Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-29 / 44. szám
UJ Bratislavai Zenei Ünnepségek Az idén a BHS arculatát két mutató jellemezte: mennyiségi téren, ahogy az már lenni szokott, a bőség zavarával kellett küzdeni. A tizenöt nap leforgása alatt ugyanis több mint félszáz rendezvényre került sor, ami törvényszerűen ütközesékhez vezetett. Aki például október elsején, a nemzetközi zenei napon a Szlovák Filharmónia koncertjét választotta, az nem lehetett jelen a Szlovák Nemzeti Színházban Jele- na Obrazcova orosz románcokból összeállított dalestjén. S ha már a mennyiségről .van szó, meg kell még említeni azt az örömteli tényt is, hogy nyolc kortárs szlovák szerző művének az ősbemutatójára kerül sor. A mennyiséggel tehát nem volt baj, a minőség azonban sajnos — gondolok itt elsősorban a zenekari estekre — nem volt mindig ezzel egyenes arányban. A csúcsteljesítmények mellett voltak a színvonalat nem kielégítő produkciók is. A megnyitó zenekari est első felében a Szlovák Filharmónia Bystrík Rezucha vezényletével nem ünnepi pontossággal kidolgozott teljesítményt nyújtott, s az est szólistája, a különben elvitatha- talanul tehetséges fiatal román hegedűművésznő, Mihaela Martin ugyancsak adósa maradt Beethoven versenyműve szellemének. Az indus Alexander Rahbarinak kellett jönnie, hogy visszaadja hitünket a zenekarban és Nyikolaj Rimszkij-Korszakov színgazdag, az ezeregyéjszaka világát megidéző művében, a Seherezádéban, s fölényesen bizonyítsa első zenekarunk tényleges minőségét. Dusán Martincek új művét, az Animáció 35 vonóshangszerre címűt pedig értő tolmácsolásban hallhatta a közönség. Az est szólistája, a moszkvai Viktor Pikaizen már többször járt nálunk. Most J. S. Bach E-dúr hegedűversenyét szólaltatta meg mesterien; Libor Pe- Sek vezényletével a Szlovák Filharmónia Ravel Daphnis és Cloe szvitjét szintén színpompás tolmácsolásban keltette életre. Az est eseménye azonban Eugen Suchoú új művének a bemutatója volt. A Válek, Stilicha és Smrek egy-egy versét ciklusba foglaló mű címe: Három dal basszusszólóra és zenekarra, melynek szólistája világjáró művészünk, Sergej Kópiák volt. A közönség igaz tetszéssel fogadta az érzelemgazdag művet s lelkesen ünnepelte a jelenlévő szerzőt. A Távol-Keletet idén kétszer is pódiumra lépve a Japan Philhar- monique Orchestra képviselte, a- lapító karmestere, Akeo Watana- be vezényletével. Watanabe már szintén járt nálunk, s a régebben tapasztalt színvonalat mostani teljesítménye is bizonyította. Zenekara nem tartozik a japán csúcsok közé, az eredeti japán művet egzotikus koloritja miatt nagy tetszéssel fogadta közönségünk, s Jean Sibelius Második szimfóniájának tolmácsolását is jó átlag- színvonal jellemezte. A legegyenetlenebb produkció Hándelnek jutott osztályrészül. Oratóriuma, a Messiás, amely a műfaj egyik legmagasabb csúcsa, a Zilinai Állami Kamarazenekar gyenge teljesítménye folytán nem kapta meg a rangjának kijáró meg- szólaltatási köntöst. Nagy kár az elmulasztott alkalomért, mert a budapesti szólisták, Kalmár Magda, Takács Tamara, Fülöp Attila és Gáti István most is szépen é- nekeltek, s a bécsi karmester, Ernst Märzendorfer is nagy odaadással mentette a menthetőt. A bratislavai amatőr Városi Énekkar viszont Ladislav Holásek szakértő betanítása eredményeként meglepően jó teljesítményt nyújtott. Az est és a BHS egyértelmű csúcsa a Rotterdami Filharmónia koncertje volt, a főzeneigazgató, az amerikai James Conlon vezényletével. Már a ritkán megszólaltatott művekből válogatott műsor — Stravinsky Szimfónia három tételben, Debussy balettzenéje, a Játékok és Mahler Első szimfóniája — is roppant vonzó és ígéretes volt. A műveket értő és stílust érző megszólaltatás pedig minden várakozást felülmúlt. A kidolgozottságnak és a zene szellemében fogant tolmácsolásnak ilyen lenyűgöző és idális találkozása, amelyben az ész és az érzelem eszményi egyensúlyban párosult, csak a legnagyobbak tulajdonsága. Meg kellene emlékezni a többi koncertekről, kamaraestekről — amelyek egyike kizárólagosan Albrecht Sándor műveinek lett szentelve —, balettelőadásról is, de mindezek helyett már csupán egy eseményt említek. Ennek helyszíne a Csehszlovák Rádió épületének attraktív koncertterme, közreműködője pedig ifjú operaénekesünk, Galla János volt. Kimondottan izgalmas élvezet figyelemmel kisérni a Kopőák — Mikulás — Galla basszus triumvirátus leg- zsengébtj hajtásának a fejlődését, ahogyan pályára lépése négy-öt éve alatt tehetségét kibontakoztatta. Dalokból és áriákból összeállított műsora arról tanúskodott, hogy ha a beérés folyamata még várat is magára gyönyörű, mélyfekete hangja, amely a komoly, súlyos mondanivalójú művekben érzi magát igazán otthon, már kiegyenlítetten, érzelemgazdagon szól. VARGA JÖZSEF Frigyláda SZÍNES AMERIKAI KALANDFILM Steven Spielberg filmjének főhőse Indiana Jones tanár és tüdős, aki szabadidejében hihetetlen kalandokba keveredik.. így a cselekmény elején, 1936-ban Is, mikor egy aranyszobrot keresve áttör sűrű dzungelen, kezében elmaradhatatlan ostorával. Sok akadályt kell le- küzdenie: őriáspókokat, mérgezett nyilakat, de végül megtalálja, amit keresett, de az mégsem lesz az övé. Régi ellenfele, Belloq megkaparintja az értékes kincset. Indiana Jones üres kézzel tér haza az Egyesült Államokba. Nem sokáig lesz azonban nyugta. A titkosszolgálat emberei rájöttek, hogy a nácik felfedezték Tanls városát, ahol a hírhedt frigyládát őrzik, amelyben állítólag misztikus erők lakoznak, s ha akarják, elpusztíthatják akár az egész világot. A németek nagy apparátussal kutatnak a felbecsülhetetlen értékű frigyláda után. Indy sem tétlenkedhet. Először volt tanárához siet, hogy tanácsot kérten a frigyláda előkerítéséhez. A tanár már nem él, de lánya, Marion szívesen Indyvel tart Egyiptomba, a tanisi ásatások színhelyére. A vállalkozást a németek kérésére Belloq vezeti. Indio- na Jones megtalálja a frigyládát, ami újabb megpróbáltatásokhoz vezet. Öt és Mariont egy barlangba dobják több ezer kígyó közé. Nagy nehézségek árán sikerül kiszabadulniuk, és sok kaland után egy hajón, akarnak elmenekülni a Gestapo elől. A tengeren azonban egy német tengeralattjáró elfogja a hajót. Mariont és a frigyládát elhurcolják. Ekkor még nem tudják, hogy Indy is a tengeralattjárón van. Egy kis szigetre mennek, ahol Mariont és őt megkötözik, Belloq pedig hozzálát, hogy ősi szertartás szerint felnyissa a frigyládát. A ládában lakó szellemek és sugarak mindenkit megölnek, csak a két főhős marad életben. Steven Spielberg most Is, mint az E. T.-ben a fantázia elemeit keveri a valósággal, ügy találva, hogy szívesen hiszünk neki. Az első pillanatoktól kezdve elmerülhetünk a kalandokban. Drukkolhatunk Indynek: nehogy eltalálják a bennszülöttek nyilai, nehogy egyen a mérgezett ételből, nehogy elkapják a németek az autós üldözés során stb. A rendező mindent a kellő Időben adagol. A film forgatókönyvét Howard Kazan- jian írta. Douglas Slocombe operatőr érdeme, hogy a film néhány részlete tartós élményként marad meg bennünk. A zenét John Williams szerezte. Indiana Jones alakítója, Harrison Ford újszerű mozihőst formál meg. Super- mant, aki semmitől sem riad vissza: aki feláldozná az életét céljai elérésért, aki a kellő Időben ott terem, ahol a gyen gébbeket meg kell védeni. Marion szerepében Karen Allent, látjuk. Marion Ívóversenyre kel a tibeti kocsma legrátermettebb ivóival és megnyeri azt. Ha kell, fegyvert ragad, kést hajigái, kardot- forgat, egyszóval olyan lány, aki bátorsága miatt éppen Indiana Jones mellé való. Belloq-t, Indy örök ve- télytársát Paul Freeman alakítja. A több száz statisztával készült kalandfilmben láthatjuk még Ronald Laceyt és John Rhys-Davlest Is. Steven Spielberg ötrészes sorozatban szeretné megörökíteni Indiana Jones kalandjait. Ennek első része a Frigyláda Bárány János Számomra sikerélmény Az év elején a lehető legvész- jóslóbb helyen, a kórházban találkoztam Tőzsér Árpád költővel. Aztán később is rendelőkben, orvosok előszobáiban hozott vele ösz- sze a véletlen. Már-már zavart is ez az állapot, így most egy fél év után, amikor ötvenéves lett, nem is kérdezhetek mást: — Hogyan érzed magadat? — Köszönöm, meglehetősen. Annál mindenképpen jobban, ahogyan a kórházban éreztem magamat. — És mint ötvenéves, hogyan érzed magad? — Fél évszázadot leélni nem kis teljesítmény. Azt kell tehát mondjam, hogy az ötvenedik születésnapom számomra sikerélmény. S ezzel be is fejezhetjük a születésnapi emlékezéseket, mert legszívesebben csak ürügynek használnám ezt az alkalmat arra, hogy másról beszéljünk. S amilyen széles lesz a témáink köre, az minősíti majd az ötven évemet. — Használjuk! írtál mostanában verset? S ha igen, miről? — Verset rég nem írtam, de úgy érzem, hogy egyéb megnyilatkozásaimban is ott van, amit e- setleg versben mondanék el, ha mondanék. — Például? — Hogy a nyolcvanas években egyre inkább problémánk, ami már korábban is az volt. Kitágítani az emberi létezés határait, hogy a valóságban is táguló világból egyre több beleférjen. Ez magyarázza talán a többszólamúságot is: vannak tartományai a létezésnek, amelyek nem férnek bele a versbe. — Próbáljunk ezekről a tartományokról beszélni külön-külön is. Beszéljünk a tanulmányaidról. — Most jelent meg egy tanulmánykötetem a régi magyar irodalomról, s készül az újabb, a mai szlovákiai magyar irodalomról, az én szlovákiai magyar irodalmamról. S ez azt jelenti, hogy azokról a szerzőkről fogok benne írni, akiknek a művét, műveit én az irodalmunk fejlődését tekintve meghatározónak tartom. — Milyen szempontból? — Az irodalomtörténet szempontjából. Megpróbálom úgy nézni az irodalmunkat, ahogyan húszharminc év múlva fognak rá nézni. Azaz: ki az, aki húsz-harminc év múlva is mondhat valamit az olvasóinak. — A műfordítás? — A szlovák költőtársaimat, nemzedéktársaimat, Ondrust, Mi- halkoviöot, Feldeket, Búzássyt, Ko- vácot szeretném a közeljövőben fordítani. — Egy színt hozzáírtál utolsó verseskötetedben Madách Az ember tragédiájához. Tervezel drámát is írni? — Igen, mivel a verset egyre szűkebb formának érzem, az epikához viszont túl szubjektivek a mondandóim. A dráma — az epika és a líra köztes műfaja ígéri számomra a legtágabb mozgásteret. —Van konkrét elképzelésed is? — Sajnos, még nincs, de azt hiszem, itt a történelem a leghálá- sobb anyag. — És a vers? Teljesen hűtlen akarsz lenni hozzá? — Verset egy szál ceruzával is lehet, sőt, azt hiszem, csak egy szál ceruzával lehet írni. Az utóbbi időben szinte minden jelentősebb versemet kórházban írtam, ahol csak egy szál ceruza állt a rendelkezésemre. Megvárom az alkalmat, azokat az állapotokat, a- mikor az egy szál ceruzára leszek kénytelen hagyatkozni... — Remélem, ez az állapot nem a kórház, a betegség állapota lesz, és lesznek derűsebb, gazdagabb, örömteli pillanataid, s a ceruza is kéznél lesz. Kívánom, legyen kéznél szép tiszta papír is, hogy gazdag, tiszta verseket olvashassunk tőled. NI Iron Maiden Nem tudom, mennyire értenek egyet az olvasók azzal az állításommal, hogy az acélkemény rock, tehát a heavy metal a reneszánszát éli. Ha csak a hazai vizeken evezünk, figyeljünk oda az előző számunkban bemutatott Tubla- tanka együttesre vagy a magyar Pokolgépre, amelyek jellegzetessége, hogy tagjai fiatal zenészek, s az új hullám „korszakában“ is a tíz évvel ezelőtti zenei stílusra emlékeznek vissza. Az angol Iron Maident a heavy metal új hullámának legsikeresebb zenekaraként tartják számon, ami nem is csoda, hiszen az 1980 óta a figyelem középpontjában álló csapat évről évre jelenteti meg sikeres albumait. Egyre több olyan együttes alakul meg, amely ezt a műfajt játsz- sza, csak kár, hogy főleg a keménységre és a hangerőre összpontosítanak. Hogy az Iron Maiden minek köszönheti ezt a valóban jelentős nemzetközi elismerést, azt boncolgathatnánk. Mindenesetre legutóbbi nagylemezük, a Power Slave jóval túllépi a műfaj szűkre szabott kereteit. Ennek a lemeznek a hanganyaga is dinamikus, erőteljes kemény rock, de a négy zenész, Bruce Dickinson (ének), Nicko McBrain (dob), Dave Murray (gitár) és Adrien Smith (gitár) sok más együttessel ellentétben nem túlzott el semmit, a sínen maradtak. A kemény ritmusú improvizációs betétek, a gitárszólók sem öncélúak, hanem tartalmat hordozna}? magukban, amelyek megfejthetők, amint meghallgatunk a lemezről egy szerzeményt. A kemény rock egyik legértékesebb zenei kifejezőeszköze, a két; szólógitár hangszerjátéka is igen jól érvényesül a dalokban. A gitárjáték és az énekstílus, valamint a szerzemények felépítése mind azt próbálják bizonyítani, hogy az Iron Maiden a Deep Purple zenei hagyományait folytatja, fejleszti tovább. S még egy hasonlóság a két csapat zenéje között: helyenként feltűnően erősen érezhető a klasszikus zenei elemekkel átszőtt gitárjáték, amely a daloknak frissse- séget, s a keménység mellé egy kis dallamosságot, lágyságot kölcsönöz. Ez volt a titka valamikor a Deep Purple izgalmas zenéjének, s az Iron Maiden is ezen az úton halad. KOLLER SÁNDOR HM—M v
