Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-15 / 42. szám

új ifjúság 8

Jutka, a könyvtáros

Tudatosan vállalkozom kis lélekszámú települések társadalmi életének, ezen belül Is az ifjúsági szervezetek tevékenységének feltérképezésére. Ez a szándék vezetett akkor is, amikor szeptember egyik vasárnapjának délutánján a Nagykürtösi (Velky KrtíS) járás félreeső falvai felé vettem az irányt. Három faluban zárva találtam az Ifjúsági klubot. Galábocsra (Glabusovce) érve örömmel láttam az elárvult iskolaépület kapujához támasztott kerékpárt. Ebből arra következtettem, hogy nyitva lesz az ifjúsági klub.

A klub valóban nyitva volt, csakhogy nem tartózkodott benne senki. Az egyik helyiségből nyíló könyvtárban iskoláslányokat találtam, éppen a kiválasztott könyveket jegyeztették be Gubáni Judit könyvtáros asztalánál. Juditot már régóta ismerem, csak azt nem tudtam róla, hogy ő a helyi népkönyvtár vezetője. A könyvtárban a lányok, a kis elsőstől a hetedikesig mindenki csak Jutkának szólítják.

— Ogy látom, szeretnek a gyerekek — mondom Jutkának, amikor végez a kikölcsönzött könyvek bejegyzésével.

— Ez a ragaszkodás kölcsönös, mert én is nagyon szeretem őket. Ha jönnek értem, hogy nyissam ki a könyvtárat, a legsürgősebb munkámat is félreteszem, és velük tartok, mert tudom, nekik találkozási, szórakozási lehetőség is a könyvtár. Nem tagadom, mindenféléről beszélgetünk, sőt szép időben közösen kimegyünk a falunk melletti halastóhoz napozni, fürödni — mondja szinte egy szuszra Jutka.

Galábocs 250 lakosú társközség.

— Milyennek látod az itteni fiatalokat, és milyennek a falut? — kérdezem Jutkát.

— A kérdés első felére nem tudok érdemleges választ adni, mert már régen kinőttem a tizenévesek korosztályából, nem ismerem közelebbről a szórakozásaikat, igényeiket. De annyit azért elmondhatok, nem szakadnak bele az igyekezetbe. Itt van például az ifjúsági klub, kihasználatlanul. Igaz, nagyon kevés a fiatal a falunkban, azok is diákok, csak hétvégeken vannak idehaza. Hogy milyennek látom a falunkat? Nincs óvodánk, nincs iskolánk, de

még csak egy vendéglőnk sincs. Nem mintha az utóbbi nagyon hiányozna, csupán érzékeltetésképpen említettem, merínyire nincs mód itt közösségi életet élni. Szürkén, egyhangúan telnek egy ilyen kis falu mindennapjai. És nincs is rá kilátás, hogy ez a jövőben másképp lesz — hangzik Jutka őszinte válasza.

Miközben az elmondottakon tűnődünk, a lányok hazafelé készülődnek.

— Szervusz Jutka! Szia, Jutkái — hangzik a köszönés. — Viszontlátásral Csókolom! — ez már nekem szól.

— Arra még nem gondoltál, hogy éneklővagy tánccsoportot alakítasz ezekből a lányokból? — kérdezem, mihelyt magunkra maradunk.

— Erre, őszintén szólva, még nem gondoltam — kapja fel a fejét Jutka. — Elképzelhető, hogy a lányok meg a fiúk, mert azok is járnak könyvtárba, rá is állnának. Csak én nem érzem magam alkalmasnak tánccsoport vezetésére, táncok, énekek betanítására. Na de tegyük fel, hogy ráadom a fejem, ám van itt egy másik bökkenő is. Hol próbáljunk? Itt a könyvtárban? Van ugyan olajkályhánk, de nincs gázolajunk. Ebben az épületben van a színpadterem, de a fűtés ott is gonddal jár. Megoldás lehetne a tavaszi és nyári hónapokban tevékenykedni, de nem faluhelyen, ahol egymást érik olyankor a mezőgazdasági .munkák, amelyekből többé-kevésbé a gyerekek is kiveszik a részüket... Akárhogyan nézzük, borzasztó hátrányos helyzetben vannak a társközségek.

Vitathatatlan, hogy a nemzeti bizottságok, de főleg az iskolák körzetesítése miatt sok társközségben vontatott vagy egyszerűen megbénult a társadalmi-kulturális élet. Viszont a központi községek hivatásos népművelőinek kéne jó szervező munkával, megfelelő műsorpolitikával, hogy úgy mondjam, életet vinni a kulturális téren elárvult falvakba, társközségekbe.

Útközben hazafelé azon tűnődtem, hogy minden társközségben szükség volna olyan Jutkákra, mint amilyen Gubáni Judit Galá- bocson. Kép és szöveg:

BODZSÁR GYULA

Egy kislány gitárral

Egy-két évvel ezelőtt még csak mint gitáros kislányt ismertük őt, s akkor fedezhettük fel valójában, amikor Karel Gott műsoraiban szerepelt. Később a brnói rádió népi zenekarával az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ahol sikeresen terjesztette hazai népzenei kultúránkat. De ez csak a kezdet volt, az útkeresés, amely azonban minden művész életében meghatározó momentum, vagy inkább folyamat lehet. Ekkor még ő maga sem tudta, hogy valójában melyik az a zsáner, ahol legjobban megállná a helyét.

Lenka Filipová ma már kitaposott úton halad, s hogy ki rejtőzik benne? Sanzonszerző, aki dalaival a fiatalok gondolatvilágát próbálja megközelíteni; az emberek érzéseiről, óhajairól, álmairól, reményeiről, a mindennapi életéről, egyszóval a valóságról énekel. Ez a titka árinak, hogy egy szál gitárral a kezében varázslatos légkört képes teremteni, s dalaira az idősebb korosztály is odafigyel, hiszen még emlékeznek saját fiatalságukra, ifjú éveikre.

Filipovának sikerült elérnie azt, hogy két nemzedék egyaránt meghallgassa őt, hiszen meleg emberi érzéseket ébreszt mindannyiunkban. Az énekesnőről joggal elmondhatjuk, hogy bebizonyította: a popzene is lehet művészileg Igényes zsáner.

1983-ban részt vett a Bratislava! Líra részeként megrendezett Poétikai Lírán, majd 1984-ben e hazai nagyszabású rendezvényen a második helyet nyerte. Arra a kérdésünkre, hogy legközelebb milyen versenyben szeretne részt venni, ezt válaszolta:

— Örültem nagyon a tavalyi sikeremnek, mégsem vagyok az a típus, aki gyűjti az érmeket, okleveleket. Gondolom, hogy a közönség egy dal hallatán még nem nagyon tudja megállapítani a versenyző, az előadó tehetségét. Sokkal értékesebbnek tartom azt, amikor egy-egy önálló estem után nagy tapsot kapok, hiszen csak így teremthetek a közönséggel kapcsolatot, s az énekes csak így bizonyíthatja széles körben tehetségét.

Manapság kiállva a színpadra, már nem elég a puszta éneklés. A jó énekesnek legyen színészi tehetsége, mozgáskultúrája, érzéssel, átéléssel adja elő különböző témájú dalait. S az előadásmódjában legyen valami egyéni. Itt persze, nem a díszletekre, a sok fényeffektusra, a színes működre, a hangvibrációkra és egyéb külsőségekre gondolok, mert ezek csak segítik elködösíteni, elrejteni a zenei és művészi hiányosságokat. Véleményem szerint mindegyik dalban kell, hogy legyen valami egyénig vonzó, főleg ha saját szerzeményről van szó, hiszen ez tükrözheti legjobban az előadó érzés- és gondolatvilágát.

— Hangszered a gitár. Nélküle már el sem tudnánk képzelni.

— Sokan vannak, akik a későbbiekben áttérnek más stílusra, ezért eldobják maguktól azt a hangszert, amelynek épp a

sikerüket köszönhetik. Én erre gondolni sem akarok, hiszen elsődleges célom az, hogy kifogástalanul gitározzak.

— A konzervatórium befejezése után Párizsban, a nemzetközi zeneakadémián tanultál két évig. Mit nyújtott neked ez a két év?

— Sokat tanultam ez alatt az idő alatt, így most bátran bővíthetem repertoáromat akár egy Bach-művel Is, s meg vagyok lepődve, hogy a közönség milyen hozzáértéssel fogadja. Gondolom, azért, mert értékelni tudja a tiszta formákat, s különös lelkesedéssel fogadja azokat a dalokat, amelyekben saját érzésvilágukat fedezik fel. Az pedig az előadóművész ügyességén múlik, hogy mennyire sikerül a hallgatóság figyelmét lekötnie. Az ő tehetségétől függ, hogy a pódiumról hozzájuk szólva el tudja-e hitetni velük dalai mondanivalójának valódiságát.

— Felvételeidet hallgatva, úgy hiszem,

elég sokszor maga az ember nyújtja az ötletet egy-egy újabb szerzeményed megalkotásához. ,

— .Minden egyes nézőben elsősorban is a boldogságra vágyódó embert látom, hiszen boldogságra mindenkinek egyaránt joga van. Sokat vagyok emberek közt, s tudom, milyen problémákkal, nehézségekkel küszködnek. Önmagam példájáról jöttem rá, hogy az embernek mi szerez a legnagyobb örömet, s azt hiszem, nincs annál szebb dolog, ha dalaimban is erről énekelhetek.

Rr

Az iskolát szeretném befejezni

Almási Erzsiké vékony, szőke, kákszemű lány. Egyszerűen, de divatosan öltözködik. Barátai ■Böbének becézik. Látogatásomon először meglepődik, de miután megmondom, miért Jöttem, készségesen vállalkozik a beszélgetésre. A még gőzölgő kávé mellett először önmagáról faggatom.

— Tizenkilenc éves vagyok. A Komáromi (Komárno) Járási Kórházban dolgozok mint ápolónő. Előtte Duna- szerdahelyre (Dunajská Streda] jártam az egészségügyi szakközépiskolába, de két és fél év múlva megszakítottam a tanulmányaimat.

— Most reggelenként a járási kórház nőgyógyászati osztályára vezet utad.

— A beilleszkedés nem volt olyan könnyű, mint ahogy azt magamban elképzeltem. összeszokott kollektívába csöppentem teljesen idegenként. Két hónapba tellett, mikorra kezdtem érezni, hogy sikerült. Szolgálataim a betegek ellátásával telnek. Rendet tartunk a kórtermekben, felszolgáljuk a reggelit, az ebédet. Munkám sokrétű, ezért talán fel sem sorolok mindent. Megemlíteném még, hogy két műszakban dolgozok. Szeptembertől pedig szeretném távúton Érsekújvárott (Nővé Zámky) elvégezni az egészségügyi szakközépiskolát. Mivel az eddigi tanulmányi időmet is beszámítják, még három év tanulás vár rám.

i— Az a hír járja, hogy az utóbbi időben jellépsz a népszerű Paradox együttessel ...

■— Ez igaz. Középiskolás éveimtől kezdve rendszeresen ott voltam az e- gyüttes koncertjein. Azután kapcsolatba kerültem velük.

i— Hogyan fogadtak?,

í— Barátságosan. Kezdtem eljárni á próbákra is, mert zenéjük egészen megfogott. Hetente kétszer van próba, a- mikor mindig betanulnak egy-egy új számot. Délutánonként szívesen magnő- zok, közben énekelek is. Alapiskolában jártam énekkarba és dzsesszbalettra. Az itt szerzett tudásnak most nagy hasznát veszem.

— Várható volt tehét a próbák után, hogy előbb-utóbb te is jelépsz az együttes műsorában

t— Legelőször Szálkán (Salka) szerepeltem, besegítettem az együttes énekesének. Az egyik számban nagyon magas hangot kellett kiénekelnie, ami sikerült. Igaz, a dobok mögött énekeltem. Felfigyeltek a hangomra. A következő próbán megtanultam a számot, s legközelebb már az énekessel együtt adtuk elő.

— Milyen számokat szeretsz énekelni?

— Főleg líraiakat. Éppen most tanulok néhány dalt, de hogy melyeket, legyen meglepetés.

— Fellépőruháidat hogyan választod?

— Igyekszem sportosan, de divatosan megjelenni. Fontosnak tartom a jó mozgást a színpadon.

>— Mit jelent számodra a közönség?,

«— Ez a szó: Közönség, így, nagybetűvel írandó. Különösen akkor fontos az emberek rokonszenve, amikor még kezdő valaki. A kis tapsnak is igen örülök.

i— Kedvenceid?

*— Idővel szeretnék önálló stílust kialakítani, de példaképeim, kedvenceim

mindig is voltak. Kedvelem Dollyt, Kovács Katit, Nenát.

— Koncertjeidre falun és városon ts járnak fiatalok. Van-e különbség a viselkedésük között?

i— Falura főleg mulatságokba hívják zenélni az együttest. Itt táncolnak a fiatalok, oldottabb a hangulat. A városi koncerteket ülve vagy állva hallgatják. Két legutóbbi koncertünk Prágában, a Csehszlovák Spartakiádon és Komáromban, a csehszlovák-kubai barátsági esten volt, szabadtéri színpadon. De nem az a fontos, hol énekelek, hanem hogy hibátlan legyen, amit előadok, s megnyerje a hallgatók tetszését.

s—’ Tetszenek az együttesnek azok d számai, amelyekben nem énekelsz?

Kedvelem a számaikat. Ogy érzem, nem az én dolgom dicsérni őket, egy kicsit talán elfogult lennék. A politikai dalfesztiválokról hozott érmeik, a televíziós fellépések azonban önmagukért beszélnek.

— Erzsiké, mi szeretnél lenni; szakképzett ápolónő vagy énekesnő?

Az iskolát szeretném befejezni, _ hogy legyen egy biztos szakmám, a- melyből megélek. Utána majd komolyabban kezdek foglalkozni a zenével.

A többi, ahogy mondani szokás, a jövő titka.

Bárány János

I