Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-12 / 46. szám
új ifjúság 1 V nce, az építészeti főiskola hallgatója egy reggel táviratot kapott. Ijedten forgatta a kezében. Talán csak nincs otthon valami baj? De a táviratban ez állott: „Színmüvének bemutatóját tizenegyedikén tartom a színházban. Megjelenésére okvetlenül számítok. Tamási igazgató.“ Vincével fordult egyet az albérleti szoba, és egyszerre tündéri ragyogásba öltözött. Vince izgalmában felborzolta a haját, aztán belebámult a tükörbe: Igen, ő azonos azzal a Csányi Vincével, akinek ez a szédítő üzenet szól. Szinte megrészegült ettől a tudattól. Hogy Is történhetett? Huszonkét esztendős fejjel írt egy színdarabot, és aztán nem tudott vele mit kezdeni. Elküldte hát családjuk egyik barátjának, akinek voltak ismerősei a vidéki író- meg szlnészvilágban. Csak annyit írt visz- sza: majd megpróbálok vele valamit. De ennek már több mint egy éve, Vince el is feledkezett róla. És most váratlanul beüt a mennykő, azaz dehogy is a mennykő: boldogság, siker .hírnév, minden... Esetleg. Azonnal utazni kellene vidékre, de ehhez előbb pénzt is kell kérnie otthonról. És aztán mindennél sürgősebben még egy másik útja is van, Zsuzsához. Sietett a Cétényi utcába, ahol Zsuzsáék laktak. Zsuzsa tizenkilenc éves volt és a legszebb, a legokosabb, a legkülönb lány. Egyszerűen azért, mert Vince halálosan szerelmes volt bele, és minden jel szerint ő is Vincébe. Olyan vőlegény — menyasszonynak tartották magukat, de csak úgy titokban, nehogy valaki is ellentmondhasson ennek a gyönyörű képzelődésnek. Vince úgy tartotta Zsuzsa elé a sürgönyt, mintha egy trőnszékre hívná fel a figyelmét, amelyet éppen most ajánlottak fel neki ünnepélyesen. Zsuzsa elolvasta a táviratot, aztán olyan elragadtatva és megdöbbenve bámult a fiatalemberre, mintha még sose látta volna ezt a fiút. — Nagy ember vagy — mondta áhítattal. — Magam is kezdem hinni — felelte Vince, tűnődő arccal. — Természetesen a bemutatón neked is ott kell lenned — tette hozzá izgatottan. A mondat elhangzott, és a tizenegyedikéig még hátralevő két hét ennek a mondatnak az izgalmában telt el. Zsuzsa csöppet sem tagadta, hogy szívesen ott lenne szerelmének diadalánál, mert hiszen az természetes, hogy diadal lesz. De azt mégse lehetett kívánni, hogy papa és mama Zsuzsával együtt felkerekedjék és megtegye a hosszú utat. Csak azért, mert a lány körül legyeskedő főiskolás gyereknek valami firkálmányát valami távolabbi színházban valami színészfélek eldarálják, elhancúrozzák, vagy ördög tudja, mit csinálnak vele. A papa az állami gazdaság főmérnöke. Az őszi munkák fontosak most számára — egyszóval nincs ideje csavarogni. Mi lenne, ha egyszerűen megszöktetné Zsuzsit? Kizárólag csak a bemutatóra. Bó- dító gondolat. Három teljes napig tárgyaltak erről kettesben, izgatottan. Nincs ebben semmi a világon, hiszen úgyis vőlegénymenyasszonynak tartják magukat, egy pár lesz belőlük. De hát mégsem lehet. Zsuzsa semmi esetre sem kelhet útra valakivel, aki a világ előtt csak idegen neki. Ogyis készülnie kell a szalagavatóra, utáne meg az érettségire. A kétheti latolgatás, vitatkozás, izgalom eredménye az lett, hogy Zsuzsa, sajnos, mégsem mehetett el a bemutatóra. —Elkísérte Vincét a vonathoz, és amikor már indult, Zsuzsa az ablakon keresztül búcsúzóul azt mondta Vincének: — De nehogy megfeledkezz rólam ott a színésznők közötti Ha hűtlen leszel hozzám, tudd meg, köztünk mindennek vége. Vince ügy látta, könny csillog Zsuzsa !é- legzet-elállítóan szép szemében, ő is majdnem elsírta magát. — Hogy képzeled aztl? A vonat elment, a távolból Vince már csak egy integető kis kezet látott. Egészen az út feléig kimondottan boldogtalannak érezte magét, de minél közelebb robogott vele a vonat a cél felé, annál inkább háttérbe szorult ez az érzés. Annyi minden másra, annyi teendőre kellett gondolnia, hogy ez nem is csoda. Amikor kilépett a vasútállomás épületéből, csalódást érzett. Senki se várta. Senki se vette észre. Vállára dobta táskáját, és elindult a Jóka! utca 10-es szám felé. Ott laktak az ismerősei, akiknél szállást kapott. Útközben figyelmesen nézegetett jobbra balra, mindenféle reklámtáblákat látott: cirkuszról, moziról — ő nem volt köztük. Pedig Zsuzsa is úgy képzelte, hogy a hirdetőoszlopokon óriási betűkkel szerepel most mindenfelé Vince neve. — Még jó, hogy nem jött velem — gondolta Vince —, már az elején csalódás érné. A háziaknál a vacsora alatt kicsit megvigasztalódott. Itt igazán úgy bántak vele, mint egy valakivel. Dédelgették, vele együtt izgultak. — Holnap délelőtt várnak ám a főpróbára — közölte a házigazda büszkén. — A bemutatón az erkélyen ülsz majd mellettünk. Főpróba, bemutató, erkély — mégiscsak kár, hogy nincs itt Zsuzsa. Másnap délelőtt megilletődve lépett be a színházba. Az egyik kávéfőző néninek felmutatta az igazgató táviratát. Az egy ideig nézegette, aztán bevezette őt a nézőtérre. Afféle zártkörű főpróba volt. A nézőtér hideg, félhomályos. Néhány ember üldögélt az első sorban. A színpadon már játszottak. felvonás közepe teljesen fölösleges. A második nem jó így, a végét kellene előbbre hozni, viszont ott kellene befejezni, ahol most a felvonás közepe van. No, majd talán a harmadik ... Vince kétségbeesetten bámult rá. Hát ha még ezt is hallotta volna Zsuzsa. A harmadik felvonásra alig tudott odafigyelni. Akkor az volt az érzése, hogy az egész társaság ott fenn a színpadon szörnyen unja, amit csinál. Ezek is lent, akik hallgatják. Zsuzsa biztosan sírna most. Legjobb lenne megszökni, mielőtt vége a darabnak. De az igazgató ott ült a háta mögött, és ahogy vége lett az előadásnak, vitte őt bemutatni a szereplőknek. A színészek közönyösen viselkedtek. A főhősnő, aki közelről kissé öregnek látszott, kezét nyújtotta, mintha egy szorgalmas fiút Száraz Pál A bemutató Beült a legközelebbi sorba. A szék nagyot roppant alatta. Kiverte a verejték Szívszorongva, elhagyottan ült, igyekezett a színpadra figyelni. Igen, ezek az 6 szavai. De most milyen mások. Az egyik miért beszél hadarva, hova siet? A másik meg éppen azokat a mondatokat hangsúlyozza, amelyeket ő nem tartott fontosnak, mikor írta. De aztán kezdett hevesebben dobogni a szíve: ez azért mégiscsak szép. Nagyon szép ez a színpad is, de főként az, hogy “ezek most az ő akarata szerint beszélnek és cselekszenek ott fenn. Ha Zsuzsa ezt látná... A szünetben felkereste az Igazgatót. Az megölelgette, barátságos volt. Elvitte a kritikusok közé. Bemutatta a legtekintélyesebbeknek. Az egyik idősebb kritikus jóindulatúan vállon veregette: — Semmi baj. barátom — mondta. — Első darab, mi? Az egyszeri cigány megverte a fiát, mikor a fiú az első vásárról nyereséggel tért haza. Neki volt igaza. Vince elsápadt. Ha Zsuzsa ezt hallaná ... Egy másik kritikus félrevonta: — Nézze, fiatalember, én nem eszem meg a kezdőket, de itt egy kis baj van. Az első akarna kitüntetni. A „hölgy", káprázatosán fiatal és derűs jelenség volt, ráragyogtatta a szemét Vincére, és forrón, hosszan megszorította a kezét. A kis színésznő szorongató keze volt az egyetlen, ami vísszadta az életkedvét és reménységét. — Kérem, este öltönyben jöjjön — búcsúzott tőle az igazgató. — Ki fogják tapsolni, és ahhoz öltöny illik. — Förtelmes város — dühöngött Vince az utcán, és mérgében rossz villamosra szállt. Óriási kerülővel jutott haza. A házigazda izgatottan fogadta: — Nem tudtuk elképzelni, hol maradtál ilyen soká. Nem akarunk elkésni. Siess! Vince ijedten látta, tíz perc múlva fél hét. Szép is lenne, ha elkésne a saját bemutatójáról Az elsőről. Vadul hajlgálta le magától a szvetterét, nadrágját. Két percig időzött a fürdőszobában. majd rohanva kezdett öltözni. Ing, nyakkendő Az átkozott, sehogy se tudta megkötni. Végre! Felrántotta a nadrágot, gyorsan a zakót. Indulás. Autón nyolc perc alatt odaértek. Lehel Zsolt felvétele Szerényen ült le hátul az erkélyen. Barátai olykor csillogó szemmel visszanéztek rá. Nem tudta, a' színpadot figyelje vagy a nézőteret. Furcsa, ez a sok ember a nézőtéren már harmadszor nevet olyasmin, amiről ő nem is gondolta volna, hogy azon nevetni lehet. Valami baj van? A barátja oldalba lökte egy ilyen nevetés után: — Nagyon jó, nagyon jó! — mondta. Ügy látszik, nincs baj. A felvonás vége előtt valaki érte jött, felvitte a színpadra. Rejtelmes lépcsőkön botorkált. A színpadon majd hasra esett valami kötélcsomőban. Aztán egyszer csak kituszkolták a fénybe. Azt^ hitte, megvakult, semmit sem látott. Csak egészen homályosan valami akváriumfélét, amelyben ködön át élőlények mozogtak. Zavartan és Ijedten hajlongott. Ha Zsuzsa látna — gondolta, de akkor a függöny összecsapódott, és enyhén orron vágta őt. Valaki most megszorította a kezét a homályba borult színpadon. Forró kis kéz volt. Oda fordult. A kis színésznő nevetett rá gyöngyfogaival. Elragadó volt. Csöpp híja, hogy Vince nyomban meg nem csókolta. Zsuzsa helyett. Vagy talán nem is Zsuzsa helyett? Tulajdonképpen fogalma sem volt róla, hogy folyt le az előadás. És hogy mi történt. Kétórás szorongás volt ez, szívlüktetés. torkot szorongató aggodalom. Ki gondolta volna, hogy égy ilyen diadal, vagy vereség, vagy micsoda ekkora szenvedés tud lenni?) És ezzel akart ő örömet szerezni Zsuzsának? — Nekünk nagyon tetszett — mondták a házigazdái a darab végén, és összeölelgették. Nekünk? Vince szíve elszorult. A többieknek nem tetszett? Ezt azonban már nem merte megkérdezni. Most együtt kell vacsorázni a színháziakkal, pedig azt se tudja, sikere volt-e vagy sem. Legjobb lenne elmenni innen, kóborolni egyedül, alázatosan és szégyenkezve a városban. Ezt azonban mégsem tehette, már csak a színésznő miatt sem, aki olyan kedves hozzá. A szálloda borozójában ültek az asztal körül. Kicsit mindenki fáradt volt. Vince szorongva várta, hogy szemrehányást tegyenek vagy dicsérjék. De az estéről a darabról alig esett szó. Ügy viselkedtek, mintha Vince évek óta közéjük tartozna, tagja lenne a társulatnak. ‘ A'rrá lett-figyelméé; tiögy mist' a következő darabról beszélgetnek, a legközelebb sorra kerülőről; izgatott osztozkodás kezdődött a szerepek körül. Senki sem taglalja az ő darabját, nem vitatkoznak fölötte, de nem is dicsérik szép részleteit, nem vetélkednek, hogy kinek a szerepe, alakítása volt jobb, senki se köszörüli torkát, hogy őt felköszöntse, mint ahogy ö azt a vonaton elképzelte. Egyetlen szerencse, hogy a színésznő mellé ültették: A lány civilben még sokkal szebb volt. És egyedül ő volt aranyos, jókedvű, ragyogóan barátságos. Igen, ő az, akit elképzelt a színházból. Ö a megtestesült színház, egész varázsában. És meg akarja öt hódítani. Ezt veszi ki minden kedves szavából, tekintetéből. És ő se bánná, ha meghódíthatná a lányt. Nem volt a darabnak sikere? Ennyi azért volt... És Vince most hosszú hosszú percekre megfeledkezett Zsuzsáról. Szólt a zene. tüzes volt a levegő Egyszer csak a színésznő hangját hallja: — Szerelnék táncolni veled. Égett a lány arca, csupasz karja szép volt Vincén borzongalóan fűlött végig a jó érzés, hogy ez a kél kar a táncban majd átöleli, az égő arc közel lesz hozzá E pillanatban jutott az eszébe, hogy nagyon rossz táncos. — Igazán sajnálom, de én nem tudok jól táncolni. Érezte, hogy a hangja Jéghideg, de ez nem is volt csoda. Váratlanul az egyik színész felkérte táncolni a lányt. Vince kihasználta az alkalmat, egy üres székre húzódott az asztal végénél, leste, mikor nem figyel rá senki. Egy kedvező pillanatban ktsurant. Sietve elment Számkivetett bujdosó módjára tért vissza a szállására. A reggeli vonattal hazautazott. Otthon első útja Zsuzsához vezetett. A lány meglepődve fogadta Még nem várta. Nagy siker volt — mondta Vince. — igazán kár, hogy nem voltál ott. Gyönyörű volt. — Mindjárt, mindjárt — mondta Zsuzsa, és fürkészve vizsgálta Vince arcát. — Előbb azt mondd meg, tisztességesen viselkedtél e a színésznők között? Nem voltál hűtlen hozzám? Vince Zsuzsa mellett ülve sötétszürke öltönyében, igazán boldog volt, hogy nem jő táncos. Gyöngéden csak ennyit mondott: — Ugyan, kérlek!
