Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-12 / 46. szám

Az író legyen jó olvasó Beszélgetés Jevgenyij Tevtusenkóval — ön gyakran ír arról, hogy a költő és az állampolgár két elvá­laszthatatlan fogalom. Vajon így van-e ez a valóságban Is? — Amikor Majakovszkij azt mondta: „Valójában csak egy do­logra van szükségem — több jó és különböző költőre“, akkor a jót nagyon erőteljesen hangsúlyoz­ta, merthogy a rossz költő mint­ha nem is lenne költő. A poéták különbözősége lehet művészi, stí­lusbeli, az is megeshet, hogy a valóság megközelítésében térnek el egymástól. A költők példaképé­nek én egyébként Puskint tartom, aki teljesen természetesen és har­monikusan egyesítette az epikus és a lírikus tulajdonságait. Milyen minőségi jegyeket is vá­rok én a mai költőktől? Először is egy jól megírt verset, amely­ben benne foglaltatik az a va­rázslatos szórend, amely költe­ménnyé teszi a leírt strófákat. Sokféle költőtől olvasok mostaná­ban. Sokféle stílust kedvelek, Vla­gyimir Szokolov szigorú klasszi­kus verselést használ, míg példá­ul Andrej Voznyeszenszkij a szu­permodern áramlat képviselője — mégis mindkettőn érződik az i- gényesség, a minőség. Engedjen meg néhány szót a valóság megközelítéséről is. Pus­kin nagysága éppen sokoldalúsá­ga volt, de vegyük Baratyinszkijt, ő koncentrált tömörséggel operál. Az ő palettáján kevesebb színt ta­lálunk, mint Puskinén, ugyanak­kor az is tisztán kitapintható, hogy bölcselő versei nem marad­nak el a puskini színvonaltól, Meddő az a vita, amely akkortájt az úgynevezett csendes és a han­gos költészet hívei között kibon­takozott, mivel azt tartom, hogy az embereknek legalább annyira szüksége van Majakovszkij erős basszus húrjaira, mint Fet halk lírájára, ugyanis mindketten az emberi lélek valamelyik oldalá­nak kifejezői. Ugyanakkor megértem azt a ki­fogást is, amit annak idején Fet- nek címeztek. Ez úgy szólt, hogy ha olyan verset ír, mint a „Sut­togás, bátortalan lélegzet“ olyan társadalmi kataklizmák pillanatá­ban, mint az akkori portugáliai földrengés, akkor az igazi költő­nek ez valahogy csekély értékű feladatnak tűnik. Szóval ezzel megint csak azt akarom mondani, hogy Puskin egyszerre tudott han­gos és csendes lenni. Költő szá­mára igazságtalannak tűnik fel­tenni a kérdést: melyik jobb, a hangos vagy a csendes, a közért kiáltó, vagy az intim líra. Szerin­tem mindkettőre szükség van. De mi is ez a közért kiáltás valójában? Hiszen a rossz vers, le­gyen akár közért kiáltó is, nem válhat a társadalom értékévé, nem válhat saját magunk filozófiai fel­fogásának részévé. De a lírai köl­temények, mint például Nyikityin tájképfestő sorai: „Elhalványul­nak a csillagok és kihunynak a felhő lüzében, a fehér gőz szétte­rül a mezőkön,“ — minden orosz ember leikébe beköltöztek. Nyiki­tyin sorai ugyan intimek, mégis mindenkihez szólnak, mivel min­denkiben összekapcsolódnak a Szülőföld képével. Egyébként nem véletlenül írtam az „Intim líra“ címet egyik köte­tem fölé, amelybe egyetlen szerel­mes verset sem tettem, csak a reakció ellen harcoló haladó erők küzdelméről szólókat. Ezek har­cos, publicisztikus költemények. Valamikor azért szeretnék megje­lenni egy olyan kötettel, amit „Közlíra“ néven adnának ki, és amiben a legbizalmasabb emberi érzésekről írnék. — Egyik legutóbbi kötete kissé váratlan, meglepő címet visel: „Gyengédség“, annak ellenére, hogy nemcsak lírai versek kerül­tek lapjára, hanem olyanok is, mint a „Komisszárok“, a „Fidel és Gagarin“, vagy az „Akarják-e az oroszok a háborút?“ — Valóban vegyes a felsorolás, de hiszen az igazi gyengédség nem csupán a szentimentális in­tonációkban mutatkozik meg, ha­nem egyidejűleg az emberiség fej­lődésének útjában állók elleni küzdelemben is. Ha ez a második vonás hiányzik, már nem beszél­hetünk gyengédségről. — Volt-e pályáján olyan pilla­nat amikor különös erővel érezte hivatásának fontosságát, a költő ügyének szükségességét? — Igen, a nagy szibériai építke­zéseken, ahol óriási belső kény­szert éreztem, hogy megírjam a bratszki vízi erőműről szóló poé­mát, annak is a Nyuskáról szóló fejezetét, amiben szerettem volna bemutatni a jövő alkotóit, akik szorgos kezekkel teremtik a hol­napot. Hihetetlen nehéz felada­tuk volt ezeknek az embereknek, de belső erényeik mégis szétsugá­roztak egész elektromos rendsze­rünkben. Az Egyesült Államokban is érez­tem Ilyen hivatástudatot, amikor fasiszták bombája kioltotta Sala Uroc titkárnő életét. Aznap éjsza­ka nem aludtam, s másnap tízez­rek előtt olvastam a hajnalban megírt, s azonnal lefordított ver­semet. Egyébként az az érzés, hogy szükség van rám, nem ak­kor kapott el, amikor bensőséges érzéseimet kifejező verseimet ír­tam, hanem abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy a verset írni nem tudókért kell papírra vetni strófáimat. Á hivatástudat Latin-Ameriká- ban is felébredt bennem, amikor a „Perui asszonyom“ című mű­vem született. A.z az asszony új­ságpapírba burkolva vacogott az egyik sugárút járdáján. A vers rendkívül népszerű lett Peruban, talán éppen azért, mert megpró­báltam a nő fejével gondolkodva megírni, úgy elmondani gondjait, ahogy ő elmondaná, ha tudná. — Hogyan teremt kapcsolatot a hallgatósággal külföldi útjain? Mi­lyen idegen nyelven beszél? Meny­nyire hitelesen fordítják verseit? — Hetven országban jártam. Angolul, spanyolul és olaszul ol­vasok és beszélek. Öt verset spa­nyolul is írtam, kettőt közülük megzenésítettek („A szegények könnyei“, „A parancsok kulcsa“). A költők külföldön általában elő­ször maguk mondják el verseiket, s az csak ezután hangzik el az adott nyelven. Én pont fordítva csinálom. Először a fogadó ország valamelyik költője mondja el ver­semet anyanyelvén, s csak ezután jövök én — oroszul. A hallgatók, akik szinte kivétel nélkül egy szót sem tudnak oroszul, ily módon e- lőször megismerkedhetnek a köl­temény tartalmával, s így az ere­deti szöveg mondanivalója bizto­san eljut hozzájuk még akkor is, ha szó szerint nem értik azt. E- gyébként külföldiek előtt • kicsit másképp mondom verseimet, mint honfitársaimnak: igyekszem job­ban kiemelni a vers zeneiségét. Maga a versválasztás is gondos munkát igényel, éppen az előbb említett okok miatt. A legnépsze­rűbbek a tisztán orosz versek, mint a „Szimbirszki vásár“, „Két év“, „Aludj, kedvesem“. — Meg tudná magyarázni, ho­gyan születik a vers? — Majakovszkij azt mondta er­ről, hogy legtöbb verse sorokból és társadalmi szükségből születik. Valahogy így van ez velem is. Mindig íráskényszert érzek, ha valami nagyon fontos készül el­távozni életünkből, olyan, ami nem hagyott nyomot a költészetben: le­het ez egy emberi sors, vagy bár­milyen más esemény. Lírai költe­ményeimet azon nyomban, az ihlet adta hevületben írom meg. Nem teszem fiókba az ötletet, mivel az így esetleg beporosodhat. — Talán nem véletlen, hogy gyakran fejezi be fellépéseit a „Hull a fehér hó“ című verssel... — Egyáltalán nem. Ezt a szü­lőföldnek tett hitvallásomnak tar­tom. Bizony, megizzadtam vele. Az első változat elnyúló strófái unalmasak, túl szentimentálisak voltak, úgyhogy papírkosárba ke­rült, mivel úgy éreztem, hogy ha a szülőföldről írok, mindent, de mindent, a legapróbb jelzőt is gondosan kell kiválasztanom. A jellegtelen, ideiglenes dolgokat egyszerűen el kell felejteni. — Meglepően sokat dolgozik. — Nem mondanám, bár a meg­jelenést nézve valóban úgy tűn­het, hogy sokat írok. Az írás na­gyon kimerít: hát nem szörnyű, hogy egy ilyen tagbaszakadt em­ber, mint én, egy finom tollat for­gat és körmöl valamit a papírra. Aztán, sajnos, az élet dolgozószo­bám falain kívül zajlik, úgyhogy én, önkéntes remete, nem tudok részt venni benne. Ezért a szi­vacs módszerét követem, szeretem elfelejteni, hogy költő vagyok, s egyszerűen belefolyok az életbe, utazom, a nagy rohanás után ki­engedem magamból a sok infor­mációt, és rögtön megtelnek a pa­pírlapok. Sohasem hordok magam­nál jegyzetfüzetet. Ez olyan len­ne, mintha azonnal rögzíteni a- karnám beszélgetőtársam minden egyes szavát, s ez bizalmatlansá­got szülne. Inkább arról írok, ami hosszú időre megkapaszkodik em­lékezetemben, arról is csupán lát­hatatlan jegyzetfüzetem, a szívem segítségével. — Házi könyvtáráról legendákat mesélnek. — Mit is mondjak, a könyvek­kel csupán műveltségem homá­lyos pontjait igyekszem megvilá­gítani. Ahogy, mondani szokás, ne­héz gyermekkorom volt. Nyolc­éves korom óta dolgozom, hol a kolhozban, hol erdészek mellett, hol pedig geológiai expedíciók­ban. A tajgában nem volt jó könyvtár, és most lázasan igyek­szem pótolni az elmulasztottakat — olvasok, egyfolytában olvasok. Azért, mert úgy gondolom, hogy az író legyen elsősorban jő ol­vasó. Az is fontos, hogy felfogja: saját hazájának állampolgára. Azt is tisztán kell értenie, hogy ő is az emberiség egy kicsiny része. Ez pedig lehetetlen anélkül, hogy ne követné hazája és a külvilág változásait, ne ismerné és ne val- laná magáénak az emberiség esz­mei örökségét. Igazi patriotizmus ugyanis nem létezik közömbös, elzárkózó emberek között. Lev Szidorovszkij új ifjúság 9 Erkel Ferenc 1810. XI. 7. - 1893. VI. 15. „... érdekes hangverseny lesz november 7-én a redout nagyter­mében. Erkel Ferenc, az ősz ze­neszerző akkor üli 80-ik születése napját, s ez alkalommal még egy­szer a nyilvánosság elé lép mint zongora művész s mint karmester. Az ekkor rendezendő hangver­seny műsora részben a veterán mester műveiből fog állni“ — ír­ja előjelzésében a korabeli lap. Majd a hangverseny hangulatát, amikor az ünnepelt Báthori Má­ria című operájának nyitányát ve­zényelte és saját kadenciáival el­játszotta Mozart d-moll zongora- versenyének magánszólóját. Ábrá­nyi Emil így örökítette meg az ütőkor számára: Erkel bra­vúros zongorázása után a közön­ség frenetikus tapsban tört ki, s addig nem nyugodott, míg az ősz mester külön ráadással nem szol­gált, eljátszván Liszt ábrándját a Puritánok , opera dallamai fe­lett ...“ Ez hát Erkel Ferenc hosszú éle­tének mintegy végső summázása. Erkel Ferenc Gyulán született, de egy kicsit is visszapillantva a múltba, kitűnik, hogy a család ne­ve már a XV. századi pozsonyi te­lekkönyvekben szerepel. Az ősök itteni dolgos szőlőtermelők, var­gák és kereskedők voltak, de Fe­renc dédapja már zárdái zenemes­ter. Innen kezdve aztán az Erkel név szorosan összeforrott a ze­nével, s így történt, hogy a zene­kedvelő Wenckheim család gyu­lai kastélyába az Erkel család egyik sarját vitte magával zene­tanári minőségben. A későbbi u- nokának, Ferencnek szabad bejá­rása volt a kastélyba, s ott min­denkor nagy odaadással figyelte a családi zenélésnek áhítatos han­gulatát Ifj. Erkel József, ezt tu­datosítván meg is kezdte fia ze­nei oktatását, s a növendék a ze­nében jobban haladt, mint az is­kolai tudományok elsajátításában. Viszont Jó nyelvérzéke folytán már az elemiben elsajátította a latin nyelv alapjait is, amelyhez évek múlván a francia is társult. Tehetségéről árulkodnak az élet­rajzi adatok is; a tízéves Ferenc már helyettesítette apját az orgo­nánál, s egy évre rá mint zongo­rista is bemutatkozott a gyulai kö­zönségnek. Gimnáziumi tanulmányait Nagy­váradon kezdi, de rövidesen — évekre — a mai Szlovákia fővá­rosában a bencések gimnáziumá­nak a növendéke lesz, ahol zenéi fejlődését is avatott kezek irá­nyítják. Maga a város pedig isme­retesen színvonalas zenei atmo­szférájával kedvezően hat Ferenc fogékony lelkére, itt sajátítja el klasszikus zenei műveltségének a- lapját. Jövendő kapcsolata Liszt­tel, aki ekkor már gyakori szerep­lője a város pezsgő zenei életé­nek, szintén ebből az időszakból ered. (Később László fia is itt ta- nároskodik, akinek tanítványai kö­zött ott találjuk Bartók Bélát is.) Ezután Erdély szellemi központ­ja, Kolozsvár fontos állomás Er­kel életében. A Csáky családnál „hangásztanító“-ként működik, de jeles játékát a fekete-fehér bil­lentyűkön a nagyközönség is meg­ismeri. Mint komponista, ebben az időben kezd a magyar zene felé orientálódni. Útja innen Pest-Budára vezet, ahol a 25 éves fiatalember a Bu­dai Játékszínben, a mai Vár­színház patinás épületében első­ként Rossini Sevillai borbélyát ve­zényli, amelyről a Honművész úgy nyilatkozott, hogy „ ... az or- chestrum Erkel Ferencz úrnak, új karmesterünknek vezérlete alatt igen helyesen viselé magát...“ Ez hát Erkel operakarmesteri pá­lyafutásának első írott bírálata, és ezzel kezdetét is vette az a több mint öt évtizedes harc, a- mellyel Erkel a magyar operaját­szás útját egyengette s végül be­vezette az ígéret földjére — Ybl Miklós palotájába, a ma ismét tel­jes szépségében pompázó Opera­házba. Első színpadi műve a Báthori Mária volt, de első igazán átütő sikerét mégis a Hunyadi László­val aratta. Igaz, hogy Erkel előtt is született és színpadra került már nem egy magyar opera, de a Hunyadi László az, mely nap­jainkig tartósan biztosította szer­zője jelenlétét az Operaház játék­rendjén. Az 1844-es év nemcsak a Hu­nyadi sikerét hozta meg. Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésíté­sére tűztek ki pályázatot, amely­nek eredményéről július 6-án a Honderű már így számolt be: „ ... a nyertes pályamű szerzőjé­nek Erkel Ferenc kiáltatik ki. Szí­vesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásaiban, mellyekkel a nyertes szerzőt kihívta. Most az van hátra, hogy Erkelünk gyönyö­rű hymnusát többször adassák al­kalom hallani, megismerni, meg­tanulni ...“ * Ezután a zeneszerző életében a hallgatás évei következnek, bár új operájának témája már meg­van. 1861. március 9-ig kellett várnia a napra, hogy a Nemzeti Színházban Katona József drámá­ja alapján Erkel Bánk bánja — „melyben több eredeti magyar ze­nei gondolat található mint bár­mely másban“ — kirobbanó sikert arasson. Erkel életének további három évtizedében még több történelmi operát komponált, sőt stílusának megújhodására is képes volt, ahogy azt a Brankovics György cí­mű mű is példázza, de azt az ér­tékkel párosuló tartós sikert, a- mely a Hunyadi és Bánk jellem­zője, már nem tudta megismétel­ni. Míg a zeneszerző szempontjából a Hunyadi és a Bánk közötti évek a hallgatás évei voltak, a kar­mesternek és szervezőnek viszont 1953 a legemlékezetesebb év, ami­kor megalapítja a ma is élő Fil­harmóniai Társaságot. A hetvenes évek elején hosszas vajúdás után Liszt Ferenc hathatós támogatásá­val és Deák Ferenc hozzászólása alapján az országgyűlés végre megszavazza a Zeneakadémia meg­alapítását, s annak megnyitása után tanára majd évekig igazga­tója volt Erkel Ferenc. Varga József

Next

/
Thumbnails
Contents