Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-22 / 43. szám
új ifjúság 7 A Hölgy, aki nem engedte, hogy mamának szólítsam, és aki eleinte nagyravágyó elképzelésekkel fogadott a családba; csinos, elegáns nő volt, sokkal divatosabban öltözködött, mint a lánya, akit feleségül vettem. Hermina néni — így kellett szólítanom, bár a nénit is a legszívesebben elhagyatta volna. Az igazsághoz tartozik, hogy gyakorta kerültem a megszólítást, főként amikor nagyobb társaság ült a szalonban, vagyis a középső szobában, melynek francia ablakai a térre néztek. Ha tehettem, elmenekültem e délutáni szeánszok elől, mert minden alkalommal tökkelütött hülyének éreztem magam, hiszen ha elvétve beleszóltam a társalgásba, szavaim úgy oszlottak szét a levegőben, mint Ernő bácsi finom szivarjának füstje. Bár a kirekesztettséget néhány alkalom után közönyösen vettem tudomásul, sokkal jobban zavart, amikor átlátszó, kedveskedéssel fordultak hozzám, némi kíváncsisággal, ahogyan az ember egy különös figurát mér végig. Hermina néni nagyravágyása a legképtelenebb módon' nyillatkozott meg. így például a reggeli borotválkozás közben énekelni kezdtem a fürdőszobában, valami közismert áriát; a tükörből megpillantottam, amint az ajtókeretnek támaszkodva hallgat. Figyelmeztetésre számítottam, valami olyasmire: rfiicsoda mázolóinas-szokás ez! De nem. Ehelyett gyönyörködve fogadta és megdicsért. „Magának kincs van a torkában, Imre.“ Ügy véltem, gúnyolódik, de ő így folytatta: „Képeznie kell a hangját, s egy, napon még az Operaház tagja is lehet.“ Annyira meglepődtem szavain, hogy csúnyán belevágtam az államba. Miközben a timsóval bajlódtam, Hermina néni már eltűnt, s én pedig azon kezdtem tűnődni, miként tudhatott parányi tehetséget is felfedezni bennem, hiszen állandó bérlete volt a különböző hangversenyekre, és a fádióban is a klasszikus zeneműveket hallgatta. Áz udvari kis szobában laktunk, ahol azelőtt a cselédlányok kaptak helyet, ha (többnyire rövid szolgálatraj ideszegődtek Hermina nénihez. Cselédet már nem lehetett kapni, így ez a helyiség amolyan lomtár volt, mielőtt összeházasodtunk volna Edittel. Hogy a sivár falakat valamennyire feldíszítsem, különféle rajzokat készítettem, ahogy ma mondanák: nonfiguratív stilusban. Persze hülyéskedésből csináltam, hogy bosszantsam a tágasabb szobában lakó hölgyet. Arra számítottam, hogy tüstént leszedeti velem a rajzolmányokat. De nem. Most is megjelent arcán az elismerő mosoly. „Érdekes. Úgy rémlik, mintha Picasso fiatalkori műveit látnám.“ Amikor szerényen elutasítottam dicséretét, hozzátette: „Magát felvételi nélkül is felvennék a főiskolára, tessék jelentkezni!“ Alig tudtam visszatartani a röhögésemet. Hermina néni elszántan próbálkozott, Hogy sikeres embert csináljon belőlem. Egy csodavejre vágyott, akivel eldicse- kedhet a városka disztingváltabb köreiben. Egyszerűen nem volt képes beletörődni, hogy lánya összeállt egy alulróljött emberrel, akinek még érettségije sem volt. Akkoriban az összes holmim belefért egy. bőröndbe; ezt hoztam a házhoz, amikor beköltöztem Hermina nénihez. Jelenlétem máris megmentette őt attól a fenyegetéstől, hogy ebbe a régimódi úri lakásba társbérlőket telepítsenek. Én voltam tehát a kisebbik rossz. Ki tudja, 'miképpen alakul a sorsom, ha képlékenyebb alkat vagyok. De engem egyre jobban ingerelt ez a kéret: len menedzselés. Nem mintha hiányzott volna belőlem a becsvágy. Bőröndöm egy része költeményekkel volt tele, s szerettem volna, ha végre nyomtatásban megjelenek a helyi újságban. Költővoltomat azonban eltitkoltam a világ előtt, addig-addig akartam csiszolni verseimet, amíg tökéletesnek nem érzem. Csakhogy erről Hermina néni mit sem tudott. Valódi ambíciómat szemérmesen takargattam előle. Ebben Edit a cinkosom volt mindaddig, amíg aztán le nem tagadhattam. Voltaképpen egy gyorstalpaló tudósítói tanfolyamot végeztem, majd néhány soros üzemi híreket kezdtem szállítani a helyi újság ipari rovatának. Kiemeltek a kaszagyárból, ahol lakatoskod- tam. Újságírói gyakornokoskodásom első hónapjaiban ismerkedtem meg özvegy dr. Sármány Gézáné lányával, amikor a megyei Köjálról tudósítottam, ahol E- dit laboránsnőként dolgozott. Az első pillantásra beleszerettem a szőke és kék szemű lányba, tüstént randevút kértem tőle, hamarosan költeményeim tárgya lett, s egy kötetrevaló lírai vallomást követően össze is házasodtunk. Ez a házasságkötés volt az első és egyetlen összeesküvésünk a mama ellen. Csak akkor jelentettük be a dolgot, amikor kijöttünk az anyakönyvvezető irodájából, s a két tanúval e- gytitt megittunk egy üveg Calvadost a Réti Virág nevezetű kávémérésben. Az alkoholtól felbátorodva járultunk a nagyasszony elé, s közöltük vele a befejezett tényt. Meg kell mondanom, remekül uralkodott indulatain; néhány pillanatig mereven bámult ránk, majd fakó hangon megkérdezte, van-e hová mennünk lakni? Miután azt válaszoltam, hogy leányát magamhoz fogadom, albérleti szobámba, s Edit máris öszszecsomagolja holmiját, akkor kezdett idegesen tiltakozni. „A lányom itt marad, nem engedem el valami koszos'albérletbe!“ Így hát éri költöztem be a néhai törvényszéki bíró főtéri lakásába, számításon kívül hagyva ennek összes Jtövet- kezményét. Először is észrevettem, hogy Hermina néni kutatgat a holmijaim közt. Természetesen megtalálta azt a pepita füzetet, amelybe verseimet írtam. Arra sem ügyelt, hogy gondosan visszahe- 'lyezze a bőröndbe, s nemcsak árulkodó jeleket hagyott ott, hanem kertelés nélkül közölte: megismerkedett lányához írt firkálmányaimmal, Az illetéktelen bírálat hallatára paprikavörösen tiltakoztam, de nem annyira a költemények értékeit védtem, elsősorban a matatása háborított fel- Heves viselkedésem kisé megszeppentette, magyarázkodni kezdett, hogy nem volt szándékában utánam kémkedni, valami mást keresett, különben is a bőrönd nyitva volt, ebben a családban egyébként sem szokás bármit eldugdosni más elől. Szó nélkül sarkon fordultam és otthagytam. Még aznap este ő hozta újra szóba a dolgot. „Megérthetne engem, kedves Imre. Furcsa érzés olvasni, amit maga írt Edit bájairól. A szemérmem tiltakozik ellene. Egy anya szemérme. Még jó, hogy nem jelentette meg egyiket sem.“ Elszántan néztem vele farkasszemet. „Már kigépeltem belőlük néhányat és odaadtam a főszerkesztőnek közlésre.“ Ez nem volt igaz. Mindössze annyit mondtam Daridának, hogy vannak verseim is, nemcsak üzemi tudósításókat írok. Főszerkesztőm ajkát biggyesztve fogadta a bejelentést, mint mondotta: Ö a városban hatvan költőt tart nyilván, ezek állandóan ostromolják kézirataikkal. Arra ne is számítsak, hogy belőlem házipoétát fognak nevelni. Ö majd leszoktat a rímfaragásróll Hermina néninek is ez volt a szári- déka. „Nézze, Imre, a költőket mindig csak a haláluk után fedezik fel. Azonkívül a versírásból nem lehet megélni. Akkor már jobban tenné, ha az újságban valami hosszabb cikket ír, amit alá is lehet írni, s nevét megismernék a városban.“ Ez hamarosan be is következett. Vezércikket íratott velem a főszerkesztőm. A cikk az anyagtakarékosságról szólt, egyike volt azoknak a témáknak, amiket központilag előírtak a megyei lapok részére- Az igazat szólva a lap régebbi munkatársai már unták a napi vezércikkirást, s rábeszélték Dari- dát, hogy próbálkozzék velem is. Eljött tehát az idő, amikor újságíró-gyakornokból előléphettem a szerkesztőségi ranglétrán. Csakhogy az anyagot nagy nehezen pofoztam össze, viszolyogtam a vezércikk írásától. Kollégáim dolgozatait sem olvastam el soha. E váratlan megbízatás után sietve tanulmányozni kezdtem a korábban megjelent írásokat, s hamar eldöntöttem: minél unalmasabb és szárazabb lesz a cikkem, annál jobban hasonlít a többihez. Hermina néni azonban elbűvölten nézegette nevemet az első oldalon, CSONTOS IMRE. Előbb a befejező mondat: „... még a legkisebb elhullajtott anyacsavar is nemzeti érték“ — azután a szerző aláírása borgisz betűkkel. Nem hiszem, hogy valaha is érdekel* te volna az anyagtakarékossági mozgalom, az első bekezdés után valószínűleg borzadva fejezte be az olvasást, s mégis így beszélt az ismerősöknek: „A vejem fontos politikai személyiség lett. Látták a vezércikkét?“ Ügy vélte, hogy ezzel az írással felvételt nyertem a politikai porondra, s ha már nem leszek az Operaház énekese, sem Picasso utóda, legalább a közéletben viszem majd valamire. Konzervatív elvei ellenére sikeres karriert képzelt el számomra a háború utáni rendszerben. Ebben is egyengetni szerette volna utamat. Először is arra fekart rábeszélni, hogy hívjam meg vacsorára Daridát, a főszerkesztőt. „Tudnia kell, Imre, hogy a fontos dolgokat fehér asztal mellett szokták eldönteni. Lehet, hogy ez a Da- rida egy buta és ellenszenves alak, de hajlandó vagyok egy bretoni pulykasülttel kirukkolni a maga érdekében.“ Kijelentettem, hogy eszem ágában sincs meghívni a főszerkesztőt és ösz- szeismertetni vele. Továbbá biztos vagyok abban, hogy el sem fogadná a meghívásunkat, hiszen gyomorbajos, többnyire háztartási kekszet rágcsál az értekezleten. „Akkor készítek neki valami diétás ételt“ — vágta rá a hölgy, makacsul ragaszkodva a vacsorameghíváshoz. Ekkor elővettem legdöntőbb érvemet- „Ez a Darida egy véresszájú polgárfaló, aki undorodva dobná a háta mögé az ezüst étkészletet, a papírszalvétára sarló-kalapácsot rajzolna, s egy pohár bor után elénekelné a Fel vörösök, proletárokat“. Hermina néni most Is kész volt a válasszal: „Majd én megszelídítem ezt a militáns alakot!“ Persze ormótlanul röhögéséin! kezdtem, mire Hermina néni rámripakodott: Hagyja abba ezt az undorító viselkedést. Én sokkal jobban ismerem a várost, mint maga. Ezeket a Daridákat is. Azt hiszi, hogy. a maga főszerkesztője gyerekkorában bádogtányérból e- vett? Téved. A papája főpénztáros volt a Kéreskedelmi Bankban és jómódban éltek. Lám, miből lett a cserebogár...“ S diadalmasan mért végig. Miután lefegyverzett, nem akartaid beismerni vereségemét, azt mondtam, majd puhatolódzom Daridánál. Ezt Hermina néni ígéretnek vette és készülődni kezdett a vacsorameghíváshoz. A szalonbeli társaságának ünnepélyesen bejelentette a hírt, ami mondanom sem kell, meglepetést és izgalmat váltott kL Eszem ágában sem volt átadni főszerkesztőmnek a hölgy vacsorameghívását. Mindössze a szüleiről érdeklődtem', a- mikor éppen kettesben maradtunk a dolgozószobájában. Darida gyanakvóan bámult rám, mintha provokátor lennék, majd önérzetesen kijelentette: „Családommal megszakítottam minden kapcsolatot. Ezt a Párt is tudja.“ Többet nem mondott, kurta kézmozdulattal jelezte, hogy távozhatok. A vacsora tehát a kútba esett. Ekkor kezdődött el a fordulat a mama viselkedésében. Egy napon távollétemben leszaggatta rajzaimat a cselédszoba faláról- „Ilyen mázolmányok elcsúfítják a lakást.“ Az éneklésembe is belekáro- gotf. „Abbahagyhatná ezeket a kornyi- kálásokat. Már a szomszédok is szóltak miatta.“ Mintha csak azt mondta volna: Mit keres ez a fajankó a családban? . Szegény Edit szenvedte meg a háborúskodásunkat. Anyja minduntalan azt hajtogatta neki, hogy én egy élhetetlen alak vagyok, aki soha sem viszi semmire. Feleségem megpróbált védeni, de sikertelenül. Különben is hamar kifulladt a vitában; hiányzott belőle Hermina néni agresszivitása. Azt hiszem, egy idő után ő is kezdte belátni, hogy valóban alkalmatlan vagyok' mindenféle karrierre. Tehát kettőnk között is nőtt a feszültség napról napra. Darida egy ideig hűvösen bánt velem, de egy napon barátságosan megkért, hogy adjam oda közlésre valamelyik versemet. „Ki tudja, hátha egy új József Attila van a körünkben“. Sejtettem, liogy zavarja a múltkori beszélgetésünk, s ezzel a gesztussal akarja kiváltani hálámat maga iránt. Kiválasztottam szerelmes verseim e- gyikét, a legszókimondóbb 'sorokat E- dit• bájairól. Amikor megjelent, szinte bódultán olvastam el újra és újra. A számtalan száraz tudósítás után végre KÖLTŐKÉNT ismerhet meg a város. Csak akkor fagyott le arcomról a mosoly, amikor megpillantottam bőröndömet az előszobában. A nagyravágyó hölgy útilaput kötött a talpamra. Nagy Zoltán rajza ■ • I Katkó István elbeszélése Egy nagyravágyó hölgy
