Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-15 / 42. szám
/' if r r Uj Bnoswnra Í Tf* Nagy Lajoshoz jövök a €»9» Hét szerkesztőségébe. Nem kell sokáig keresnem, Hl az asztalnál, és gondolkodik. Lexikon nem jegyzi Zs. Nagy Lajos nevét, pedig ötvenéves lett ő is. — Hogyan érzed maaad ötvenévesen? — ■ mondom ki azonnal kérdésemet. — Hát az az igazság, hogy nem a legjobban. Az egész elmúlt ötyén év alatt qem ért annyi bán- talom, mint most, amikor ünne- peinivalóm van. Különben, ha te is azért jöttél, hogy megsérts, akkor jobb lesz, ha le se ülünk beszélgetni. — Nem, dehogy! Miért is akarnálak megsérteni, egyáltalán bántani? Lehet, a szemedbe még soha sem mondtam, hogy szeretem a verseidet, a prózádat, de ez tény. Ráadásul kíváncsi is vagyok: hogyan élsz, írsz. ■— Oj lakásba költöztem, a nyolcadik emeletre, úgy érzem magamat, mintha a fellegekben élnék, lebegek ég és föld között. Az egész nagyon kényelmes. Nem kell tüzelő után loholnom, „fölhozzák“ a nyolcadik emeletre a villanyt, vizet, a meleg levegőt, de... elveszett mellőlem a természet, eltűntek a madaraim. Madaraim, sirályaim, verebeim, igaz, itt is vannak, de csak télen. O- lyankor a nagy ködben tele a telep sirályokkal, és az én ismeretségem úgy kezdődött velük, hogy kitettem a balkonra valami keserű túrós csuszát. Hideg volt, nagy köd, a földszintig is alig láttam le, de a sirályok megérezték, legalábbis egy azonnal megérezte, hogy micsoda csemegét raktam ki nékik. Jött is azonnal, Tiszta papír és ceruza — ■ ----------------------------------- ----- ------------------------------------------------------------belekóstolt, elrepült, és néhány pillanat múlva már odasereglett egy egész csapat; tele lett a balkonom, aztán már állandóan jöttek, úgyhogy végül már a szomszédom meg is sokallotta. Azt mondta, ne etessem már ezeket a libákat, mert tönkreteszik a balkonját. Érdekes, hogy a madarak elküldik a kémüket, egyet, amikor az elmegy, azután jönnek a többiek. A verebek is így jöttek, előbb megjelent nálam egy sánta, féllábú veréb, belekapott a morzsákba, körbetáncolta a balkont és uzsgyi, már sehol sem volt, de csak egy pillanat, mert rövidesen egy egész verébcsapat jött. Fájó, hogy azután a nagy, rikácsoló had elűzte, ezt a szegény, szerencsétlen féllábú páriát. Szóval, télen megjelennek, beköszönnek hozzám a sirályok meg a verebek, de tavasszal aztán úgy eltűnnek, mintha soha sem jártak volna nálam. — Hogyan lesz mindebből vers vagy prózai alkotás? — Isten tudja. Van, amit meg tudok írni, és van, amit nem. Néha egészen kis élményből is születik valami, máskor meg hiába korbácsolom magamat, semmit sem tudok belőle előhívni. Itt van ennek a féllábú verébnek a története, erről már írtam és még fogok is, ebből akár drámát is lehetne írni. Hiszen tudod, már régen készülök, hogy megírom az elő drámámat, de eddig még egy sort sem vetettem papírra. Majd egyszer, mert úgy érzem, hogy ezt igazán csak egy komoly, mindent felölelő drámában lehet megírni. Mert nehéz elmondani, hogy micsoda nagy igazságtalanság van ebben a történetben! E- lőbb ödaküldik, kémkedjen, derítse fel a helyzetet, nem törődnek vele, hogy esetleg otthagyja a tollát, azután meg már nem tűrik meg maguk között. Engemet pedig izgat az ilyen lények sorsa. Ezt, persze már én is, és mások is leírták, de tény, hogy én ezzel a féllábú verébbel vagyok szolidáris. Az egészséges, sikeres embereknek nincs szükségük szó lidaritásra. Az élet azonban nem egy könnyű galoppfutam, hanem egyszer fenn, egyszer lenn. Elég, ha utoléri őket valami betegség, ők is kiszolgáltatottak, megalázónak lesznek. — Hogyan érted ezt? — Nézd, telhet az életük bőségben, sikerekben, de aztán egyszer csak utoléri őket valami, és már ők is az élet másik oldalára kerültek. Az élet ugyanis rendkívül demokratikus. Egyetlen, amit nem kerülhetünk el, a halált, így aztán mindenki valahol megérzi, hogy kiszolgáltatott. Ez bár közhely, de így igaz. — Mit tud ebben segíteni a vers, a próza, a művészet? — Konkrétan majdnem semmit, de valójában mégis elég sokat. Legalábbis annak, aki olvas, aki él a művészet eredményeivel. Hiszen bárki, még az a legmagabiz- tosabb ember is egyszer megérzi, hogy az élete véges... Ilyenkor felúszhat benne egy-egy olvasmány, vers emléke, érezheti, láthatja, hogy azonos az emberek sorsa, hogy mások így vagy úgy tudtak úrrá lenni a bajban. i—: Ezért írsz verset? ■— Nem, egyáltalán nem, hanem azért, mert olykor én is nagy bajban érzem magamat. E- gyébként is olyankor írok verset, amikor teljesen egyedül vagyok, amikor egészen magamra maradok, és nincs ott velem semmi, semmi, csak a tiszta fehér papír és a ceruza... Nyafogok egy kicsit magamnak, a vége persze az, hogy az olvasó is elolvassa, és ta- ián maga is azonosul a gondolataimmal, szövegemmel, felismeri benne saját magát, megvigasztalódik. — Nagyon is elgondolkoztat az, amit mondasz. Hogyan lettél mégis költő? Ezek a gondolatok sodortak az irodalomba?. N em! Inkább ezek az élmények. Sok baj ért, így aztán el kellett őket mondani. Persze, nem abban az értelemben, hogy a társadalom bántott volna, hanem maguk a körülmények. Egyszerűen az ősköd, mert' hiszen egy egészséges ember nem lesz, nem lehet költő vagy művész. Az egészséges emberből sportoló lesz, bokszoló például, vagy üzletember, feltaláló, az e- gészséges ember elmegy valami rendes pályára, a sérült, a beteg, pedig megpróbálja elmondani a sérelmeit. A beteg ember ugyanis nehezebben viseli el az élet viszontagságait, a külső bajokat, és ezzel valahogy így voltam én is. Abszurd helyzet, de így Igaz. A' humorista néha a legszomorúbb' ember. Lélekben én is az vagyok, megvisel minden, de végül túlélem, mert amikor a legnehezebb, mégiscsak képes vagyok kibeszélni a fájdalmaimat, szomorúságomat. <— nt-~i Tóthpál Gyula felvétele. E gy gyönyörű szép könyv — szerény, csendes, de talán épp ezért gyönyörű könyv a könyvesboltok kirakataiban és polcain, s egy ugyancsak szép, gazdag kiállítás volt látható a napokban a főváros Cyprián Ma- jerník Kiállítóteremben. Mindkettő, a könyv és a kiállítás is rendhagyó, szokatlan, sőt, páratlan a maga nemében. Ezért talán nem is véletlen, hogy épp a gyerekillusztrációk nemzetközi seregszemléje alkalmával tüsténkedik felhívni magára a figyelmet. A könyv címe: Kalligráfiák; a kiállítás pedig- a Tipográfia és kalligráfia címet viseli, s mindkettő mögött Lubomít- Krátky könyvművész áll. Jellemző, hogy azt aki szerényen, csendesen meghúzódik a „rendezte“, „összeállította“, „kal- ligrafálta“ stb. kifejezések mögött, önkéntelenül is művésznek nevezzük. S miért ne?! Ha ma rangja, nemzetközi rangja van a szlovák könyvnek — és van! —, akkor az elsősorban ennék a még nem iS nagyon idős, szerény mesterembernek köszönhető. Mesterember? íme, ismét megjegyzést kell fűznöm a kifejezéshez, hiszen Eubomír Krátky, akit Eubomír Feldek, a költő a „ráadás költőjének“ nevez, valójában úgy mesterember, hogy mesteri fokon rendezi, állítja össze a könyveket, s e mesteri fogásai iKönyvek, képversek, könyvművészet gazi művészként jelentkeznek az á.tala rendezett könyvekben. Meet való igaz, hogy Eubomír Krátky, a kiváló mester, tipográfus, grafikus, kalligráfus művésze mesterségének. Sőt, mint ahogy azt a könyv rövidke utószavában a költő mondja: a betű, az írás költője. Ez nem túlzás. Krátky ugyanis olyan fokon bánik a betűvel, mint amilyenen kevesen. Hogyan is mondjam, hogy igazán érthető legyek, s hogy mindenki elismerje, nem túlzók, a- mikor ilyen nagyon értékelem a mester művészetét? Azzal kell kezdenem, hogy rendkívül tudatos, sőt, válogatós, aki nem vállalkozik futómunkák rendezésére, összeállítására, a könyv formai kivitelezésére, csak olyanra, amelynek például a nagy és elévülhetetlen klasszikusok, vagy a mai művészek közül a legkiválóbbak. És amihez ő hozzányúl, amit elrendez, az már az elrendezés okánál is rendkívüli. Az igényessége mellett megvan a hatodik érzéke ahhoz, hogy meghatározza, mi az, ami több, ami különös. Benne él a könyvkiadás mindennapjaiban, pontosan tudja, milyen művek készülnek, s olykor maga jelzi, mi az, amit szívesen vállalna. Máskor meg talán maguk a festők, grafikusok, költők, írók keresik fel őt. Az előbbire példa lehet Lewis Carrolnak Dusán kállai által illusztrált könyve vagy Jozef Mist- rík Nyelv és beszéd című rendkívül gazdag kivitelű műve. Eubomír Krátky egyszerűen tudta, hogy ez rendkívüli teljesítmény. Esemény, itt valami összejött, ezt meg kell szerezni, „fel kell dobni“, ehhez hozzá kell, hozzá lehet valamit adni, sőt, ezzel érdemes csak igazán foglalkozni. Máskor meg, mondjuk ha Arisz- tophanész, Goethe, Gogol, Ovidius műveinek a kiadására készül, a fordító, a szerkesztő vagy az ösz- szeállító tudásával vetekedő hozzáértéssel veszi kezébe a könyveket. Úgy, mintha maga is író, költő, irodalomtudós lenne; any- nyira ismeri az anyagot, bátran, korszerűen bánik minden meglevő járulékos anyaggal, s ha az olvasó kezébe veszi a könyvet, nem tudja, előbb a szöveget vagy épp ebben a járulékos képi anyagban gyönyörködjék-e. Ráadásul Krátky nemcsak a holt anyagot eleveníti fel, kelti életre, hanem maga is odakanya- rít egy-egy betűt, leírja a szerző nevét, kiugratja a vezetéknevét, vagy legalább annak kezdőbetűit. Szabadon bánik a színnel, a vonallal. Könyveiben érezni a kultúrált- ságot, a megélt és magáévé tett műveltséget, a művészet mélységét és magasságát, gyönyörűségét, a bájt, a rációt és mindazt, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy tényleg művészetnek érezzük egy-egy könyv külső és belső formáját. Ami pedig magát a Kalligráfiát és a „kalligráfálást“ illeti, itt meg kell állni; már tudniillik az általa gyakorolt „képversnél". Az általa leírt vers ugyanis több, mint puszta szöveg. Szöveg és kép is egyszerre. A vers, mint a legtöbb művészet, olykor kifullad; megakad a költészet szekere is, s ilyenkor a költők megpróbálják valamiképpen kimozdítani, kirántani azt a kátyúból. Ez a folyamat általában úgy zajlik, hogy felrúgnak bizonyos szabályokat, hogy újabbakat alkalmazhassanak, elhagyják például az írásjeleket, elhagyják a kötőszavakat, az igéket vagy éppenséggel halmozzák azokat, olykor aztán eljutnak egészen a képig is, és ahelyett, hogy verseket írnának, képeket, azaz képverseket írnak, szerkesztenek. De hát milyen kép az, amikor valaki tölcsérbe, női test formájába vagy éppenséggel egy ablak keretébe szorítja a gondolatait, a vers sorait? Szerény, egyszerű, egyfajta sablon, majdhogynem szegényes szerény képecske ha a kép oldaláról közelítjük meg. Nem így a Eubomír Krátky leírta verseket! Mert ezek aztán az igazi képversek. Bonyolultak, szokatlanok, a betűk és a vonalak által kiemelt gondolatok, mondatok, szavak összetett képe, szimbolikus, absztrakt, gyönyörű és megismételhetetlen képrendszer, mint talán a kínai írásjelek. Valami, ami sokkal mélyebben él a világban, valami, amit csak ő lát, amit csak ő tud kifejezni a betűkkel. Középkori szerzetesek, írták, festették így a krónikákat, ahogy ő egy-egy emblémát, verset megtervez és megír. Van bátorsága elírni, aláhúzni, egymásba szőni a szavakat, azbukát és latin betűket elegyíteni, s miközben mi a betűk tiszta formáiban gyönyörködünk, tudatunkba lopódzik nemcsak a kép, a gondolat is. Eubomír Krátky, aki Prágában tanulta a mesterséget, egyszerre érteti meg és itatja belénk a vers értelmét, képét, ritmusát és zenéjét. A zt teszik Eubomír Krátky kalligrafái, de ezt az általa rendezett könyvek is, ezért ahová csak elküldi, vagy eljutnak az általa rendezett könyvek, ott általában díjazzák is. Munkái megérdemlik- az elismerést, és sokat tanulhat belőle á könyvészeti szakma. NÉMETH ISTVÁN mmmm /
