Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-19 / 47. szám

M

ozambikba, az Afrika délkeleti részén elterülő egykori portugál gyarmati országba már a függetlenség kikiáltása után érkeztem meg először, kevéssel angolai riport- utamat követően. Az ú] rendszer, a FRELIMO (Mozambiki Felszabadítási Front) párt vezette demokratikus köztársaság még arra sem ért rá, hogy idegenforgalmi prospektusokat készítsen, ezért a főváros, Maputo szépségeit is egy régebbi, a gyarmati korból származó Lourenco Marques Guide című angol füzetből ismertem meg először — még Lisszabonban.

Maga Lourenco Marques, akiről a portugálok a szép tengerparti fővárost — a mai Maputot — elnevezték, hajózási „szakember“, Vasco da Gama révkalauza volt az Újkor hajnalán, a portugál birodalomépítés hőskorában, amikor a kicsiny ibériai ország kinyújtotta csápjait a mesés Kelet kincsei felé. A szárazföldtől nem messze fekvő- Mozambik szigetét Vasco da Gama 1498. március 2- án fedezte föl. Ezt a szigetet a bennszülöttek Muipitének, az arabok — akik már régóta folytattak itt rabszolga-kereskedelmet — pedig Mul- bajuninak nevezték. A Mozambik név eredete kissé homályos. A legnépszerűbb magyarázat az, hogy a sziget egykori hatalmas főnökét Musza Mbi- kinek, a mbiki Mózesnek hívták, de ezért a verzióért nem sokan teszik tűzbe a kezüket.

A szigetről a portugálok fokozatosan, lépésről lépésre terjeszkedtek a szárazföld rejtelmes szavannái, erdői, hegyei felé. Mozambik szigete lassan az egész országnak átadta nevét. A Delagoa-öböl partján, az egykori kicsiny falu, Maputo helyén erőd és település létesült. Ezt a várost nevezte el III. János portugál király Marquesről, a révkalauzról 1781 novemberében.

Az ötvenes-hatvanas években a nagyon szép, párizsias kikötőváros a dél-afrikai fehérek kedvelt üdülő- és szórakozóhelyévé vált. Korallzátonyok védik a kis öblöket, sósvizes lagúnákat a nyílt tenger veszedelmeitől, az erős hullámzástól. A gyarmat legdélibb pontján, Fonta do Ouro 'Aranyfokánál hótiszta homok fogadta a turistákat; kitűnő horgászalkalmak nyíltak a pecások előtt napközben, este pedig a mulatók, bárok, kabarék, sörcsarnokok, éttermek százai várták a mulatni vágyó dél-afrikaiakat,.

Legtöbbjüket nem a Floresta, a Ribatejano vagy az Adega Madragoa mulatókban előadott portugál fado, a sírva vigadó népdalkincs vonzotta, nem is a bikaviadal, amely persze portugál rendszerű volt: a bikát nem ölték meg, csak „megalázták“. A djl- afrikaiak otthon csak súlyos börtönbüntetés terhe mellett kockáztathatják meg. hogy szerelmi viszonyt teremtsenek egy más fajú leánnyal; még futó kalandról sem lehet szó: Itt pedig a nyomorgó mozambiki fekete, félvér családok legszebb lányai prostitúcióra kényszerültek, hogy eltarthassák éhező kistestvéreiket. Tizenöt-tizenhat éves gyönyörű lányok közül válogathattak a „felsőbbrendű“ dél-afrikai fehérek, valóban nevetséges árakon. Lourenco Marques központja egy hatalmas nyilvánosház volt.

A portugál gyarmatosítók valóban nem vezették be az apartheid — a faji elkülönítés — kezdetleges, bosszantó formáit; nem hirdette tábla, hogy „csak fehéreknek“, „csak bantuknak“... A lisszaboni Salazar- Caetano-rendszer, amelyet 1974-ben

Sugár András

Mozambiki barangolások

döntött meg a katonatisztek áprilisi szegfű-forradalma, azt az ideológiát hirdette, hogy a portugál birodalom „egy állam, egy hit, egy civilizáció“. Mindnyájan portugálok vagyunk — somos todos portugueses —, bármely bennszülött megkaphatja a portugál állampolgárságot, a szavazati jogot, egyszóval assimilado, hozzájuk hasonult bennszülött lehet, ha eleget tesz a következő feltételeknek: alkalmazkodik az európai civilizációhoz, tud írni-olvasni, keresztény vallású, európai színvonalú lakása és munkahelye van.

Érdekes és ide kívánkozó megjegyzés: ezeknek a feltételeknek a Portugáliában élő ösfehérek hatvan százaléka nem felelt meg ... írástudatlanság, nyomor az anyaországban is volt bőven, „európai színvonalú“ lakással pedig a népesség törpe kisebbsége rendelkezett csupán. Mozambik- ban is csak a feketék egy-két százaléka kaphatta meg ezt a „rangot“ és persze a kormányzat sohasem kér- zaléka nem felelt meg ... írástudatlan portugál paraszttól, tud-e írni- olvasni, alkalmazkodik-e az európai civilizációhoz. Ő „felsőbbrendű lény“ volt még a mozambiki fekete orvoshoz vagy mérnökhöz mérten is. A mozambiki városokba özönlő fehér bevándorlók felháborodva újságolták egymásnak, ha elvétve egy-egy Írástudó, művelt feketét láttak, aki jó állásban volt. Ez idő tájt kezdtek a fehérek ..piszkosabb“ munkát is vállalni. sofőrök, szállodai takarítónők, konyhalányok is akadtak köztük. Minthogy pedig a faji összetartás erősen hatott, a fekete assimilado hirtelen az utcára került. Helvét gyakran nála képzetlenebb, tanulatlanabb portugál foglalta el. Salazar Portugáliája a gyarmatokra exportálta saját munkanélkülijeit és analfabétáit...

Arra azonban sohasem vetemedett, amire a dél-afrikai rezsim. Ott u- gyanis — „a fajok elkülönített tiszta fejlődése érdekében“ 1949-ben törvényt hoztak, amely megtiltotta a fehérek és feketék házasságát. Egy évre rá megjelent az Erkölcstelenségtörvény, amely minden olyan — bármennyire pillanatnyi felbuzdulásból fakadó — szexuális kapcsolatot is bűnténynek nyilvánított, amelynek e- gyik részvevője fehér, a másik fekete. Megszámlálhatatlan emberi tragédia forrása lett ez a törvény, hiszen — külsődleges faji jellemvonások, például sötétebb bőrszín, göndör haj, tömpe orr alapján — a hatóság sok esetben színesnek nyilvánított' olyan férfit vagy nőt, aki évek. sőt évtizedek óta fehér hitvesével élt törvényes házasságban. Sokan az ön- gyilkosságba menekültek ...

Mivel Mozambikban szó sem volt ilyen őrült törvényekről, és semmi sem tiltotta, hogy feketék és fehérek együtt szórakozzanak, lakjanak vagv akár csókolózzanak. a „dél-afrikai“ verkrampfe“ (görcsös) fajgyűlölők is ide ruccantak át egy-két izgalmas élményért, mert semmi sem édesebb, mint a tiltott gyümölcs. Persze itt is vigyázniuk kellett, mert hazatérve

Kis barátaim

Johannesburgba vagy Fokvárosba, botrány várhatott rájuk, ha mozambiki kilengéseiknek netán szemtanúja a- kadt. De mindig készen volt a válasz: akivel láttak a strandon, az egy dél-afrikai család bantu szolgálószemélyzetének tagja volt csupán.

A modern fővárosban nehezen találtunk történelmi épületeket, amikor „snittezni“ indultunk az operatőrrel. Talán az egyetlen régi építészeti remekmű a Nossa Senhora de Concei- cao, a Szeplőtelen Fogantatás Nagyasszonyáról elnevezett négyszáz éves erőd. Bennünket egy gyönyörű tengerparti szállodában, a Polana Marban szállásoltak el, itt a tengerparton, novemberi hőségben hatalmas tengeri rákokat ehettünk piri piri mártással, ami paprikás, paradicsomos, fűszeres szősz, és a vidám fekete szakács mellettünk sütötte parázson az újabb adagokat. ínycsiklandozó füstje csak fokozta étvágyunkat — négy-öt tányérral is elfogyasztottunk a friss rákból.

Egészében véve azonban ránk telepedett egy kellemetlen érzés: varázshegyen ültünk a nyomor tengerében. Szecessziós, teljesen európai luxushotelünk, vadonatúj, modern szárnyában úgy éreztük magunkat, mint kivételezettek, sőt kiváltságosok.

Az utca képe jól mutatta, hányféle nép, törzs, fajta lakja az országot. A bantuk legalább száz törzse mellett indiaiak is élnek Mozambikban. Őket korábban Goából hozták ide a portugál birodalomépítők. Közöttük sok a boltos, üzletember. Vannak mohamedán ázsiaiak is; akárcsak Kenyában vagy Tanzániában, itt is sok kiskereskedő cégérén láttunk olyan neveket, mint Ahmed, Abdulla vagy Musztafa. Nagyon sok fehér embert láttunk, bár a függetlenség kikiáltása óta többségük elvándorolt. Igaz, nem annyian mentek el, mint Angolából, hiszen itt a függetlenség kikiáltását nem követte véres polgárháború, a FRELIMO-mozgalomnak nem volt konkurrense a felszabadító harcban. Az volt a benyomásunk, hogy a fajok, népek, törzsek békében és megértésben dolgoznak együtt. A mindenfelé kifüggesztett kormány- portrégalériából is láthattuk, hogy félfehér és fekete miniszterek között szép számmal található „hófehér“ bőrű is.

Mérsékeltnek nevezte a FRELIMO- kormányt egy fehér ember is, aki a vasútnál volt tisztviselő. Rámutatott egy monumentális szoborra:

— Látja, senhor, ez a Fehér Anya szobra. A portugál anyáé. Bár a gyarmati anyaország állította saját, úgynevezett hősei emlékére, senki sem kívánja ledönteni.

A szobor mellett a porban munka- nélküliek heverésznek egész nap, dámajátékban mélyül el egy kis csoport (portugálul is dámának hívják), azzal a különbséggel, hogy a „tábla“ kockáit ujjal rajzolták a porba, a figurák helyett pedig kavicsokat mozgatnak ide-oda. Nagyon szép kismamák sétálnak az utcán fekete porontyukkal. A csöppségek anyjuk hátán töltik életük első két évét. Pszichológusok szerint ez nagyon előnyös a gyermek érzelmi fejlődésére, hiszen a baba szüntelenül érzi az anya biztonságot adó, megnyugtató közelségét, melegét, és kis teste állandóan átveszi a felnőtt járásának ritmusát. Lehet, hogy ezzel magyarázható az afrikaiak kitűnő ritmusérzéke?

A piacon — mint mindenütt — az emberek szívesen veszik a fényképezést, csak egyetlen hölgy — ruhájáról ítélve muzulmán vallású — menekül a kamera elől. A többiek jóindulatúan nevetnek rajta, aztán egy fa mögül ő is visszakukucskál ránk, de mosoly nélkül.

A városban hatalmas területen burjánzik a caniconak, nadvárosnak nevezett nyomortelep. Itt egy-két escu- dóért mindig lehet srácot találni bármilyen könnyű munkára — mondja fehér ismerősünk. A mozambikiak többsége ilyen városokban nő fel, s az még a közeljövő feladata, hogy a „nádvárosokat“ egészséges ivóvízzel, csatornahálózattal lássák el.

Tegnap reggel kezet foghattunk Sa- mora Machel elnökkel az államfői hivatalban. s ma már indulhatunk é- szakra, Massingirba. Egy régi, de működő Islander csavaros repülőgépet kapunk a kormánytól. Egy órán át repülünk gyönyörű tájak fölött. A pilóta lemutat balra:

— Az a nagy folyam a Limpopo.

Elrévedek, boldogság száll rám. Gyermekkoromban, amikor nagy és izgalmas utazásokról álmodoztam, szívembe lopta nevét a Limpopo folyam, s ha kiejtettem ezt a furcsa nevet, tamtam dobok szavát hallottam, táncoló afrikai gyerekeket láttam lelki szemeimmel.

Szóval itt a Limpopo. Transvaalban ered, neve a zulu Imponomoból ered, ami vízesést jelent. Pilótánk amatőr nyelvész, s elmondja, hogy a gazai tartományban lévő Massingir város neve a bantu ku csindzsira kifejezésből származik, aminek a jelentését csak igen hosszú mondatban lehet visszaadni magyarul: „Fát kell vágni kunyhóépítéshez“.

Ebbe a Massingirba igyekszünk, a Limpopo mellékfolyója, a Rio Ele- fantes (Elefántfolyó) partjára, ahol nagyobbacska duzzasztógátat építenek.

Velünk utazik Samora Machel államfő édestestvére, Josafat Machel is, aki éppen olyan kis szakállt visel, mint bátyja, és lépten-nyomon összetévesztik az elnökkel. Mindenütt „rangja“ van kis magyar csoportunknak, hála Josafat barátunk jelenlétének. Régi barátként köszöntheti Machel a massingiri gátépítkezés portugál vezetőjét, Jósé Montest, aki ezt nyilatkozza kameránk előtt:

— A gát lehetővé teszi, hogy szabályozzuk az Elefántfolyót, valamint azt, hogy 2 milliárd 800 millió köbméter vizet tároljunk, s ezzel mintegy 90 ezer hektár földet öntözzünk a Limpopo és az Elefántfolyő völgyében. Most éppen a vízkivételi műnél vagyunk Innen kapja majd az öntözőmű a vizet, itt lesznek a turbinák Is, amelyek az áramot termelik.

Ez itt határmenti tartomány, Rhodesiában — a későbbi Zimbabwében — még Ian Smith fehér telepes kormánya van uralmon, még messze a londoni megegyezés, s a gátépítőknek állandó rhodasiai támadásoktól kell tartaniuk. Nem tudom, azóta felépült- e a massingiri gát. Annyit tudok, hogy sok fontos építkezést le kellett állítani a rhodesiai, majd később a dél-afrikai fegyveres agresszió miatt.

Este — sajnos eléggé hűvös, esős időben — Josafat, Machellal együtt egy Bilene nevű szép, de üres tengerparti üdülőben térünk nyugovóra. Másnap Xinavane község mellett egy cukorgyárat kell megnéznünk; vannak aratógépeik is, és ugyanúgy, mint sok helyütt Kubában, itt is égetik a frissen levágott nádat, mielőtt ,a malomba küldenék. A vezető itt is fehér ember, de nagyon jól beszéli a helyi törzsi nyelvet is, és láthatóan igen népszerű. Érezzük, hogy errefelé nem dühöngenek azok a bizonyos felsőbb- és alsóbbrendűségi komplexusok, a- melyekről Machel elnök oly ékesszólóan nyilatkozott.

Lassacskán már csomagoljuk a filmeket, készülődünk Nairobin keresztül vezető hosszú utunkra hazafelé, amikor hírnök jön, s pihegve szól: azonnal indu'nnk kell a mamuéi ná- lyaudvarra, politikai szenzációt kell filmre vennünk.

Komor képű fehér ember fogad, Vitor Rodrigues Arruda vasúti felügyelő. Elmondja, hogy most gördült be az a vonat, amelyet két nappal ezelőtt, hajnalban tűz alá vettek a rhodesiai csapatok, mégpedig 80 kilométernyire a határtól, mozambiki területen.

— Az állig fölfegyverzett rhodesiai alakulat nyolc páncélautóval tört be mozambiki területre. A mapai vasútállomásnál megtámadta a békés lakosokat — mondja izgatottan Arruda. — Tudja, Mapai településnek majdnem minden lakója vasutas. A rhodesiaiak egyszerre lőtték az állomást, a falut és ezt a vonatot. Nyolc ember lelte halálát a vagonokban, még tíz a sínek mellett, tehát összesen tizennyolc halottunk van. Legalább harminc a sebesültek száma.

— Milyen fegyverekkel tüzeltek a rhodesiaiak?

— Gépfegyverrel, aknavetőkkel, páncéltörő kézifegyverrel (bazooká- val). Páncélautóik és Berliet típusú teherautóik voltak.

— Milyen katonai objektum van á körzetben? — kérdezem, hiszen ez a dolgom.

— Semmilyen! Tizenegy órán át tartott a pusztítás, pedig itt sehol sincsenek katonák, az állomáson és a vonaton is csak civilek voltak.

Gondosan filmre vesszük a szitává lőtt vagonfalakat, a vonatablak golyó ütötte sebeit, és megkérjük vendéglátóinkat vigyenek el a kórházba, ahol a sebesülteket ápolják.

Friss kötések, sok vérző géz; nyögő vagy teljesen nyugodtra gyógyszerezett emberek fekszenek a tiszta á- gyakon. Komor, mozdulatlan arccal néz bele gépünkbe az egyik sebesült.

— Beszél portugálul? — kérdezem a fekete, láthatóan nem túl öreg férfit.

— Igen, uram.

— ön hogyan sebesült meg?

— Mapaiban a vonaton ültem, á fővárosba akartam utazni. Hajnalban támadtak ránk. Portugálul beszélő emberek is voltak közöttük. Elkezdték lőni a vagonokat. Lőttek egy darabig, de engem nem ért találat. Akkor kilőttek ránk két bazookát, és a páncéltörő gránátok tüzet okoztak ott belül, a vagonban. Ettől szenvedtem égési sebeket.

Néhány nap múlva minden szépítés nélkül bemutattuk a helyzetet itthon, A Hét műsorában. Másnap a tévé folyosóján elkap egy kedves kollégám. Rám kacsint és cinkos mosoly- lyal így szól:

— Jó rendezőtök volt abban a kórházban?

— Jó rendezőnk? — kérdezem hitetlenkedve vissza.

— Igen. Olyan élethfíek voltak a kötések meg a sok paradicsomlé is, amit a gézre öntöttek — mondja gúnyosan.

— Ne haragudj, de ez valődi jelenet volt, igazi sebesültekkel — mondom. minden humorérzék nélkül. Talán kicsit dühösen is.

— Ahá! — mondja diadalmasan kollégám. — Azt akarod velem elhitetni, hogy egy egyszerű svarc az ágyon olyan jól beszél portugálul? Na látod, hogy színészekkel hoztak benneteket össze!

Meghagytam ebben a hitében. De annyit most is elmondhatok, hogy Angola és Mozambik nagyvárosaiban, sőt falvaiban is majdnem mindenki, akit megszólítottunk, jól beszélt portugálul. Pedig Maputóban és környékén él egy törzsközi összekötő nyelv is: a sangáni.

És örömmel nézem most, írás közben is azt a csodaszép, barna, vasfából faragott makonde-maszkot, a- melyet Mozambikból hoztam magammal élményeimmel együtt. Komoly, bölcs arccal bámul szobámban; mintha figyelne, mit írok hazájáról; mintha ellenőrizné, megértettem-e Mozambik népének lelkét, szellemét, derűs világszemléletét.

K

isfiam pici korában — amikor még éppen csak kifelé botorkált a gőgicsélés szakaszából — „képibácsi“-nak nevezte el. Képi- bácsi amolyan családtag lett nálunk, a mi mozambiki jóbarátunk.

Népünnepély Dél-Mozambikban