Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-19 / 47. szám

Fábry Zoltánról, tizennegyedszer... ft SZÍNHAZAT MAGAMÉNAK IMIM Beszélgetés Holocsy Istvánnal, a MATESZ művészeti vezetőjével „Tanú akartam lenni és tanulság. Kortanú és írói példa. Ez volt az életem.“ 1942-ben írta le ezeket a szavakat Fábry Zoltán, pedig akkor még bizonyára nem sejthette, mekko­ra igazságot mondott ki velük, hogy valóban írói s emberi példa lett azok előtt, akik tudjákt tisztességgel élte le életét a szlovákiai magyar iroda­lom első klasszikusa. Mindvégig be­csületesen kiállt — a meghurcolta­tások. a mellőzések, a kényszerhall­gatás ellenére — az igazság ügye mellett. Pártfogolva minden elnyo­mottat és vádolva minden elnyomót. Fél évszázadon keresztül volt éles szemű figyelője, legjelentősebb esz- széistála és kritikusa a csehszlová­kiai magyar irodalomnak, A kezde­tektől aktív részese irodalmunknak, bár első könyve, a Korparancs csu­pán 1934-ben jelent meg. A gyűjte­mény nemcsak Szlovákiában, hanem magyarországi irodalmi körökben is élénk figyelmet keltett. A hazai magyar irodalom második korszakának első éveit (1950—54) mélyen erkölcsi fogantatású, költői szépségű esszéiben, a Harmadvirág­zásban, a Rés Poeticában, Az igényes­ség műfaja, valamint a Kevesebb verset — több költészetet című Írá­saiban foglalta össze. Fábry ezekben a tanulmányokban azt a biztatva bí­ráló hangot ütötte meg, amelyre nagy szükség volt az irodalom további fej­lődése érdekében. A hatvanas évek­től kezdve kötetbe gyűjtve sorra meg­jelentek Fábry Zoltán régebbi, de újabb keletű írásai is, bizonyítva, hogy 1970-ben bekövetkezett haláláig élénk figyelemmel kísérte elsősorban a csehszlovákiai magyar irodalom a- lakulását, de a világirodalom mene­tét is. Ezáltal olyan életművet hagyott A Komáromi (Komárno) Magyar Ta­nítási Nyelvű Gimnázium SZISZ-alap- szervezetének irodalmi színpada az 1980-61-es tanévben indult azzal a célkitűzéssel, hogy nevelő szándék­kal szóljunk az irodalom kedvelőihez, mindenekelőtt tanulóifjúságunkhoz. Művészi tolmácsolásra törekedtünk, tehát az oktatásnak élményt nyújtó formáját képviseltük. Sajátos feladat volt ez, nagy gondot, körültekintést igényelt. Első műsorainkban még nem volt mozgás, nem volt játék, a szer­kesztésnél csak arra ügyeltünk, hogy összhangban legyen a vers, a próza és a zene. Ugyanakkor megköveteltük a pontos, igényes művészi vers- és prózamondást. Ilyen formában mutat­tuk be Petőfi Sándor, Ady Endre, Ju­hász Gyula, József Attila forradalmi változást követelő költészetét. A mozgalom még ki sem bontako­zott, már megjelentek a jövővel kap­csolatos kétkedő írások. Az 1962-63-as évkönyvből idézek: „Űjabban egyre többet olvashatunk lapjainkban, fo­lyóiratainkban az irodalmi színpad­ról. Vannak, akik tagadják létjogo­sultságát, hivatkozva arra, hogy a rádió és a televízió mindenhova elvi­szi a kultúrát, tudást, és közvetítő­szerepével nemhogy csökkentené, de erősen növeli a művészettel szembe­ni igényeket.“ A borúlátó cikkek azonban nem tudták befolyásolni az egyre izmoso­dó mozgalmat, amely pódiumhoz jut­tatta a lírát, újszerű gondolati szín­házat produkált. A hatvanas évek vé­gén az oratórikus forma mellé a já­ték is kezdett felzárkózni, s mi is ezt az utat próbáltuk taposni. A sze­génység szárnyain, Szabadság útján, Emlékezés, Szegénylegények, Ot a győzelemhez című összeállításainkban hangokra bontottuk a verset. Az ilyen műsor a jelzéses játékstílust igényel­te, nem tűrte a naturalizmust, de még a figurával való teljes azonosulást sem kívánta, mint a realista stílusú játék. Ez az előadói mód mindig kí­ván egy kis kívülmaradást, ily módon jelzéssel, lényegkiemeléssel akár öreg­embert is eljátszhattak tanítványaink, E tényező közel vitte őket a korsze­rű láttató játék értéséhez, megszaba­dítva a XIX. sz. előadói stílusának ko­lonnától. A hetvenes évek elején már bátrab­ban alkalmaztuk a korszerű rendezői megoldásokat, s változtattunk az ösz­hátra, amelyet megismerni, végigol­vasni, nem könnyű feladat. Nem is vállalkoznak rá sokan. Csupán azok, akik saját olvasmányélményeik révén akarnak közelebb kerülni ennek az európai rangú gondolkodónak az esz­mevilágához, az őt foglalkoztató kér­désekhez, s a rájuk talált megoldá­sokhoz. Fábry Zoltánt közel hozni a ma olvasó emberéhez nagy vállalkozás. Ezért is dicséretre méltó a Csemadok Központi Bizottságának az az igyeke­zete, amellyel népszerűsíteni próbál­ja az írót az olvasók legszélesebb rétegei előtt. Ezt a célt szolgálják, az utóbbi időben egyre eredménye­sebben, a Fábry Zoltán irodalmi és kulturális napok. Az idén Duba Gyula és Karol Tómig előadásai révén a több mint 100 résztvevő sok érdekes­séget tudhatott meg Fábry munkás­ságáról, a cseh, illetve a szlovák i- rodalomban való jelenlétéről, elismert­ségéről; a volt barátok, idős isme­rősök hozzászólásaiból pedig életé­nek ismeretlen mozzanataira derült fény. A szervezőknek sikerült azt az elismerést valóra váltaniuk, hogy ne csupán tudományos szinten foglalkoz­zanak a napok résztvevői a Fábry- életművel. hanem elsősorban népsze­rűsítő formában. Oly módon beszél­getve tehát Fábry egyes alkotói kor­szakairól, más irodalmakhoz fűződő viszonyáról vagy akár időszerűségéről napjainkban, hogy az visszhangot keltsen a publikumban. A közönség összetétele most igen változatos volt, ami örvendetes tény, hiszen a Fábry iránti megnyilvánuló érdeklődés sok­rétűségét példázza. Külön öröm volt látni a fiatal pedagógusokat, mert amit ők itt tanultak, azt minden bi­zonnyal hamarosan diákjaiknak is át fogják adni. szeállítási felfogásunkon is, mert az irodalmi színpad feladata nem csupán versek egyes szakaszainak, részeinek összeállítása, hanem sokkal Inkább egy nagyobb mű feldolgozása. Most már ez a felfogás határozta meg a mi munkánkat is. így tanultuk be Voz- nyeszenszkij Rekviemjét, Tvardovszkij Tyorkinját, Bikov Az ő zászlóalját, Haáek Svejkjét. Nem hagyományos Svejket akartunk színpadra vinni, ha­nem olyan figurát, akiben a kisember csalafintásága mellett benne van a Lűdas Matyi leleményessége, a szé­kely góbé furfangja, a közép-európai ember gondolkodása. Költészet és tánc című összeállítá­sunkban 1980 tavaszán évszázadok küzdelmeiről, a szülőföld szeretetéről, a szabadságért vívott harcról szól­tunk. A következő tanévben Rostélyos ablakán című műsorunkkal elsők let­tünk a kerületi versenyen az orszá­goson pedig harmadikok. Az 1970-es évek végén szakmai ta­nácskozásokon egyre többen beszél­tek arról, hogy a gimnáziumokban és szakközépiskolákban a háromfelvoná- sos realista színjátszásnak már nincs jövője, mert sok időt és energiát igé­nyel, amiből kevés térül meg az is­kolának. Kétségtelen, hogy az egész estét betöltő drámai művek előadása középiskoláinkban egyre ritkább, vi­szont gyakoribbak az egyfelvonáso- sok és a nagyobb lélegzetű darabok­ból készült rövid összeállítások. Lé­nyegében ezekben folytatódik a ha- gyömányos diákszínjátszás, amely a XVI. században alakult ki, és abban az időben egyet jelentett a magyar nyelvű színjátszással. A következő év­századokban aztán a diákszínjátszás jó szálláscsinálója lett a hivatásos színjátszásnak is. Századunk második felében a diák­színjátszás történetében különös ' je­lentőségű változás részesei és irányí­tói vagyunk. A diákjátéknak szerepet ad az oktatás segítése, a nevelő szán­dék, az irodalmi és színházi ízlés fej­lesztése. A mi feladatunk megvizsgál­ni, hogy milyen játékstílussal érhe­tünk leginkább célt. Alapos mérlege­lés után az 1981—82-es tanévben mi is áttértünk a korszerű diákjátékra. Ilyen formán mutattuk be Páskándi Géza Az eb olykor emeli a lábát cí­mű darabjából készült összeállítást, amelyben az igazság kimondásának fontosságáról szóltunk. Műsorunkkal Közérthető módon szóltak Fábry jelentőségéről az előadók, a hozzá- szólalók, mindenki, akinek szívügye a szlovákiai magyar írásbeliség to­vábbi alakulása. Hiszen Fábrynak is életcélja volt ezt az irodalmat ma­gasabb színvonalra emelni; ennek ér­dekében írta kritikáit, tanulmányait, esszéit, mindig a javító szándéktól vezérelve. A mai olvasó számára nem­csak irodalomtörténet, hanem élő történelem is az, amit a Fábry-írá- sokban olvashat. S ha az érdeklődő a régebbi kiadványokhoz már nem tud hozzájutni, a Madách Kiadó jó­voltából az egész életmű hozzáférhe­tő egy új sorozatban, amely 6—8 kö­tetben fogja majd össze 50 év mun­kásságát. Eddig 5 kötet jelent meg, és időrendben kb. az 50-es évek ele­jén tartanak az írások. Olyan fontos és hasznos könyvek ezek, amelyek­nek minden, irodalom és történelem iránt érdeklődő olvasó polcán ott a helyük. Hogy bármikor fellapozhassuk Fábry Zoltán egyik-másik művét, az ő értékítéletéből indulhassunk ki bí­rálataink kimondásakor, de az ő í- gényességével is nyúljunk a papír és a toll után, ha írni akarunk. Az előzőkben említettem, hogy vi­szonylag nagy volt az érdeklődés az idén a Fábry Zoltán irodalmi és kul­turális napok iránt. Jelen voltak fia­talok is, ba nem is túl nagy számban. A jövőben talán az jelentené e na­pok teljes sikerét, ha még több kö­zépiskolás jönne el hallgatóként, ér­deklődőként. Akár pedagógusaik ve­zetésével, akár saját érdeklődésüktől vezérelve. Ezzel adva meg a tisztele­tet hazai magyar irodalmunk máig legnagyobb egyéniségének. eljutottunk az országos versenyre is, ahol 2. lettünk, a Kerületi Nép­művelési Központ pedig kulturális szerződés alapján magyarországi ven­dégszereplésre küldött bennünket. Irodalmi színpadunk — sok nehéz­ség ellenére — az elmúlt két évben is igen eredményesen tevékenykedett. Vallomás önmagunkról című zenés összeállításunkból a Csehszlovák Te­levízió részleteket mutatott be, a Szü­lőföldem című műsor pedig nagy kö­zönségsikert aratott az idei központi seregszemlén, a Jókai-napokon. A zsű­ri pedig a legjobb zenei és mozgás- kultúra díjával jutalmazta együtte­sünket. A negyedszázados évforduló nem­csak a visszatekintésre nyújt alkal­mat, hanem összegezésre is kötelez. A huszonöt év folyamán 52 összeállí­tásban, lírai oratóriumban, diákjáték­ban kb. 800 tanuló szerepelt. És hány előadást tartottak? Pontosan nem je­gyeztük, de volt olyan műsorunk, a- mellyel harmincötször léptünk közön­ség elé. Amikor a hivatalos fórumokon gim­náziumunk kulturális életét értékelik, elsősorban az irodalmi színpadot e- melik ki, vers- és prózamondóink va­lahogy háttérbe kerülnek. Pedig hu­szonöt évvel ezelőtt iskolánk legjobb szavalóiból állítottuk össze a mozgal­mat megalapozó együttest. A követke­ző években és évtizedekben is rájuk épült irodalmi színpadunk, amely fő feladatának mindig anyanyelvűnk á- polását, vers- és prózamondók neve­lését tekintette. E következetes mun­kának meg is vannak az eredményei, hiszen tanítványaink a negyedszázad folyamán megrendezett országos ver­senyeken 58 első, második, harmadik helyezést értek el, a magyarországi Jókai-emléknapok versenyein pedig hatszor voltak győztesek. A számok, a felsorolt adatok még megközelítőleg sem tükrözik az iro­dalmi színpad áldozatos munkáját. Mindezeknek eredője az igényesség, a rendszeresség, az élniakarás, amely erőt ad, jelent és jövőt formál. Nem díjakért, helyezésékért, anyagi meg­különböztetésekért, hanem iskolánk­ért, a közösségért, jövőnkért dolgo­zott az a 800 tanítványunk, akiket nemzetiségi kultúránk cselekvő része­seiként. anyanyelvűnk gondozóiként tart számon a csehszlovákiai magyar művelődéstörténet. GÁSPÁR TIBOR Iskoláskorában sok minden sze­retett volna lenni: elektromérnök, fogtechnikus, vasúti alkalmazott. Nem színészi pályára készült. A gimnáziumi érettségi után mégis úgy határozott, hogy megpróbál színészként érvényesülni, hiszen a színpadon lehet elektromérnök, eljátszhatja a fogtechnikust és akár mozdonyvezetőt is alakíthat. A legkézenfekvőbb megoldásnak kívánkozott, hogy elvégzi a Szín­művészeti Főiskolát. Terve sike­rült, és ma színművész és művé­szeti vezető egy személyben. Pályakezdéséről, a színjátszás­ról és az új évad dramaturgiai tervéről beszélgettünk közvetlenül azután, hogy éppen befejezte az új stúdiódarab egyik próbáját. — Mikor kezdett foglalkoztatni a színjátszás? Kérlek, beszélj a pályakezdésedről! — E szó, hogy színész, nem konkrét fogalomként élt bennem. Az alapiskolában készült műsorok­ban szerepelve sem értelmeztem úgy a színészetet, a színjátszást, mint ahogyan ma, felnőtt fejjel értem. A szereplési vágy mindig égett bennem. Szülőfalumban, II- lésházán (Eliasovce) alakítottunk egy zenekart, amelyben énekel­tem. Ez is egyfajta szerepelni a- karás volt. A gimnáziumi évek alatt a Bratislava! Magyar Tan­nyelvű Gimnázium Forrás Irodal­mi Színpadán való részvétel, sze­replés, éltette bennem tovább a színjátszáshoz, szerepléshez való vonzalmat. Még a gimnázium be­fejezése után sem döntöttem úgy, hogy színész leszek. Egy eszten­dővel az érettségi után jelentkez­tem a bratislavai Színművészeti Főiskolára. Egy évet itt végeztem el, majd átkerültem Budapestre, ahol 1973-ban fejeztem be tanul­mányaimat. Közben játszottam a gyulai Várszínházban, a Körszín­házban és a Nemzeti Színházban is. A Magyar Területi Színházhoz 1972-ben kerültem. Főiskolai ta­nulmányaim utolsó évében párhu­zamosan játszottam a MATESZ és a főiskola színpadán. Első szerepemet a MATESZ-nál Ján Soloviö Vágyak tornya című kétrészes vígjátékban kaptam, én alakítottam a Galamb Emil nevű sofőrt. — Melyek voltak számodra a legemlékezetesebb szerepek? — Szívesen játszom a váltakozó zsánerű darabokban, akár klasszi­kus, akár mai műről legyen szó. És szeretem a zenés darabokat. Több emlékezetes szerepem is van, amelyekre szívesen emlékezem vissza: ján Solovic Aranyeső cí­mű darabjában Miki, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapjában Müller úr, Peter Kováőik Zöld fá­hoz címzett fogadójában Róbert úr, William Shakespeare Othelló- jában Jágó, Jókai Mór Szeretve mind a vérpadig című művében Ocskay László, Osvald Záhradník Tűzijátékjában Jakab alakítását e- melném ki. — Mit jelent neked a színház? — Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember az életben azt csi­nálja, amit szeret. A színházat nemcsak szeretem, és a színját­szást nemcsak művelem, hanem magaménak is vallom. Két gyönyö­rű tényező tölti ki életemet: a családom és a színház. Mindkettő teljes mértékben igénybe is vesz. Színészként viszont többféle munka is érdekel: így a rádiózás, a filmezés, és érdeklődöm a ren­dezés iránt is. Színész vagyok, és természetesen az is akarok ma­radni. — Milyen meggondolásból lett összeállítva az új évad dramatur­giai terve, miért esett a választás éppen arra a négy darabra, ame­lyeket az idei évadban bemutat a színház? — A dramaturgiai terv a CSKP XVII. kongresszusa és a válasz­tások jegyében született meg. Az évad első bemutatója Kertész Ákos Névnap című komédiája, a- mely nagy sikert aratott a közön­ség körében. Nagyon jó, parádés humorral telített alkotás. Évadunk második bemutatóján William Shakespeare Coriolanus című alkotását adjuk elő. Sha- kespeare-t játszani erőpróba min­den színésztársulat számára. Az évad harmadik bemutatóján Oldrich Danék Jelentés N. város sebészetéről című drámáját láthat­ja a közönség. A kortárs cseh író az orvosi, illetve az általános em­beri etika tárgykörébe tartozó kérdéseket taglalja. A negyedik bemutatásra kerülő darab pedig Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című műve lesz. Ezzel a nálunk bemu­tatott zenés és magyar klasszikus darabok számát szeretnénk nö­velni. A következő év tavaszán tartjuk meg első stűdióelőadásun- kat. Ugo Betti Bűntény a kecske­szigeten című alkotását visszük színre. — Az új évadban egy feltehe­tően nagy jelentőségű eseményre is sor kerül a színház életében: új otthonba költözik a MATESZ. Ezzel nyilvánvalóan megváltoznak a munkakörülményeitek is. Mi er­ről a véleményed? — A Coriolanus című dráma be­mutatója lesz új otthonunk szín­foglaló előadása. Reméljük, e be­mutató révén méltón lépünk az új színház deszkáira, ahol valóban igen kényelmes környezet várja társulatunkat, zavartalan munka- körülményeket teremt majd. — Mik a terveid? — Természetesen tovább szol­gálom a Magyar Területi Színhá­zat, s igyekszem a lehető legjob­ban megoldani a rám bízott fel­adatokat. Tarics Péter Nagy László felvétele Nagy Ildikó Huszonöt év távlatából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents