Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-12-10 / 50. szám

Sorsdöntő elhatározás előtt állnak a gimnáziumok a szakközépiskolák és az érettségit nyújtó szakmunkásképző intézetek végzős növendékei: ezekben a napokban kell dönteniük, hová menjenek, mit csináljanak az érettségi vizsga után, A választás nem könnyű, az út ugyanis kétfelé ágazik: az egyetem, a főiskola vagy a munkahely felé. Bár az egész életüket befolyásoló döntésben a fiatalok nincsenek magukra hagyatva hiszen egyre több hasznosítható segítséget kapnak a felnőttektől, a tétova útkeresők száma Így sem kevés.

Nézzük, milyenek a lehetőségeik azoknak, akik a továbbtanulás mellett döntöttek.

Szlovákia egyetemeinek és főiskoláinak nappali tagozatain a (övő Iskolaévben — az ideihez hasonlóan — 11 500 elsőéves hallgatóra számítanak Lényeges változások a keretszámok arányaiban sem lesznek, ez azt jelenti, hogy az 1986—87-es tanévben a továbbtanulók csaknem 60 százalékának műszaki főiskolákon, 20 százalékának a tudományegyetemeken, s szintén 20 százalékának az agrár-, a közgazdaságtudományi és művészeti főiskolákon tudnak helyet biztosítani. A bratislavai Szlovák Műszaki Főiskolára 2845 pályázót vesznek fel, az építészmérnöki karra 640, a műépítészetire 70, a gépészmérnökire 935, a villamosmérnökire 725, a vegyészmérnökire pedig 475 fiatalt. A kassai (KoSice) Műszaki Főiskolára 1860 jelentkező kerülhet be: a bányamérnöki karra 130, a kohómérnökire 765, a villamosmérnökire 500, az építészmérnökire 320 érettségiző.

A Komensk? Egyetenáen a jövő tanévben összesen 1330 elsőéves számára van hely, az orvostudományi karra 185, a martini kihelyezett karra 185, a gyógyszerésztudományira 100, a jogtudományira 90, a bölcsészettudományira 200, a természettudományira 240, a matematika-flzikatudományok karára 225, a sport- és testnevelésire 120, a trnavai pedagógiai karra pedig 90 diák juthat be. Itt jegyezzük meg, hogy a bölcsészettudományi karon ismét meghirdették a magyar—szlovák, magyar—történelem szak- párosítást, s mindegyikre 10—10 pályázót vesznek fel A kassai Safárik Egyetem első évfolyamaiban 630 fiatal folytathatja tanulmányait A keretszámok az egyes karokon a következők: az orvostudományin 120, a jogtudományín 50, a bölcsészettudományin 75. a természettudományin 110, a preáovi pedagógiai karon 275>

A Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Főiskolára 300 diák mehet, ebből a magyar nyelvű tanítóképző tagozatra 15. A Banská Bystrica-i Pedagógiai Főiskolán 300-an, a kassai Állatorvostudományi Főiskolán 145-en, a fcilinai Közlekedési és Távközlési Főiskolán 1155- en, a nyitrai Agrártudományi Főiskolán 780- an, a zvoleni Erdészeti és Faipari Főiskolán 345-en tanulhatnak tovább. A bratislavai Közgazdaságtudományi Főiskola öt karán összesen 1135 fiatalnak tudnak helyet biztosítani, a Színház- és Zeneművészeti Főiskolára 50, a Képzőművészeti Főiskolára 30 jelentkezőt vesznek fel. További helyek várják a fiatalokat a katonai főiskolákon.

Ilyenek a lehetőségek, melyeken talán érdemes elgondolkodni, mert az elképzelések még módosíthatók és reális mederbe terelhetők. jó lenne, ha minden szülő és fiatal gondosabban mérlegelné a pályaválasztás, a -továbbtanulás esélyeit, s a diákok megpróbálnának potosabb képet kialakítani képességeikről, hogy elejét vegyék az esetlegességnek. Fontos hogy ezekkel a kérdésekkel a magyar tanítási nyelvű iskolák továbbra is felelősségteljesebben foglalkozzanak, hiszen növendékeik aránya a felsőoktatási intézményekben nem felel meg a lakosság nemzetiségi összetételének. A júniusi felvételiken arányuk csak 5,96 százalék volt. Az aránytalanság különösen a gépész- és villamosmérnöki karon szembeötlő, pedig régen tudjuk, hogy fiataljainknak a legnagyobb felvételi esélyük éppen a műszaki főiskolákon és a természettudományi karokon van, hisz itt a tárgyi tudás, a felkészültség a döntő. Társadalmunk objektíve meghatározott szükségleteit figyelembe véve ráadásul ezekre a karokra évről évre mind több jelentkezőt vesznek fel, hogy lépést tarthassunk a fejlődéssel, a tudományos-technikai változásokkal,- a gazdasági előrehaladással. Ennek értelmében a következő tanévben például a Komensky Egyetem Természettudományi Karán 40-nel, a Szlovák Műszaki Főiskola Gépészmérnöki Karán 30-cal, Villamosmérnöki Karán pedig 35-tel többen folytathatják tanulmányaikat.

Az 1986—87-es tanévben a Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Főiskolán olyan szakpárokat is nyitnak, amelyeken a fiatalok magyar tanítási nyelvű iskolák számára szerezhetnek képesítést. Ezek a szakpárok: szlovák nyelv — polgári nevelés, orosz nyelv — zenei nevelés, matematika — a technika a- lapjai, fizika — a technika alapjai; mindegyikre öt-öt pályázó kerülhet be.

Nem ártana tehát, ha az elmondottakat fontolóra vennék azok is, akik bizonyos okokból nem szándékoznak továbbtanulni. A pillanatnyi előnyért — kényelemért, vagy anyagi haszonért — ne mondjanak le a fiatalok a tanulásról, a tisztán anyagi szempontokat ne helyezzék a szellemi értékek fölé, figyelmen kívül hagyva a művelődés, a szellemi előbbre jutás értelmét, hiszen az anyagi boldogulásnak is végső soron ez az alapfeltétele. Nagy feladat és felelősség hárul tehát az iskolavezetésre, a tantestületre, az osztályfőnökökre, és a pályaválasztási felelősre, mert a fiatalokban fel kell kelteniük a továbbtanulási igényt, a bizonytalankodókat, az ingadozókat, a továbbtanulástól húzódozókat pedig okos szóval, higgadt érvekkel meg kell győzniük az egyéni érdek és a társadalmi szükséglet összhangjának fontosságáról. Ezért a diákok pályairányításában az iskolák megfontoltan és körültekintően járjanak el, a fiatalok döntésében ne hagyjanak teret az ösz- tönösségnek, s tegyenek meg mindent azért, hogy a pályaválasztási összkép kedvező legyen. T. M.

Szabó Ferenc mérnök, a Búcsi (BúC) Efsz agronómusa. ha diákéveire gondol, akkor elsősorban a példaképként tisztelt tanárok jutnak eszébe olyan pedagógusok — embe rek. akik meghatározták életét. Az élmény- zsákból egy két diákcsíny is előtolakodik

— Még kis elemista voltam, alig tízéves, amikor zeneóra volt. Javában hegedültünk, amikor fülsüketítő robajjal elhúzott felettünk egy repülőgép Nagy szó volt az akkor, hiszen a magunkfajta falusi gyerekek sosem láttunk ilyet. Arra is felfigyeltünk, hogy valahol a közelben leszállt. Otthagytunk csapot papot, és rohantunk a repülőgéphez. Csak visszafelé jövet tudatosítottuk, hogy ellógtunk és verés jár majd érte. így aztán jókora lapuleveleket szedtünk, kitömtük velük a fenekünkön a nadrágot, és úgy somfordáltunk vissza az órára. Ez az emlék — nem a verés, hanem a repülőgép miatt — nagyon él bennem És eleven él minden olyan emlék élmény, amely valamiben újat, mást hozott az életembe, amely merőben új mivoltánál fogva feledhetetlenné vált.

— Ilyen feledhetetlen számomra Tungli László alapiskolai osztályfőnököm. Ogy érzem, neki köszönhetem, hogy az lettem, ami. Később, pedagógusként őt láttam mindig a szemem előtt, Emlékszem, hogy ő mindenre, a tanulásra, a munkára lelkesíteni tudott bennünket. Például azokban az időkben minden gyereknek volt egy kis Micsurin kertje Ebben a kiskertben dolgozgattunk, ügyeskedtünk. Nemcsak gazdái, kodni tanultunk meg. mármint a veteményesben. hanem a terményt eladtuk, és megtanultunk" gazdálkodni az ebből befolyó pénzzel Is Mindez régen, az ötvenes évek közepén történt mégis eleven él bennem, mert emberséget tartást tanultam, és ez nagyon lényeges volt a későbbiek során

— A búcsi alapiskolából a Stúrovói gimnáziumba kerültem Itt hadd jegyezzem meg, hogy a huszonkét alapiskolásból mindannyian továbbtanultunk, és heten főiskolát Is végeztünk Nos, a gimnáziumi diákévekből leginkább a diákotthonban uralkodó szellem él bennem Nagyon örülök azoknak az éveknek pedig meglehetősen kemény körülmények között éltünk. Vízvezeték nem volt, télen-nyáron az udvaron a

• Tffirnm^TiW-'rrTHí íéihüiítti

pumpáskútnál mosakodtunk. Itt éreztük, mi az, kiszakadni a szülői felügyelet alól, s többé-kevésbé önállóan nekilátni az életnek. S hogy nem éltünk vissza ezzel az önállósággal, szabadsággal, hanem megtanultuk beosztani az időnket, megtanultunk közösségi szellemben élni, tanulni, ezt az internátusnak köszönhetjük.

— Volt az alapiskolában egy tanár, Vígh Béla, aki a biológiát tanította. Maximalista volt. Mindent belénk sulykolt. A gimnáziumban pedig Nagy András épp az ellenkezője: világjáró ember volt. A kettőtől szerzett tudás, ismeretek jól kiegészítették egymást.

A kémiatanárom, Szelszky jános megfontoltságra oktatott a tananyagon kívül. Sánta József osztályfőnökömtől pedig kitartást tanulhattunk. Nos, csupán azért részletezem ennyire tanáraimat, mivel szeretném hangsúlyozni, hogy diákéveim egy-egy pedagógusa nagyon színes egyéniség volt. Nemcsak azon fáradoztak, hogy a tananyagot elsajátítsuk, hanem ennél sokkal többet a- kartak nekünk adni. Ogy, olyan megnyerő módszerekkel, hogy — már akkor is — tiszteltük, becsültük őket ezért.

— Meg egyáltalán, valahogy sokkalta másnak, emberközelebbinék tűntek az akkori diákévek, mint a mostani diákoknál látom. Például a gimnáziumi éveimben a városban a mai fürdő területe, a Vadas még szinte érintetlen természeti terület volt.

Az első tavaszi napsütéstől az őszi fagyokig ott tanyáztunk. Nem volt tornatermünk, nem voltak ezek az összejövetelek „hivatalosan“ megszervezve, mégis naponta kirajzott oda az Iskola diáksága. Sportoltunk, szórakoztunk rengeteg időt töltöttünk e- gyütt. S ha valami hiányzott, akkor azt rat tanári unszolás nélkül elkészítettük. Mi teremtettünk magunknak feltételeket a sportoláshoz, szórakozáshoz, s ennek az alkotásnak nagyon tudtunk örülni. Ma már \ nyugodtan mondhatom, anyagilag sokkal szegényebbek voltunk, de élményekben, tudásban mégis nagyon-nagyon gazdagok.

— Nos, az ilyen alap. és középiskolai évek után, az ilyen példakép tanárok hatása alatt mindenképpen tovább akartam tanulni. Hogy pontosan mit, nem tudtam, csak abban voltam biztos, köze legyen a biológiához. Mert a biológia bolondja voltam és vagyok ma is. Egyik barátom inspi- rálására úgy határoztam, jelentkezem Nyit- rára (Nitra) a pedagógiai főiskolára. Nem is annyira pedagógusnak készültem, mint inkább biológiát akartam tanulni. Majd harmadikos koromban kaptam egy ajánlatot: ösztöndíjasként Magyarországon fejezzem be tanulmányaimat. Örömmel mondtam igent. Pécsre kerültem, a tanárképző főiskolára. így módom nyílt az összehasonlításra is. Azonnal tapasztaltam, hogy amíg itthon biológusokat képeznek, addig ott pedagógusokat. Megint szerencsés voltam, hiszen így ebből is, abból is a maximumot kaptam. Pécsett megismerkedtem dr. Nagy Lajossal, akitől aztán megtanultam Igazán tisztelni a múltat. Majd itthon elkezdtem feldolgozni szülőfalum történetét. Tehát megint belépett egy ember az életembe, aki újra meghatározó volt számomra, aki már a diákévek alatt ügyelt arra is — akárcsak többi tanáraim —, hogy a szakmai tudáson kívül az életben még sok egyéb tudnivalókra, tapasztalatokra, intelemre is szükség lesz, s hogy ezek közül is elraktározzunk valamit.

— 1970-ben kaptam kézhez a diplomát, és visszakerültem a nyitrai főiskolára tanársegédnek. Négy évig dolgoztam a tanszéken. Időm volt bőven, így beiratkoztam a mezőgazdasági főiskolára — távutasnak. Közben otthagytam a tanszéket, és alapiskolában tanítottam. Igyekeztem mindazt visszaadni a gyerekeknek amit én kaptam a tanáraimtól, pedagógusoktól. Láttam, ö- rülnek is ennek, éreztem egy ■ kicsit ők is példaképüknek tartanak, mint én egykori tanáraimat. Például biciklivel jártam munkába (negyven kilométer oda-vissza), s rövidesen minden gyerek biciklit vetetett. Közben 1980 októberében megkaptam a második diplomámat, majd a búcsi szövetkezetbe kerültem. S ma úgy érzem, elégedett, boldog ember vagyok.

— Hogy ezt mondhatom, azt elsősorban a nagyon okosan, hasznosan és nem utolsósorban kellemesen eltöltött diákéveknek, no meg a már említett pedagógusoknak köszönhetem. Meg talán annak is, hogy a kezdeti években a mainál sokkal nehezebbek, rosszabbak voltak a tanulási körülmények, ám ml nem ismertünk lehetetlent, nem adtunk fel semmit egykönnyen. Volt bennünk elegendő küzdeniakarás, kitartás, ami sokszor a mai diákokból hiányzik, bármennyire is megvannak a korszerű feltételek a tanuláshoz. Mert ma már nagyon jól tudom, hogy küzdés és kitartás nélkül igazán célt érni nem lehet.

Lejegyezte: ZOLCZER JÁNOS

Katonafériemnek

Este tfz óra van, a két kisfiú már alszik. Végre csend van a házban, a jól átnyüzsgött, átfutkározott nap után elnyomta őket az álom.

Csak én nem tudok még aludni, hiszen nekem a sötétség, nem megnyugtató alvást, hanem a magányos asszony elfáradt, kusza gondolatoktól zaklatott éjszakáját hozta.

Nem könnyű egy katonafeleségnek. De tudom, drágám, a tied sem köny- nyebb. Messze egymástól, két külön .világban kell élnünk. Mi, akik annyira összetartoztunk, csak gondolatban vagy levélben találkozhatunk. Amikor pedig hazajöhetsz, az az egy-két nap — úgy tűnik — pillanatok alatt elszáll.

Talán könnyebb volna, ha nem szeretnénk ennyire egymást. Mikor még nem vonultál be, örömmel állapítottuk meg, hogy több mint hároméves házasságunk „ellenére“ talán még jobban szeretjük egymást, mint az „elején“. Hiszen egy házasság mindig egy kicsit zsákbamacska, és a rejtett hibák, problémák később jönnek elő. Mégis rájöttünk, hogy jól választottunk, mert az együttélés mindkettőnknek kellemes, nagy vitáktól mentes, sok-sok szeretettel és szerelemmel átitatott állapotot hozott.

Ettől a szótól, hogy „boldogság“ egy kicsit félek, mert az olyan megfoghatatlan valami, és semmi sem tökéletes a világon, de mégis azt hiszem, “boldogok vagyunk együtt.

Olyan jó, hogy ez így van, de pontosan ezért olyan borzasztó nehéz a várakozás.

Még sosem voltunk hosszabb ideig távol egymástól, csak amikor a fiunkat szültem a kórházban. Emlékszem, akkor is úgy szerettem volna, ha odaengednek hozzám. Nem azért, hogy a kínjaimat nézzed, hanem hogy rögtön lásd a drága kicsi eredményt, szerelmünk aranyhajú gyümölcsét. Ő még csak féléves volt, mikor bevonultál. Akkoriban kezdett üldögélni, s mire leszerelsz, másfél éves lesz. Azóta megtanult ülni, állni, járni, sok kis — számomra érthető — szót beszélni, pohárból inni, és Te mindezeknél nem lehettél jelen. Csak néha mint egy vendég. Ezt nagyon sajnálom, de azért jó látni, hogy kisfiad idegen ruhád, rövid hajad ellenére megismer, sőt szeret. Olyan megható, amikor pici kezeit az arcodra teszi, hozzád bújik, és összekócolja hajadat. És a nagyobbik fiú: mennyire vár ő is haza, számolja a napokat, hogy mikor ugorhat a nyakadba megint, hiszen téged nem lehet nem szeretni.

Hát én hogyne várnálak! Minden hétvégén kint leskelődök a kapuban, hátha felbukkan az a drága ismerős alak a zöld sapkában, egyenruhában. Pedig tudom, mindig nem jöhetsz, hisz a többi katonát is hazavárják.

Kuporgatom, rakosgatom össze a pénzt, hogy tudjak valamit neked is adni, mert tudom, a zsold nagyon kevés, még a cigire sem igen elég. Néha kérek anyutól is egy kis „pótlékot“. Pedig tudod, nagyon szégyellek kére- getni, de hát ebből a kis gyesből és a családi segélyből nem futja a kölcsönre, a villanyszámlára, a fűtésre, és a többi kiadásra. De azért ha csak meg tudom oldani, mikor hazajössz, mindig főzök valami finomat, hisz mindannyiunknak ünnep, ha itthon vagy.

Tudom, érzem, hogy ilyenkor éjszakánként te is rám gondolsz. Istenem, ha itt lennél mellettem! ... Annyira hiányzol, szinte fizikailag fáj.

Na de lassan, lassan telik az idő. Már négy évszak eltelt ebben a — nem kilátástalan — várakozásban. Már az. utolsó hónapokba léptünk, most már el tudom képzelni, hogy nemsokára együtt lehetünk reggel-este, és nem kell mindig a hajnali három óra harminc perces vonattal elmenned.- Jaj, de jó lesz, ugye, drágám?

Borzasztóan sírtam, amikor a bevonulás napján a „fekete vonat“ elszáguldott veled. És még utána is sokszor sírtam, amíg meg nem szoktam ezt a kényszerű magányosságot. Még egyszer biztosan fogok sírni: amikor leveted a katonamundért, és ismét az enyém leszel. De akkor már felszabadultan, meg- könnyebülten sírok, a te válladon.

Látod, hol járok már gondolatban? De addig még aludni kell egypárat. Megpróbálok most is aludni, jó éjszakát neked is, kedvesem.

Feleséged

l

Az érettségizőit és pályaválasztási lehetőségeik