Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-19 / 47. szám

ipari tévé a „mezőgazdaságiban“

Három évvel ezelőtt jártam utoljára az Ipolysági (Sahyl Mezőgazdasági Szakiskolában Azóta a város széli iskola háza táján sok minden megváltozott.

— Alig ismerek rá az iskolára — mondom érkezésemkor az igazgatónak, Danis Ferenc mérnöknek

— Bizony sok minden történt nálunk az elmúlt évek sor^n, folytattuk az iskola bővítését. Rengeteg elképzelésünk volt, amelyek többségét az évek során szívós munkával sikerült megvalósítanunk. Ma ott tartunk, hogy minden nagyobb építkezést sikerült befejeznünk, már csak az apró részletek maradtak hátra. Épült több új műhelycsarnok, fedél alatt állnak az iskola mezőgazdasági gépel, elkészült egy szép és korszerű tornaterem, egy száz személy befogadására »alkalmas ülésterem. Diákjaink száma természetesen ennél jóval nagyobb, hiszen háromszázölvenen vannak. Minden tanterembe bevezetjük az Ipari tévéláncot, Így azok is szem- és fültanúi lehetnek az ülésteremben zajló eseményeknek, akik nem fértek be oda. De az ipari tévét nem csak erre fogjuk használni. Rengeteg, az oktatáshoz elengedhetetlenül szükséges segédanyag van filmen, s ezeket eddig nem tudtuk felhasználni. A bővítés során még épült egy tanácsterem, tanári könyvtár, van már helye az orvosi rendelőnek is, és ami talán a leglényegesebb: négy új tanteremmel bővült az Iskola, és befejeződött az egész Iskola közművesítése.

Ismerve azonban az Ipolyságiak igényességét, sejtem, hogy ennyivel még nem e- légszenek meg. A mindig újra, másra és főleg jobbra törekvő iskolavezetés eddig sem tudott és a jövőben sem tud majd ölbe tett kézzel ülni. Így aztán, bár még nem mondja az igazgató, sejtem, hogy ú- jabb teendőket vállalnak magukra, újabb ötletek, tervek foglalkoztatják. Rá Is kérdezek:

— Mit tervez az iskola még?

Danis Ferenc elmosolyodik:

— Akad még egy-két „apróság“, például egy mezőgazdasági múzeum felépítése. Jövő szeptemberben már nemcsak új tanévet szeretnénk nyitni, hanem múzeumot is. Ahogy híre ment a környéken, hogy múzeumot készítünk, az idős emberek egyre-másra küldték, hozták a hajdani mezőgazdaságban használatos munkaeszközöket. Egész szép gyűjtemény jött már össze. Több szempontból ts fontos számunkra ez a múzeum: szeretőnk, ha a diákok megismernék a mai modern gépek, munkaeszközök mellett a múltban használatosakat is; ba nem menne veszendőbe a sok régi érték. És fontos, hogy a mindig Is mezőváros jellegű Ipolyságnak legyen ilyen múzeuma. A múzeum természetesen a nagyközönség előtt Is nyitva áll majd.

Teszünk egy sétát az udvaron. Közben az igazgató felhívja a figyelmemet a hozzáépítés során kialakult zárt, nagy területű udvarrészre:

— Itt szeretnénk egy átriumos udvart létrehozni, hangulatos pihenőkertet. Egyrészt a hely, a környezet is kínálja ezt a megoldást, és egy másik szempont is, a- mely ennél fs lényegesebb, no de ezt egy kicsit visszakanyarodva kell kezdenem. Aki megfordult már néhány szövetkezet gazda sági udvarán, jől tudja, hogy ezek az udDanis Ferenc: „Sok minden történt nálunk az elmúlt években“

varok cseppet sem nyújtanak szívderítő látványt az ott dolgozóknak és a látogatóknak. Általában elhanyagoltak, nagy ott a rendetlenség, kevés a zöld. Röviden: kultúrálatlan a környezet. S mi, akik a jövő mezőgazdászait neveljük iskolánkban, nemcsak azt szeretnénk elérni, hogy megalapozott szakmai tudással rendelkezzenek, hogy jó szakemberek legyenek, hanem azt is, hogy próbálják alakítani majdani munkahelyük környezetét, hogy igényesek legyenek.

Tavaly az iskola környezetvédelmi felhí vást tett, amelyre tíz Iskola válaszolt. Az ipolyságiak ezen a téren már eddig sem tétlenkedtek. Dolgoznak a természetvédő alapszervezetben és van egy Ozónia nevű szakkörük, amely gondozásba vette a városhoz közeli víztározót és annak környékét. Az elhanyagolt állapotban lévő víztározót és környékét rendbehozták. A mellette lévő faházban rendezkedett be a halász- és turistaszakkör. És hadd említsem meg még, hogy az iskola tavaly vásárolt Banská Stiavnicában egy szép házat, Sí- és úszótanfolyamok alkalmával itt szállnak meg a tanulók.

— Szeretnénk vonzóvá tenni a fiatalok számára az iskolát, —, mondja az igazgató. — Mert valljuk be őszintén, a mezőgazda- sági munka vesztett népszerűségéből. Egyre nagyobb gond az utánpótlás, tehát mindent meg kell tennünk azért, hogy a mezőgazdaságnak szakembereket neveljünk. És azt Is őszintén meg keli mondani, hogy a hozzánk jelentkező fiúk, lányok nem jeles tanulók. Tehát kettős feladat hárul ránk, o- lyan, amilyennel néhány divatos szakiskolának nem kell megküzdenie: fokozott erőbedobással kell végezni mind az oktatást, mind a nevelést.

Az iskola háromszázötven diákját ötvenhat pedagógus oktatja. A növénytermesztés gépesítői-operátorai négy évig tanulnak, magyar oktatási nyelvű osztályban, és érettségivel végeznek. A további, hároméves, érettségi bizonyítványt nem nyújtó szakokon — mezőgazdasági gépész, állattenyésztő — magyarul és szlovák nyelven is folyik oktatás.

Zagyi Gellert, Kartai Ervin, Molnár Csaba, Viliam Ludvik és Misko István harmadikosok. A velük folytatott beszélgetéskor sorra vallottak arról, miért jelentkeztek az Iskolába, mi volt számukra az, amiért a „mezőgazdasági“ mellett döntöttek. Többen említették, hogy itt Járművezetői jogosítványt szerezhetnek többféle járműre; hogy a húsz szakkör egyike-másika remek lehetőséget kínál kedvteléseiknek hódolni; hogy hagyománya van a családban a mezőgazdasági munkáknak; hogy apjuk szintén gépekkel dolgozik otthon a szövetkezetben; hogy... A kővetkezőt mindössze egy diák mondta közülük, s ezzel igazolni látom az igazgatónak ezeket a szavait „vonzóvá tenni az iskolát“:

— Mindig nagyon Irigyeltem azokat, akik a földeken dolgoznak. Az a vágyam, hogy én Is oda kerüljek közéjük — Idézem szó szerint Kartai Ervint.

A vágya neki is, a többieknek is teljesülhet. Az egyre csinosodó iskolában egyre remekebb körülmények között.

Zolczer jános A szerző felvételei

Zagyi Gellért

Molnár Csaba

Háromszázőtven diák tanai az iskolában

Mi hatan

— Tudod-e, hogy miért Iszik a skőt pöty- työs pohárból? — tette fel a kérdést a Sa- fárikovúi Mezőgazdasági Szakközépiskola szakosító osztályának egyik diákja, amikor ellátogattam a diákotthonba, egy régi kastély épületébe. S bizonyára láthatta rajtam a tanácstalanságot, mert nevetve válaszolta:

— Hát csakis azért, mert szomjas!

Mielőtt szóhoz juthattam volna, máris betessékelt a szobába, hadd lássam, milyen körülmények közt laknak az iskola diákjai. A kívülről nem is nagyon barátságos, rácsos ablakű épület belül otthonosan hat. A folyosón faliújság tájékoztatja az Idegent a diákotthon napirendjéről, és a legaktuálisabb állami évfordulókról.

A 36-os szobába lépve nagytakarítás közepébe csöppentem. A szoba napi, Illetve heti rendfelelőse, Bállá Attila éppen porszívózott (ahogy elnéztem, legfőbb Ideje), a többiek meg szabódtak a rendetlenségért. Csak magamban gondoltam, hogy felesleges a ' magyarázkodásuk, hiszen már megszoktam, de ezt talán nem is kellett volna elárulnom.

— Tudod, épp most vacsoráztunk, és még nem volt időnk, no meg kedvünk se letaka- rltani az asztalt.

— Miért szorultok rá az ilyen „magán“- vacsorára, talán az étkezdében nem laktok

jól?

—Innen mintegy negyedőrányira van az étkezdénk, ezért sokszor nem megyünk vacsorára. Ha elmegyünk is, mire hazaérünk, kezdhetjük az evést elölről.

— Hallottam, hogy elég sok időt töltötök a diákotthonban. Általában meddig tart a tanítás, s mivel foglalkoztok a szabadidőtökben? v

— Legtöbbször fél kettőig tart a tanítás, de vannak hosszabb napjaink Is, Ilyen például a szerda, amikor nyolc óránk van. Szabadidőnk aktív kihasználására eléggé gyérek a feltételek, de azért focizni lehet. Itt helyben pedig pingpongozhatunk, s kedvünkre tévézhetünk, rádiózhatunk.

— Szeretünk olvasni is, főleg a barátommal, Klacsó Árpáddal — kapcsolódott a beszélgetésbe az tpolyvarbói (Vrbovka) Fábián jános. — A legutóbb a Cápa című könyvet olvastam.

— Ha jól számolok, hatan laktok ebben a szobában.

— Hatan vagyunk — erősítette meg feltevésemet Nagy Istyán —, eltérően a többi szobától, ahol tízen is laknak. Nekünk ez így megfelelő. Nevelőink megértőek. Ha például szeretnénk a tévé valamelyik esti műsorát megtekinteni, engedélyezik. Nevelőnk, Szalay tanár elvtérs Igyekezetének köszönhető, hogy rendbehoztuk a diákotthon környékét.

— Otthonotok több száz kilométerre van Innét, az iskolától, a diákotthontól, tehát a hétvégéket Is általában Itt tömtek.

— Igaz, messze lakunk — mondta Blas- kő jános —, de azért nem érezzük annyira otthon magunkat, hogy még hétvégére Is itt maradjunk. Amíg az idő engedi, inkább utazgatunk néhány órát. Az otthoni környezet azért mégiscsak más. Sokszor viszont már annyira kívánkozom vissza, persze nem annyira a tanulás, mint a barátok végett, hogy már alig várom, mikor szállhatok vonatra.

— Vagyis szerettek itt lenni!

— Elégedettek vagyunk az Iskolával, a

nevelőinkkel, s persze a barátainkkal éppúgy, mint az összes osztálytársunkkal és tanárainkkal. Nem túlzás, ha azt mondom: jó itt! KOLLER SÁNDOR

A szerző felvétele