Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-10 / 50. szám
új ifjúság 7 Hana Hanková ENNYI AZ EGÉSZ... Ügy szeretnék részt venni egy igazi ásatáson valahol Afrikában! Örökös izgalomban élni... Nem is tudom, minek mondom ezt neki. Talán azért, mert hirtelen elhallgatott. Kinos hallgatni ezt a csöndet. — Koszos bennszülöttekkel meg mindenféle féreggel élni együtt, ahol a nap sugara felperzsel, elemészt mindent. Ha csak rágondol is, undorodik tőle. Jellemző rá. — Biztos vagyok benne, hogy meg- állnám a helyem. Tudom. — Dehogy tudod, s nem is akarom, hogy megtudd. Verd ki a fejedből! jó? Ez a magabiztos tiltakozás egyszer végleg kihoz a béketűrésből... — Kérlek, nyughass már végre, ne fantáziálj örökké! Ülj nyugton a fenekeden, vagy sétálgass a városban, és ne az öreg retyemutyák ásatása járjon örökké az eszedben! — Az nem retyemutya, s nem is fantázia ... De hát minek vitatkozzam? Mindig kihoz a sodromból. — Beillenél múmiának. Akkor aztán neked sem lenne mindegy, hogy valaki öreg vacaknak, vagy koszos bennszülöttnek nevez-e... Megnyomja a csengőt. Kis ideig várnunk kell, aztán az ajtóban megjelenik Zora feje. — Sziasztok, gyerekek! Gyertek be gyorsan, éppen Ivánkát fürdetem. — Milan nincs itthon? Ivánka rúgkapál a lábacskáival, a törülközőt rángatja, olyan picike még, hogy elfér Zora tenyerében. — SZISZ-gyűlésük van, későn jön haza — mondja, és gyorsan megtörli a kicsikét, mert már nyugtalan. A tűzhelyen kis lábasban melegszik a tej. — Már rég aludnia kéne, de anyu kinn volt vele sétálni és sokáig maradt, nemrég jöttek haza. — Hát persze, minden ismerőse megcsodálta az első unokáját, nem szabadulhatott egykönnyen. Nevetséges az a Palo. Majd fölfalja a csöppséget a szemével. Mintha az ő unokája lenne, vagy mi a szösz. — Foglaljatok helyet! Mindjárt készen leszek. Ráadja a csöppségre az ingecskét, pú- derozza, pelenkába teszi, kitöri! az orrát, a fülét... — Elhoztuk a jegyzeteket. — Nagyszerű! Bizony, ideje már hogy nekilássak. Ivánka csámcsog, a tej kicsurog a szája csücskén. — Mikor szeretnél vizsgázni? — Egy hét talán elég is lenne, utána megpróbálhatnám. Nem gondolod? A kicsi gyorsan kiszippantja a tejet. Az anyja is szeretné legalább ilyen gyorsan megemészteni a jegyzeteket. Mindent gyorsan kell csinálni. Zsipsz- ' zsupsz, s már a bölcsőben is van a kicsi, aluszik. — Biztosan sikerül, Zora. S ha segítségre lenne szükséged ... Szegény Palo! Egészen odavan — a fürdetés, az etetés, a vizsga meg a .., — Köszi, tudom, hogy ti jő haverok vagytok. Fáradt is, álmos is, mégis mosolyog. Biztosan meghatódott egy kicsit. — Hiába győzögetem Milant, hogy készüljünk együtt a vizsgára. Azt mondja, velem sokkalta lassabban megy a tanulás, mintha egyedül készül. — Még biztosan meggondolja. Zora rendet csinál, elrakja a fürdetés kellékeit. Az asztal melletti kosár tele piszkos pelenkával. — Palo, mennünk kellene. — Ne menjetek még, nemsokára megjön Milan is, s kanasztázunk egy kicsit. — Nem, nem tartunk fel tovább. Bizonyára sok munkád van még. Hát az van neki. Szegény Zora! — Akkor hát mégis lesz ma pelenka- mosá/... Gyakrabban is mutatkozhatnátok nálunk, biztosan örülne Milan is. — Add át neki üdvözletünket! Szia! — Sziasztok, és köszönöm! Üjra kint vagyunk a csöndes utca fagyos sötétjében. Megint az ásatások jutnak az eszembe. Hogy mi van ma velem?! Szamárság! Igazán lehullhatna már az első hó! •— Látod, neki nem hiányoznak a mozgalmas, kalandokban bővelkedő régészeti ásatások... — Nekem meg a gyerek nem hiányzik, meg a vele járó töméntelen gond, mint neki van ... Palo kezd szentimentális lenni, de remélem, átmegy rajta. — Ugyan, kérlek, ne légy butus! Hét jó. Hallgatni fogok. Leülünk a toronyházunk előtti padra. Látom, hogy a szobámban ég a villany. Palo nem vesz észre semmit, a megszokott, magától értetődő mozdulattal ölel magához. Egy pillanatra megfeledkezem mindenről: Zoráról. az ásatásokról, az egyetemről, Ivánkáról meg Afrikáról... Mindent elnyel a sötétség meg a harmadik emeleten világló ablak, amely mögött Milan vár rám érthető türelmetlenséggel. Vércse Miklós fordítása Nagy Zoltán rajza WBMffliRliaMM Lehajolt, felemelte a forgácsba esett vésőt, aztán satuba szorította a szek- rényajtőt. Kivéste a 'zár helyét, beleillesztette, beütötte a facsavart, majd a francia csavarhúzóval ráhúzta. Kicsavarta a satut, félreállította az ajtót és befogta a következőt. Reggel óta ezt csinálta megállás nélkül, hogy műszak végére befejezze a kapott munkát. Homloka úszott a verítékben. A por szüntelenül szállt a levegőben, arca egészen maszatos lett. Műszak végén derékig vetkőzve mosakodott a zuhanyozóban. Ekkor csapta Sajtos Lali hátba. — Szevasz, Péter. — Szevasz. — Lógunk egyet? — Nem bánom — egyezett bele Péter, és pirosra dörzsölte mellét. — Várj meg a kapu előtt. Péter egykedvűen nézte a bútorgyár kapuján kisodródó embereket. Rágyújtott. Csodálkozott, hogy mindenki sietett. A gyalupad mellett nyugodtan álldogáló emberek idegesen, nyugtalanul siettek a villamosmegálló felé. Majdnem szaladtak. Péternek csak néha vetettek oda egy-egy szót, de választ nem vártak. Hová rohannak ezek? — tűnődött Péter. — Haza, az asszonyhoz vagy a kocsmába? Neki nem volt hová sietnie. Amióta az apja összeveszett az anyjával, otthon pokollá vált az élet, s nem volt kedve hazamenni. — Megyünk? — lépett mellé Lali. — Hová? — Mindegy. Gyerünk a parkba, hátha elkapunk egy pipit. Péter vállat vont. Neki mindegy, csak minél később érjen haza. Átvágtak a mellékutcákon Túloldalt a Szent István park. amely Lali szerint jó vadász- terület Egy lány jött velük szemben. Lali hirtelen jobbra lépett, a lány megtorpant. — Hová, kicsikém? Gyere velünk. 'A lány ki akart térni, de akkor meg Péter állt elé. — Hová siet? Bába Mihály A csikók nem sírnak A lány valamit sziszegett, és átvágott az úttesten. A két fiú hangosan nevetett. A parkot körbejárták a padok között. Majdnem mindenütt párok ültek. Továbbmentek. — Oda süss — mutatott előre Lali. — Ketten vannak. Gyerünk. Bevetették magukat. Leültek a lányok mellé. Rágyújtottak. Közelebb húzódtak, és beszélni kezdtek hozzájuk. A lányok összenéztek, aztán szó nélkül felálltak és ellibegtek. — Gyere, a csikók nem sírnak — vl- horászott Lali. — Marhaság — legyintett Péter. — Látod, hogy ránk se bagóznak. — Ne törődj vele. Mire Indultak volna, a két lány eltűnt a parkból. Lementek a Kis Kakukkba, megittak két üveg sört. Vidámabb lett a hangulatuk. Az utca is besötétedett, csak a lámpák sárgás fénye világította meg az arcokat. Pásztázták a lányokat, asz- szonyokat, de nem volt szerencséjük. Péter már megunta a lődörgést, éhes Is volt, arra gondolt, hogy mégis hazamegy. Lelépett a járdáról, hogy átvágjon az úttesten. Abban a pillanatban csikorgott mellette a fék. Hátraugrott. A sofőr kihajolt, öklét rázva káromkodott. Lali a hasát fogta, úgy röhögött. — Berezelt a pilóta. Tyű, de remek volt! Berezelt. Te, tudod, hogy ez egy jő móka? Ez a gyorsfékezés. Maradj le néhány lépést, és figyeld a hatást — harsogta furcsa hangon Lali. Gyors léptekkel előresietett, aztán mintha gondolotaiba merülne, lelépett a járdáról, de ugyanabban a pillanatban már vissza is ugrott. A fék csikorgott. A kocsiban ülők riadtan bámultak. Alig mentek húsz lépést, Lali hátralesett Péterre, és felcsapta fejét, mintha csak azt mondaná:" ezt figyeld meg, koma! Beletúrt üstökébe, aztán újságot vett elő zsebéből, úgy tett, mintha olvasgatná a vaksi fényben. És amikor a kocsi alig tíz lépésnyire volt, nagy lendülettel lelépett a járdáról. Két lépést tett, és már ugrott is hátra, de a volán mellett ülő nő nem taposott a pedálba, hanem a váratlanul előtte termő férfi láttán, balra kapta a kormányt. Péter a falhoz lapult, sápadtan nézte az úttestet. A kocsival szemben egy Wartburg száguldott. A következő pillanatban óriási csattanás hallatszott. A két kocsi vad erővel ütközött össze, és az úttest közepére fordították egymást. Kiabálás, zaj, lárma. A járókelők a kocsikhoz rohantak. A közben érkező kocsik elzárták az utcát. — 'Rendőr, rendőr! Hívják a mentőket! Szabadítsák ki őketl A jajveszékelés nőttön-nőtt. Péter közelebb merészkedett. Lalit nem látta sehol. Eltűnt. A Wartburgból ájult idős házaspárt segítettek ki és egy vérző arcú férfit. A Moszkvicsból összezúzott homlokú tízéves kislányt emelt ki valaki. A gyermek szeme fennakadt, szája széle habzott. A volánnál ülő nő tenyerébe temette arcát és jajgatott. — Meghalt, úristen, meghalt! Egy asszony felszakitotta az ajtót. — Csak elájult, nyugodjon meg — támogatta ki a nőt. — Rögtön jön a mentő. — Vizet, hozzanak vizet! Valaki kivette a kocsiból a plédet, leterítette az úttestre, ráfektették a kislányt. Homlokán mély seb tátongott. Egész teste remegett, reszketett. Az anyja letérdelt mellé. A mentőautó szirénája szétrebbentette a bámészkodókat. A másik oldalról rendőrautó jött. Hárman ugrottak ki a Cúth János Megtisztulás Délután még hazament, napi programiéhoz ßs apai kötelességeihez hűen aznap is, mint rendesen, megverte a gyerekeket, jó étvággyal elfogyasztott egy vajdling káposztás csuszát, s mert gyomra a kiadós ebédre szomjúsággal reagált — Nagytermészetű Jóska elment sörözni. Ha pedig már helyben volt, nem utasította vissza a haverok Invitálását, így leült velük ferblizni. Mire eljátszotta, a fizetését, azalatt a felesége odahaza belefáradt a sírásba, és elaludt. Nagytermészetű Jóska azonban nem adta fel, s mint családszerető ember, még az est folyamán elivott egy kölcsönkért ötszázast, a felesége és a gyerekek egészségére. Mire mindkét lábával és kezével maga alatt érezhette a küszöb elé helyezett lábtörlőt, késő éjszaka lett. Aludt a környék apraja-nagyja, s mindaddig semmi sem zavarta legtöbbjük főnyereménnyel és házasságtörésekkel kacérkodó álmait, míg Nagytermészetű Jóska jogos bebocsátását nem kezdte követelni oly módon, hogy a kilincsbe kapaszkodva addig rugdosta a bejárati ajtót, míg felesége, a hasonló szituációkhoz hozzáedződött asszony bevitte, lefektette, s maga helyett egy lavórt meg egy vízzel teli kancsót rendelt mellé. Nagytermészetű Jóska nem érte meg a reggelt. — Pedig milyen dolgos ember volt szegény —■ mondta a munkatársa. — És milyen vidám tudott lenni az istenadta — emlegette a kocsmáros. — Mondhatom, mindig jószivű volt — erősítgette a szomszédasszony. — Igazán nem tartozott a törtetők közé — emlékezett rá egykori tanítója. — Egyszer munka közben — mondta a munkatársa — háromszor egymás után a füstszűrös végén gyújtotta meg a cigarettáját. Én már abból megsejtettem, hogy bal- szerencse leselkedik rá ... — Aznap az első csapolásnál — emlegette a kocsmáros — kilőtt a dugó a hordóból, márpedig aki azt követően elsőként nyit be, mint akkor Nagytermészetű Jóska, arról tudom, hogy rosszul végzi... — Legutóbb, mikor besuttyant hozzám — erősítgette a szomszédasszony —, elfelejtette, hogy miért jött. Mondtam is akkor mindjárt: no Jóska, neked befellegzett... — Egy héttel korábban azt álmodtam — emlékezett egykori tanítója —, hogy Nagytermészetű Jóska felmondta a leckéjét, ami az ő esetében baljóslatú jel vplt... kocsiból. Az egyik mellékutcából újabb rendőrkocsi fordult ki. Lezárták az utat, a bámészkodókat, az újabban érkező autókat elterelték. Péter sápadtan támolygott a fal mellett. Gyomrát hányinger gyötörte. Még mindig maga előtt látta a véres arcú férfit, a kislányt, amint ájultan, habzó szájjal fekszik a segítségére siető férfi karján. Tántorogva, mintha részeg lenne, befordult a mellékutcába. Nem vette észre, honnan került mellé Lali. — Már azt hittem, ottragadsz. Péter megtorpant. — Eredj, az istenedet, mert a beleidbe mártom a bicskámat — kapott ü- völtve a zsebéhez. — Megbolondultál?! — ugrott hátra Lali. — Tudod, mit csináltál? — sziszegte, és Lali szemébe fúrta tekintetét. — Te, rohadt, te ... Lali megfordult, egy szempillantás alatt eltűnt. Futott; ahogy csak bírt. Péter, zavaros tekintettel bámult utána, amíg csak el nem homályosult a szeme. Sírni nem sírt, mert a csikók nem sírnak. Langstein Erzsébet: Portré (tusrajz)
