Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-26 / 48. szám
Varga Gabriella új ifjúság 1 KULCSÁR TIBOR ROVATA Balázs Zsuzsa Szellemidézés Ma egész nap téged kerestelek, a te emlékedet, mosolyodat, szemed kék egét. Nyugtalan lettem, mohó és kapkodó. Csak általad tudtam volna megnyugodni. Megpróbáltam elfojtani az emlékedet, de rám zúdult, és te nem voltál mellettem. Már nem tudom, miért akarlak ennyire, talán a nosztalgia és a közös élmények keveredéséből született vágyakozásom. Tudom, hogy soha többé nem lehetünk a régiek, nem Is akarom, hogy azok legyünk, nem tudnánk azok lenni, már én sem tudnék. Mégis látóközelségben szeretnélek tudni, még üdvözölnünk sem kellene egymást, csak látni, látni és továbbmenni. Tudatosítani kellene: ennyi voltál, ennyi vagy, s azt, ami már nem lehetsz, összegeznünk kellene, de te nem jössz. Elmentél, nekem csak a nyomaidat hagytad itt, és a tudatot, hogy valamikor itt voltál. De nekem nem a múlt léptei kellenek, hanem a szemed fénye, ragyogása, és az a szabadság, amit mindig is magadban hordoztál. Vajon mindez megvan-e még benned? Vagy itt hagytad azt is beburkoltan a szobák csendjébe? De mondd, hogyan bogozzam ki, hiszen rémiszt az üres szobád, a halotti csend. Már azt sem bánnám, ha ellentmondó arccal lépnél be ide hozzám, egy másodperc alatt is rátalálnék arra, a- mit szerettem benned, és arra is, amit a legjobban gyűlöltem. Felidézlek, megidézlek, de nem tudlak ide idézni, ahhoz már túl kevesek vagy túl sokak lettünk. Pedig valamikor volt egy állomás, ahova összefutottak az érzések, a lázadás, a mindenség, a változás. Erre gondolok vissza, amikor rád gondolok, csak erre tudok gondolni, és nem a kisiklásra. S tudom azt is, hogy soha többé nem-tudnék veled együtt lázadni, lélegezni és élni, mégis, ha szemed kékségét visszatükrözi az égbolt, belereszketek. Izsák Ildikó versei HALADÉK Nézem a holdat. Alakja sarló. Mért nem akaszthatnám rá a szívem vékony madzagon? Lógna ott, lássa minden ember e sártapasztékon: nem kell az élet. Kaptam, meg nem köszönöm. Nincs hozzá közöm. Életre hívott fájdalmas, könnyes, vad téboly-öröm. Egy pillanat: a nagy Idő parányi töredéke. Anyám — törékeny nádszál arcán az ifjúkor hímporával boldog-könnyesen indult a nászba. S lett puha ágya, pacsirta-fészke, biztos menedéke a megszületni vágyó ismeretlennek, emberparáhynak. Megszülettem. Vagyok. Nézem a holdsarlót. Ráakasztom a szívem. Ma még nem. Lám, az álom sem könyörül amikor álomgyötörte szemed lecsukódik s agyadig eljut a sejtés: talá most elalszom... szemhéjad rugói pattannak, rólad is lepattan az álom, újra üveges szemmel nézed a sötétség árkait, melyek keresztül-kasul szelik szobád belőlük lassú ütemben mászik elő tizenkét óraütés O. É.: Űjabb próbálkozásai között jobbak is akadnak, elsősorban rövidebb versei ilyenek. Másnap című verse viszont minden szempontból gyengébb, hangvétele túlzottan is pesszimista. Prózai írása tetszett a legjobban, annak ellenére, hogy szerkezeti felépítése nem hibátlan. Ajánljuk, elsősorban a befejező szakaszt dolgozza át. Az erkölcsi tanulság, a mondanivaló ebben a formában ugyanis teljesen felesleges, szószaporításnak tűnik. Ennek a bekezdésnek a tartalmát próbálja meg más módon kifejezni. Ha az átdolgozás sikerül, írását közöljük. O. G.: Katonaideje alatt írt versei közül néhányat a közölhetők közé soroltuk. Írásait továbbra is várjuk. T. É.: Versei emlékkönyvbe valók, közlésre nem érettek. A címük is szentimentális hangvételükről tanúskodik: Nehéz feledni, Örök emlék, Csalódás. a tizenkettedik feloldja szemhéjad íj-feszüiését, s szemed meggyötört lelkeden könyörülve mégis lecsukódik lassan a szendergés édeskés levében forogva elhiszed most majd álom tekeredik kínoktól eldurvult tested köré amikor a sötétség-présből kicsordul egyetlen óruütés Sz. K.: Próbálkozása tulajdonképpen csak a történet elmondására szorítkozik, minden más hiányzik belőle, ami - elbeszéléssé tehetné. — Őszinte hangú levelét és önvallomását megértéssel és együttérzéssel olvastuk, de mint azt saját maga is látja, innen a szerkesztőségből nincs módunk rá, hogy a felvetett problémák megoldásában segítsünk. H. M. L.: „Az az érzésem, egyfajta stílus már kialakult verseimben. A helyes ösvényt már megtaláltam, de még úttá kellene formálnom“ — írja kísérőlevelében. írásai ezt még nem igazolják; egy-egy jó sor ugyan található bennük, de még nagyon sok a képzavar, a nyelvi erőszak, a kiérleletlen gondolat. Idővel jelentkezzék. K. I. 74: Oj verseit érdeklődéssel olvastuk. Legkevésbé a Vándorcirkusz című tetszett. A többit idővel közöljük. Száz év magány: Űjabb versei formai TÖVISEK = Nagy süket sötétség vesz körül. Olyan, mintha, egy hangfogó üveglap ereszkedett volna közém és a világ közé. Közben mégis hallom az idő percenéseit. Szomorú vagyok. Elkezdek sírni, de nem tudom, miért sírok, nem miattad. Ügy szerettem volna hinni valamiben, de már nincs miben. Valahogy már azt sem tudom elhinni, hogy te hozzám tartozol. Pár évvel ezelőtt talán még boldoggá tehettük volna egymást, de akkor mi még nem tudtunk őszintén beszélni egymással. Nem beszélgettem én veled, sem mással. Tegnap, amikor egyedül maradtam, amikor te hajnalban csak úgy otthagytál, és azt mondtad, nem tudod, mikor jössz meg, azon gondolkoztam, hogy mi ketten csak marni tadjuk egymást. Ettől nyugtalan lettem, s nem találtam a helyem. Egész nap csak tébláboltam a lakásban. Estefelé elmentem moziba. Nem tudom, mit adtak. Hazafelé benéztem M.-hez, de nem maradtam sokáig. Hazamentem, lefeküdtem. De nem tudtam elaludni. A ház jutott eszembe, ahol ezelőtt laktunk. Tegnap el akartam menni oda, de nem volt hozzá bátorságom. Talán ott jól élhettünk volna. Csak rajtunk múlott. Nagy kertünk volt, tele gyümölcsfával. Csendes hely volt. Nem hagytalak békén, hajtogattam, hogy nem tudom megszokni a falut. Később már te magad akartad, hogy visszamenjünk a városba. Amikor megérkeztünk az új lakásunkba, nagyon elégedettnek látszottál, szinte nem ismertem rád. Izgatott voltál, s folyton csak beszéltél. Szokatlanul sokat beszéltél. Megfájdult a fejem. Egyszer csak megérintettél. Hűvös volt a kezed. Borzasztóan akartalak akkor szeretni, de kiábrándított a fecsegésed. Mi otthon csak keveset beszélgettünk. Néha legszívesebben besikoltottam volna a csendbe, hogy felverjem néma lakásunk. Később, amikor már egyedül laktam az anyámmal, még némábbak lettünk. — Miért nem beszélsz? — kérdezted, a- mikor olyan nagy hévvel tervezted, hogyan rendezzük be új lakásunk. Csak álltam, s a vállam vonogattam. Azt, hiszem, akkor nagyon gyűlölhettél, hogy éppen velem élsz. Amikor először találkoztunk egy rendezvényen, olyan közel álltái ’hozzám, hogy szinte éreztem a leheletedet az arcomban. Akkor még csak nem is sejtettem, hegy valami közünk lehet egymáshoz, s mégis mennyire belém szívódtál.— Tudtam, hogy találkozunk — csak eny- nyit mondtál, én pedig egész idő alatt alig szóltam valamit. Azután meghívtál vacsorára. Azt hiszem, még aznap beleszerettünk egymásba. S másnap már a tiéd is lettem. Szerettelek, s nem próbáltam megfogalmazni a szerelmünket. Egyszerűen csak szerettelek, s nekem ez elég volt. Reggel, amikor felkeltem, te már a konyhában csörömpöltél. Behoztad a reggelit. Szó nélkül ettem, te pedig csak néztél, s nem ettél. Amikor befejeztem, még visszafeküdtem, s lehunytam a szemem. Nein akartam elmenni. Itt van egy macska. A szőrös állatoktól mindig is irtóztam. Te nem szerettél ezért soha. Nem tudtad megérteni ezt az iszonyomat. Az ablakban még mindig, ott áll a macska és mereven bámul. Megborzongok. Azt hiszem ma kell, hogy érkezzél. Vártalak egész nap. Tegnap még arra gondoltam, hogy talán soha nem jössz meg. Aztán az anyámra gondoltam. Azt hiszem, anyám nagyon szeretett engem. Anyámat jóformán senki sem szerette. Én is csak a magam módján. A macska még mindig bámul. Mintha nem is élő lenne. Éhes lettem. Te tudod, milyen kibírhatatlan tudok lenni, ha éhes vagyok. Azt is tudod, mennyire szeretek enni. Ezt egyedül csak te tudod. Mindig szégyelltem mohó étvágyam, de előtted ezt soha sem titkolhattam el. Éhes vagyok, de üres a hűtő. Ahhoz lusta vagyok, hogy lejárjak az üzletbe ennivalóért, meg aztán a pénzem is kevés. Remélem, hogy te hozol. szempontból valamivel Jobbak, de nem érik el a közölhetőség színvonalát. Játék: Verse nagyon kezdetleges próbálkozás. Ha valaki tollat ragad, tisztában kell lennie legelőször is a mondatszerkesztés, a stílus legalapvetőbb követelményeivel. Virág: Novellája jól sikerült próbálkozás, alkalomadtán közöljük. Próbálkozzon bonyolultabb történetek, összetettebb jellemek megírásával is! T. I.: Kis karcolata első próbálkozásként sikeres kísérlet. Rovatunkban jeligével, monogrammal ellátott írásokat nem közlünk. K. H.: „Szerintem ez még egyáltalán nem érett közlésre. Érdemes-e ezt versnek neveznem?“ — kérdezi levelében. Kérdése költői kérdés. Leveléből sok kezdő tollforgatö okulhat, számukra i- dézzük a következő sorokat: „írtam már Sok mindenen gondolkozom. Azon is, mi lesz velem, ha végérvényesen elhagysz. Azután M.-re gondoltam, összevissza kalandoznak a gondolataim. Azt hiszem, borzasztóan hiányoznál. Meg arra is gondoltam, ha M. meg talál halni, akkor senkim sem marad, mert benned már nem igen tudok bízni. Mindenféle buta gondolataim voltak még. Otthon is szoktam gondolkozni. Többnyire csak gondolkoztam. Amikor összeházasodtunk, s lementünk falura lakni, megörültem. Ott álltunk a kertben, átfogtad a vállam. Megkérdezted, boldog vagyok-e. Nem feleltem, a válladra hajtottam a fejem. Azután eleredt az eső. Nem mozdultunk. Csuromvizesek lettünk, amikor bementünk a lakásba. Az anyád nem szeretett engem. Soha nem mondta, de éreztette velem. Az apáddal e- gyébként nem volt semmi bajom. Bánom is én, hogy szeretett-e egyáltalán valaki engem. Talán valójában anyámon s rajtad kívül senki sem szeretett. A múlt héten el akartam menni az apám sírjához, de nem mertem. Egy éve, amikor utoljára jártam ott, elég hamar rájöttem, hogy nem kellett volna elmennem. Nem tudtam felidézni sem az élőket, sem a holtakat. Nagyon távol voltak tőlem, s úgy éreztem, semmi keresnivalóm sincs ott. Végigmentem a régi utcánkon, de már senkit sem ismertem. Azután elmentem abba a kocsmába, ahol az apám szokott inni. Megittam egy sört. Itt furcsa mód mégis éreztem apám közelségét, s anyámat is ott éreztem valahol a közelben. Ügy elszégyelltem magam, amiért éppen itt érzem szüleim közelségét, hogy gyorsan fizettem és elmentem. A macska‘elkódorgott. Most már teljesen magamra maradtam. Talán éjjel már itt leszel. Meg kellene újra M.-t tátogatnom. Nem nagyon szeretem M.-t, de ő rajong értem, s nekem ez elég. Egyszer egy karácsonyt együtt töltöttünk vele. Nem volt szép karácsony, mert nem hullott a hó. Akkor éppen külföldön voltál. Már nem emlékszem, miért éppen karácsonykor nem voltál velem. Szomorú voltam, mert én még sohasem voltam külföldön Magyarországon kívül, s te már annyi sok mindent láttál. Beszéltem erről M.-nek is, de nemigen sajnált. Ö sem volt mindig megnyugtató számomra. M. az egyetlen barátunk, ha egyáltalán annak nevezhetem. Beféküdtem az ágyba, és gubbasztva vártalak. Nagyon sokáig kellett rád várnom akkor is, de végül aztán megjöttél. Hoztál nekem sokféle sajtot. Te tudtad csak igazán, mennyire szeretem a sajtot. Minden utadról hoztál nekem. Beengedtelek, aztán visszafeküdtem az ágyba. Nagyon sokáig várattál magadra, végül mégis oda bújtál mellém. Az anyádék sohasem szerették egymást. Ezt te is tudtad. Az együttlétükben volt valami torz és félelmetes. Hoztál még tejcsokoládét is. Ketté törted, és megettük. Azt mondtad, apád sohasem hozott semmit a- nyádnak. Sokáig nem szóltunk azután semmit. Később kiráncigáltalak az ágyból, s kértelek, hogy vigyél el valahova táncolni. Nem volt nagy kedved, de azért elvittél egy ócska városszéli mulatóba. Megvacsoráztunk, s mivel semmiképpen sem tudtunk felvidulni, fizettünk és elmentünk. Sző nélkül róttuk a várost. Sokszor el akartam mondani neked, hogy te voltál az egyetlen igazi férfi az életemben, hogy a többi semmi sem volt, de téged ez sohasem érdekelt. Most meg már mindegy. Esik az eső odakint. Ha éjfélig nem jössz meg. lehet, hogy már sohasem. Nem akarok sírni. Ha csak egyetlen egyszer eszünkbe jut, hogy jobban oda figyeljünk egymásra, talán nem okoztunk volna egymásnak ennyi szenvedést, gondoltam, aztán mély álomba zuhantam. Tudtam, hogy már nem térsz vissza hozzám sohasem. több verset is, de valahogy mindegyik egyforma. Nem is az, hogy egyforma, hanem mindegyik csak szomorúságról, életuntságról és a világmegváltásról szól. Próbáltam már mást írni, de nem megy. Hiába minden próbálkozás, csak ilyen szavak tolulnak ceruzám hegyére.“ Vadrózsa: Reméljük, elégedett azóta megkapott válaszunkkal. Mi viszont azóta is várjuk újabb írásait. Mosoly: Négy új verse közül az elsőt alkalomadtán közöljük. Űjabb írásaival együtt írjon néhány sort önmagáról is. Sz, L.: Hosszabb hallgatása utáni jelentkezését örömmel fogadtuk. Levelét érdeklődéssel olvastuk, reméljük, tanulmányai mellett marad ideje az Irodalomra is. Pályadíjat nyert műfordítását rövidesen közöljük. Űj verseiből is közlünk néhányat, legkevésbé a Kísérletek ... című tetszett.
