Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-15 / 42. szám

■ , ... i

V •

Alberto Moravia

..................................................................................................................................................

......... új ifjúság 7

Álmomban mindig lépéseket hallok a lépcsőházból

int annyian, én is szívesen alszom egyet ebéd után. Mivel sokat eszem és iszom, könnyen elnyom az álom. Pompás manzárd-dolgozószobámban alszom, az óriási ablakon át az egész városra rálátni. Ahogy fölébredek, felugróm a díványról, és főzök egy jó erős kávét; majd anélkül, hogy akár egy pillanatot is elvesztegetnék, leülök a kisasztalomhoz, az írógép elé. Forgatókönyvíró vagyok; most épp egy nagyon nehéz film dialógusain dolgozom: a terrorizmusról szól. Egy ideje délutánonként mindig ugyanazt az álmot látom. Ügy tetszik, mintha valaki lassan fölfelé óvakodna a manzárdomhoz vezető, erősen recsegő falépcsőn. Megfontolt, kiszámított lépésekkel, mintha fenyegető szándék nehezítené őket. Megáll, elindul; úfra megáll, megint nekiindul, majd végérvényesed le- cövekel az ajtóm előtt. Azután hosszú, néma szünet, majd kopogtatnak. Ekkor fölébredek, odamegyek az ajtóhoz, feltépem. Senki.

Mármost, jóllehet álmodom, biztosan tudom, hogy az a személy, aki feljön a lépcsőmön, nem más, mint maga az ördög. Természetesen csak addig tudom ezt, amíg az álom tart.

Néhány napja újra előjött az álom. Me- j gint a lépések a recsegő lépcsőn, újra a szünet, hogy lélegzethez jusson az illető, aztán a kopogtatás. Most azonban nem ébredek fel, mint a többi álomból, hanem kikiáltok, hogy szabad. Ekkor különös dolog történik. Látom, hogy a kilincs elképesztő lassúsággal, milliméterről milliméterre lenyomódik. Olyan szorongató lassúság ez, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy az ismeretlen látogató szándékosan meg akar félemlíteni. Miért nem nyitja ki egyszerűen az ajtót? Mit jelent ez a lassúság? Erre az utolsó kérdésre fölébredek, s rájövök, az egész csak álom volt. Álmodtam , — csakhogy valaki tényleg kopogtat. Kikiáltok: — Szabad! —, és ekkor borzadva veszem észre, a kilincs elkezd nagyon lassan lenyomódni, pontosan úgy, mint álmomban. Nem tudok másra gondolni: helyben vagyunk, ez csak ö lehet, az ördög. Nem véletlenül gondolok épp erre, ugyanis összeolvastam már eqyet-mást. Miközben a kilincs elfordul, megpróbálom elképzelni, milyen ábrázata lesz az ördögnek. De jaj nekem, csak a hagyományos Mefisztó-álar- cot tudom felidézni, az íves szemöldököt, a horgas orrot és a szörpamacsot az állón. Végre-valahára kinyílik az ajtó, és a nyílásban feltűnik egy lógó bajszú, hosszú hajú fiatalember feje. Ördöginek éppen nem látszik, inkább ünnepélyesnek — még ha a mostani srácok módján is, akik aszkéta- külső mögé rejtik emésztő, yad életösztöneiket. Kellemetlen, mély hangon szólal meg:

— Szabad?

— föjjön csak — válaszolom lenyűgözve, megbabonázottan a magabiztosságától.

' Belép, máris a dolgozószobám közepén áll, szűk farmert és bőrzekét visel. Olyan, mint azok a kócos fiatalemberek, akiket a város egyik-másik kerületében látni. Két dolog viszont azonnal feltűnik: a nagy, fekete, több rekeszes bőr válltáska és az egyik, átvérződött gézbe bugyolált keze. A táskán látszik, hogy valamivel alaposan megtömték, a kötés pedig megmagyarázza a lassúságot, mellyel az ajtót kinyitotta. Gyanakodva körülnéz, és így szól:

— Van itt még valaki?

— Nincs. Egyedül vagyok.

Az asztalhoz megy, és ledobja a táskát.

— Van ebben pár dolog, amit el kell rejteni. Te majd megmondod, hová. Vársz valakit?

— Senkit se várok. Valójában téged se vártalak. — Ezt azért mondom neki, hogy felhívjam a figyelmét, jelenléte megmagyarázhatatlan a számomra. De ö komolyan veszt a szavaimat:

— Persze, tudom, de Milánóban voltam, aztán Nápolyban. Akárhogy is, készen vagy, nem?

— Készen? Igen, készen vagyok — mondom neki zavartan.

— Helyes, most ugyanis éppen rád van szükségünk.

A mondat kíváncsivá tesz. Ki ez a „mi"? Es miért van rám szükségük?

— Mit csináltál a kezeddel — kérdezem, hogy időt nyerjek.

Az újságra mutat, amelyet ma reggel olvastam, és ott hagytam kiterítve a fotelom; az első oldalon öles, fekete címszalag.

— Semmi, tegnap este történt, abban a lövöldözésben sebesítettek meg. De a fickót, aki megsebesített, utána kinyírtam.

Nem tudom, mit mondjak. Nyilvánvaló, hogy ezt az embert sohase láttam, azt se tudom róla, jobboldali vagy baloldali terrorista-e, vagy valami rajtakapott betörő, aki eltévesztette az ajtót: sokan laknak az épületben, és közöttük lehet az ügyeletes terrorista vagy betörő. De hogyan vezessem rá a tévédésére? Ez a baljós kifejezés,

„kinyírtam", arra int, hogy ne leplezzem le magam. Még arra is képes lehet, ha egyszer elvétette az atót, hogy engem is kinyírjon, ne maradjon tanú. Ezért óvatosan megkérdezem:

— Hogyan találtál meg? Azt mondtad a portásnak, Proietti urat keresed?

Meg se rezzen a nevem hallatán.

— Egyenesen idejöttem — mondja. — Miért kellett volna kérdezősködnöm? Idejöttem, nagyon jól emlékeztem, hol laksz. De mi ez, te még alszól?

Ki tudja, miért, ezt válaszoltam neki:

—. Igen, aludtam, éppen egy visszatérő álmom volt, még mindig emlékszem rá.

— Mit álmodtál? — kérdezi váratlanul.

Elmesélem neki, ő kurtán felnevet, kivillannak fehér farkasfogai:

— Mondd csak, nem akarsz te minket véletlenül elárulni?

Most ijedek meg csak igazán:

— Miket beszélsz?

— Az ördög lehet például rendőr, akinek már eladtad vagy éppen eladni készülsz a lelkedet. De jól vigyázz, van nálam egy stukker, három golyóval: egy neki, egy neked és egy nekem.

Ez a ponyvaregényízű banalitás még jobban megrémít.

— Megörültél? — tiltakozom.

De ő rendíthetetlenül folytatja:

— Mindenesetre veled kapcsolatban téved az ördög, mert a lelkedet te már eladtad nekünk, kétszer pedig nem tudod kiárusítani.

Megfagy a vér az ereimben. Tehát már eladtam a telkemet, azaz, köznapi nyelven .szólva,' nem tudom, mikor és hol, de beléptem egy terrorista vagy bandita csoportba. Éppenséggel olyan törvényen kívüli társaságba, ahová talán könnyű bejutni, de kilépni lehetetlen.

— Kérdezhetek tőled valamit? — mondom színlelt fesztelenséggel.

— Mit?! Tőlem~ nem szokás kérdezni — válaszolja ádázul.

— Ne dühöngj! Csak azt akarom tudni, hogyan ismertél meg, ki mutatott be minket egymásnak.

— Ki mutatott be? Hát Casimiro, a fenébe is!

Casimiro, ki lehet az? Sohasem hallottam róla! Most már végérvényesen megbizonyosodva, hogy tévedés vagy összeesküvés áldozata lettem, békülékenyen fordulok hozzá:

— A, Casimiro! Persze, Casimiro, hát

hogyne! Es milyen alkalomból?

— Bizalmatlan vagy, ugye? Na jó: ttt találkoztunk, itt, a dolgozószobádban. Én akkor is szökésben voltam, és Casimiro megkért, fogadj be egy éjszakára. Itt aludtam, még ezt a kulcsot is ideadtad. Ezzel nyitottam ki az ajtót — és megmutatja a kulcsot.

Most már alaposan benne vagyok, elhatározom, hogy döntésre viszem a dolgot,

— Rendben van, rejtsd el a táskádat, ahová akarod. Én addig lemegyek, veszek valamit vacsorára — mondom előzékenyen.

Mi történik velem? Látom, elővesz egy hatalmas pisztolyt a zekéjéből,' és a mellemnek szegezi.

— Nem, nem fogod hívni a rendőröket — mondja.

Ebben a pillanatban, hála Istennek, kopogtatnak az ajtómon. A kopogás egyre erősödik, türelmetlenebb lesz, és.jöléb- redek.

Így hát ez amolyan — nevezzük így —> álom volt az álomban. De a kopogtatás nem szűnik, az ajtóhoz rohanok, kinyitom; Casimiro az, igen ő legkedvesebb barátom.

— Képzeld, csak, rólad álmodtam, azt állítottam, hogy nem ismerlek, fogalmam sincs, ki vagy.

— Na, szép kis barát vagy! — mondja Casimiro.

— Erre elmesélem, mit álmodtam. Elkomolyodik, gondolkodik, aztán megszólal:

— Tudod-e, hogy valami hasonló igazából megtörtént? Egy este eljöttem hozzád egy Enrico nevű fickóval... részt vett a fickó egy tüntetésben. Éppen menekült.., összetűzés volt a rendőrséggel. A kérésemre megengedted, hogy itt aludjon. Arra is emlékszem, hogy akkor este nagyon vidámak voltunk, ettünk és főleg ittunk, nem is tudom, mennyit.

— Ez az Enrico nem a tegnap esti lövöldözés egyik résztvevője, véletlenül? — kérdezem meglepve,

— Nem, nem ezek közül való.

Egy kicsit elbizonytalanodik, majd hozzáteszi:

— A kulcsodat viszont nem neki adtad aznap. Én kaptam meg. Volt egy nőm, és nem tudtam, hová vigyem, mert akkor még a családommal laktam. Elkértem a dolgozószobádat, és te ideadtad a kulcsot. Még á tréfásan ünnepélyes megjegyzésre is emlékszem, amivel átnyújtottad: „Elkötelezettségem záloga, íme, itt a szoba kulcsa.

HEKERLE LÁSZLÓ fordítása------:---------Xí.

E

gy nap kora reggel Ephraim Elihu felhívta a Fiatal Képzőművészek Szövetségét, s az lránt érdeklődött, hogyan találhatna rutinos női modellt akt- festéshez. Harminc körülit szeretne, mondta a nőnek, aki fölvette a telefont.

— Nem tudna segíteni?

—. Ugye most fordul hozzánk először? —• kérdezett vissza a nő. — Ugyanis nem ismerős a neve. Vannak festőnövendékeínk, akik szoktak modellt állni, de csak olyan művészeknek, akiket ismerünk.

Elihu elmondta, hogy amatőr festő, s a Szövetségben most jelentkezik először, bár valaha itt tanult.

— Műterme van?

— Van egy tágas és világos szobám. Nem vagyok fiatal — folytatta —, sok év szünet után most vettem elő újra az ecsetet, és szeretném felfrissíteni a formaérzékemet, ezért akarok néhány akttanulmányt készíteni. Tudja, nem vagyok hivatásos, de komolyan veszem a festét. Ha személyi referenciára van szükség, azzal is szolgálhatok. — Megkérdezte, mennyi most egy modell óradíja, mire a nő némi szünet azt felelte: — Hat ötven. — Elihu méltányosnak találta az összeget. Szeretett volna tovább beszélgetni, de a nő erre nem mutatott nagy hajlandóságot. Felírta Elihu nevét és címét, s azt mondta, holnaputánra valószínűleg szerez valakit. A férfi megköszönte a szívességét.

Ez szerdán történt. Péntek reggel megjött a modell. Előző este telefonált, akkor állapodtak meg az időpontban. Nem sokkal reggel kilenc után csöngetett, s Elihu azonnal ajtót nyitott neki. A hetvenéves, ősz férfit, aki az elegáns Kilencedik Avenue környékén lakott, izgalom fogta el a gondolatra, hogy lefestheti a fiatal nőt.

A modell huszonhét év kőnülí, jelentéktelen külsejű nő volt, az öreg festő a szemét találta a legérdekesebbnek. Kék bal- Jonkabát volt rajta ezen a derült, tavaszi napon. Az öreg festőnek tetszett a modell arca, de véleményét megtartotta magának. A nő jóformán rá se pillantott, hanem határozottan irányt vett a szoba felé.

— Jó napot — mondta a férfi.

— Jó napot — felelte a nő.

— Tavaszodik — jegyezte meg az öregember. — Mintha már zöldülnének a fák.

— Hol öltözzek át? — kérdezte a modell.

Elihu a modell neve után tucjakozódott, mire a nő a vezetéknevét mondta meg: Perry.

— Perry kisasszony, talán öltözzön át a fürdőszobában.' De üres az én szobám is, itt a folyosó végén. Ha gondolja, átöltözhet ott, az melegebb, mint a fürdőszoba.

A modell azt felelte, neki tulajdonképp

Bernard Malamund

A MODELL

mindegy, de talán inkább a fürdőszobába megy.

— Ahogy óhajtja — mondta az idős ember.

— Idehaza van a felesége? — érdeklődött a nő a szobaajtón bepillantva.

— özvegyember vagyok.

Elihu elmondta, hogy volt egy lánya, de baleset áldozata lett.

A modell sajnálkozott.

— Átöltözöm, és egy perc múlva itt vagyok.

— Igazán nem kell sietnie — nyugtatta meg Elihu, s örömmel gondolt arra, hogy le festheti.

Perry kisasszony bement a fürdőszobába, levetkőzött, majd hamarosan visszajött, és kibújt frottír fürdőköpenyéből. Feje és válla finom vonalú volt és formás. Megkér-, dezte az öregembert, milyen pózba helyezkedjék. A festő a nagy ablakú nappali szoy ba zománolapos konyhaasztalánál állt. Az asztallapra már kinyomta két kis festékes- tubus tartalmát, s most ezeket kevergette.

A másik három tubushoz nem nyúlt. A modell utolsót szippantott cigarettájából, aztán elnyomta a konyhaasztalon levő kávésdoboz fedelén.

— Nem baj, ha időnként elszívok egyet? ,

— Majd tartunk egy kis szünetet, és akkor, jó?

— Így gondoltam.

A nő figyelte a férfit, aki komótosan keverte ki a színeket.

Elihu nem nézett rá rögtön a modell mezítelen testére, előbb megkérte, üljön le az ab'ak mellett álló karosszékbe. Az ablak a hátsó udvarra nézett, odakint frissen kizöl- dült bálványfa magasodott. 4

— Hogyan üljek, keresztbe tett lábbal vagy simán?

— Ahogy jólesik. Ha kedve van, tegye keresztbe, ha nem, nekem úgy is jó. Ahogy magának kényelmes.

A modell ezen láthatólag elcsodálkozott, de aztán leült az ablak melletti sárga ka- í rosszékbe, s egyik lábát átvetette a másikon. Jó alakja volt.

— Jó lesz így?

Elihu bólintott. — Nagyon jő — mondta.

— Kitűnő.

Ecsetjét belemártotta az asztallapon kikevert festékbe, s a modell mezítelen testére pillantva festeni kezdett. Rá-ránézett,

aztán mindig gyorsan elkapta róla tekintetét, mintha attól félne, hogy pillantásuk összetalálkozik. Ám arcán tárgyilagos kifejezés ült. Szemlátomást ötletszerűen festett, időnként fel-felpillantott a modellre. Nem nagyon sűrűn nézegette. A modell eleinte nem figyelt a festőre. Egyszer félrefordította a fejét, s megnézte a bálványfát, mire a férfi egy pillanatra eltűnődött, mit 40- dezhetett föl rajta.

Ekkor a modell érdeklődése a festő felé fordult. Figyelte a szemét, figyelte a kezét. A férfi gyanút fogott, hogy valami baj van. Vagy egy óra elteltével a modell idegesen felugrott a sárga karosszékből.

— Elfáradt? — kérdezte ElihUi

— Nem arról van szó. Csak nem fér a fejembe, mi a fenét művel maga itt. Esküszöm, halvány gőze sincs arról, hogy kell festeni.

A férfi elhűlt. Nagy hirtelen törülközőt dobott a vászonra.

Egy végtelennek tűnő pillanat után Elihu megnedvesítette kiszáradt ajkát, s miközben zihálva szedte a levegőt, elmagyarázta, tudja magáról, hogy nem festőművész. Ezt akkor se rejtette véka alá, mikor azzal a festőiskolái nővel beszélt telefonon.

— Ügy látszik, rosszul tettem, hogy már ma idekérettem magát — folytatta Elihu. — Talán egy darabig még egyedül kellett volna próbálkoznom, hogy ne fecséreljem a más idejét. Most már látom, hogy nem vagyok fölkészülve a feladatra, amit magam elé tűztem.

— Engem nem érdekel, mióta próbálkozik — jelentette ki Perry kisasszony. — Meggyőződésem, hogy ecsetvonásnyit se festett le belőlem. Éreztem is, hogy nem lefesteni akár. Szerintem csak a meztelen testemen akarja legeltetni a szemét, amire nyilván megvan a jó oka/ Nem tudom pontosan; mi hiányzik magának, de abban halál biztos vagyok, hogy nem elsősorban a festőművészet.

— Ügy látszik, elrontottam valamit.

— Nagyon úgy látszik — szögezte le a modell. Időközben belebújt köntösébe, és szorosra húzta derekán az övét.

— Én festőnő vagyok'— folytatta —, és azért vállalok raodellkedést, mert kell a pénz. De a szélhámost rögtön megismerem.

— Csak ront a helyzeten — mondta Elihu —, hogy én a lehető legjobban igyekeztem megvilágítani á dolgot annak a hölgynek ott a Fiatal Képzőművészek Szövetségében. Bánt, hogy ez lett belőle — tette hozzá rekedt mangon. — Végig kellett volna gondolnom. Hetvenéves vagyok. Mindig szerettem a nőket, és sajnálatos veszteségnek éreztem, hogy az utóbbi időben nincs barátnőm. Egyfelől ezért akartam újra festeni, noha sose hittem, hogy nagy tehetség volnék. És nem számítottam rá, hogy ennyit, felejtettem. Nemcsak az ecsetkezelésben, hanem a női test ismeretében is. Nem számítottam rá, hogy ennyire megrendít majd a maga teste és a felismerés, hogy így elszaladt az életem. Sajnálom, hogy fárasztottam és kényelmetlenséget okoztam magának.

— A fáradságom árát majd megkapom —' felelte ,Perry kisasszony —, de azt a gyalázatot pénzzel nem tudja jóvátenni, hogy idecitált, és a szemével végigtapogatta a testemet.

— Nem volt szándékomban meggyalázni vele.

— Én viszont gyalázatnak érzem.

A modell ekkor megkérte Eliliut, hogy vetkőzzék le.

— Én? — álmélkodott a férfi. — Minek?

— Le akarom rajzolni. Vesse le a nadrágját meg az ingét.

Elihu bevallotta, hogy csak a minap vált meg téli alsóneműjétől, de a modell ezen se mosolyodon el.

Elihu, miközben vetkőzött, szégyenkezve gondolt arra, milyennek láthatja a nő.

Á modell gyors ecsetvonásokkal felvázol« ta a férfit. Elihu nem volt rossz megjelenésű, de most feszengett. Mikor a vázlat elkészült, Perry kisasszony egy tubusból fekete festéket nyomott ki, belemártotta Elihu ecsetjét, s a vázlaton úgy összema- szatolta a férfi arcát, hogy csak egy fekete pacni maradt belőle.

Elihu szótlanul figyelte a nő bosszúját.

Perry kisasszony a szemétkosárba lökte az ecsetet, majd bevonult a fürdőszobába felöltözni.

A

z öregember kiállította a csekket a* összegről, amelyben megállapodtak, Restelkedve írta rá a nevét, s átnyújtotta a, modellnek. Perry kisasszony bedobta a csekket hatalmas retiküljébe, majd távozott.

Elihu arra gondolt, a nő a maga módján egész jó külsejű, bár nem valami bájos, S ekkor föltette magának a kérdést:

— Hát már csak ennyi az életem? Nekem csak ennyi maradt?

Bólintott, és megsiratta magát, amiért ilyen hamar megöregedett.

Később levette a vászonról a törülközőt, s megpróbálta lerajzolni a nő arcvonásait] de már nem tudta felidézni őket.

NEMES ANNA fordítása

\