gondos betanító munkája eredményeként a zenekar dicséretre méltó fegyelemmel játszik.

Betegségek folytán a több alterná- ciős szereplők közül sokan nem mutatkoztak be, így a negyedik előadásig még Peter Dvorsk? sem lépett a színpadra. Jozef Kundiák Gabriele Adorno szerepében viszont várakozáson felüli meglepetés, de a szólam súlya egyenesen merénylet hangszálai ellen. Frantiäek Caba Boccanegrája, Anna Czaková Amáliája és Ondrej Ma- lachovsk? Fiesoja mellett nagyon Jó benyomást keltett Galla János lntri- kus Paoloja.

Végezetül egy érdekes ellentmondás: noha az operát olasz szöveggel tolmácsolja a társulat —- örvendetes újítás, hogy a programfüzet tartalmazza a teljes szöveg fordítását —, az előadásból hiányzik az olaszosság, a mediterrán lágyság, hajlékonyság és az a természetes „éneklés“, amely magából a nyelvből árad.

VARGA JÓZSEF

Pályája állomásait taglalva neve többször társítható az „első“ Jelzővel, legutóbbi szereplése mégis az „utolsó“ alcímet kapta. Szörényi Levente tavaly decemberben három hangversenyen búcsúzott a közönségtől, miután bejelentette, hogy visszavonul a nyilvános szerepléstől. Indoklásként a sajtótájékoztatón ennyit mondott: „Hatvannégyben épp hogy elindultunk, máris megszólaltak az akadékoskodók: egy-két év, és kifullad ez az őrület. Aztán néhány év múlva a kijelentő mód kérdéssé szelídült: Meddig lehet ezt csinálni? Én egy kicsit elkéstem a válasszal, és most mondom: egyelőre eddig.“

Meghatározó egyénisége a magyar rockéletnek. Ha csak távirati stílusban akarnánk végigrohanni pályája állomásain, úgy is tekintélyes listát írhatnánk érdemeiről.

Ű szerezte, Bródy Jánossal közösen az első magyar rockszámot (Ö mondd), s nevéhez fűződik a születendő műfaj első slágere (Rohan az idő). Ö volt az, aki az 1966-os táncdalfesztiválon elénekelte a nagy vitákat támasztó Még fáj minden csók című dalt, s ezzel kiváltottta a közönség egy részének mélységes felháborodását, másoknak viszont határtalan szimpátiáját. Szerzőként oroszlán- részt vállalt az első magyar rock- film, az Ezek a fiatalok megvalósításából. Mellesleg a film zenéje az első magyar rockalbum a- nyaga is egyben. Zenekarával, az Illés együttessel először próbálkoztak hosszabb lélegzetű kompozíció létrehozásával: a Human Rights rock-oratórium az emberi jogok problémakörét pásztázta, s annak idején Angela Davisnek a- jánlották. Nem kisebb vállalkozás volt a Kőműves Kelemen balladájának rockos, színházi változata sem, amely szintén egyedülálló a maga nemében Magyarországon. Ezek a művek kitűnő előgyakor- latok voltak a Szörényi — Bródy- -szerzőpár mindmáig legjelentősebb alkotásához, az István, a király rockoperához. E monumentális mű, amelyről egész estét betöltő film is készült, márkáns példája a közönség és a vájtfülű szakemberek ízlése találkozásának. ,

Ha végignézzük a magyar rock- mesterek utánérzésekben, divat- majmolásban oly gazdag termésén Szörényi Levente alkotásai fehér hollóként világítanak. Ha a

több mint húszéves múltra visszatekintő műfajnak születtek eredeti alkotásai, Szörényi dalai azok. Eleme a népzene, de nem stilizált népdalokat szerez, hanem olyan rockdalokat, amelyekből érződik a magyar, közép-európai jelleg.

Legvonzóbb korszaka kétségkívül az Illés együttes tündöklése idejére esik. Ekkor a Szörényi —i Bródy-dalok egy nemzedék indulójaként szóltak, egy nemzedék próbált és tudott azonosulni velük. Később, amikor a zenekar feloszlott, átalakult, Levente az Utazás című nagylemezétől kezdődően a country felé orientálódott. Ez a stílus, azonban nem talált kellő visszhangra a közönség körében, így néhány éves mérsékelt sikerű próbálkozás után a Hazatérés című albumával jelezte a művészi vargabetű végét. De ez már a közelmúlt.

Való igaz, hogy Szörényi Levente előadónak sem utolsó, különben, hogy is lehetett volna áz ifjúság bálványa, szószólója. Jellegzetes alakja biztosan hiányozni fog a színpadokról. Fő ütőkártyája azonban kiapadhatatlan szerzői vénája. S az még tartogat egy- -két meglepetést számunkra, mert mint legutóbb nyilatkozta: „Ez nem a pályám vége, csak a koncertezéstől vonulok vissza.“

Higgyünk neki.

Somorjai S. Sándor