Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-15 / 42. szám
új ifjúság 5 Sugár András kolumbiai riportja A KIRABOLT FŐPOLGÁRMESTER B ogotában vagyunk, Kolumbia három és fél milliós fővárosában, az Északi-Andok hegyláncai között. Itt, 2400—2500 méter magasban á tenger szintje fölött, jóval ritkább a levegő, nehezebb a lélegzés. Az előbb is, amikor a stativot (a háromlábú kameraállványt) cipeltem öt méterrel arrább, le kellett ülnöm, nem kaptam levegőt. Este hasogató fejfájás kínzott — ugyanezt éreztem Addis Abebában, ismerős az érzés. Nem csoda: az az afrikai város is 2400 méter magasban épült. És most szerencsére nem süt a nap, mert ha sütne, azt nagyon megérez- nénk, hiszen az Egyenlítő alig 500 kilométernyire van tőlünk. A város, Bogotá persze nem erről híres, hanem arról, amit a modern spanyol nyelv bogotazonak nevez: itt „dicső“ hagyományai vannak az erőszaknak, könnyen elsül a pisztoly, rossz a közbiztonság, s ezért nem tanácsos például este gyalog járni. Nappal sem nagyon. Mint halljuk, nemrég valaki csupán azért lőtt agyon egy háromgyerekes rendőrt, hogy elvehesse a fegyverét. Szállodánkban, a Tequendamában (amit rögtön Tökön-dáma névre magyarosítottunk) figyelmeztettek: el ne veszítsük a belépőcédulát, mert különben nem engednek haza. Én a- zonban nem nyugszom bele abba, hogy este nem sétálhatok ebben az ismeretlen nagyvárosban. Hasonló helyzetekre kidolgozott módszerem van. Először is csak nagyon kevés pénzt viszek magammal, azt is apróban, hogy ha valaki netán egy két pesót kérne tőlem, legyen mit odaadnom. Persze kell némi pénz buszra, mozira, egy egy arepára, helyi leányra, kávéra. A legelhanyagoltabb, ivatjamúlt farmernadrágot veszem föl, és kezemben tartom rövidre ösz- szecsukható esernyőmet, amely a félhomályban fenyegető fegyvernek látszhat (?). Mivel az igazi, tőrzsö- kös bogotái tolvajok nemzedékeken át „tanulták a szakmát“, fizikailag meg tudják szimatolni, kinél van nagyobb összegű pénz. Rám ügyet sem vetettek. Természetes, hogy amikor az e- gyébként szép város első emberével, dr. Gaitán Mahecho főpolgármesterrel találkoztunk, elsősorban a köz- biztonságról érdeklődtem. — Uram, az ön városa csodálatos, de szó, ami szó, a közbiztonsággal bajok vannak. Hallottam, hogy nemrég önt is kirabolták az utcán. Mit tesz, hogy ezt a problémát megoldja? Mahecho — szemüveges, jelentéktelen külsejű kedves ember — elmosolyodik, elismeri, hogy kifosztották, majd kissé szabadkozva, mintha érezné tisztének reménytelen távlatait, így válaszol: — Egy biztonsági kampányt kezdeményeztünk. A legnagyobb mértékben kihasználjuk a rendőrséget, de korszerű közlekedési eszközökkel is ellátjuk rendőreinket, hogy kellőképpen tudjanak mozogni. Rádió- rendszereket építünk ki, hogy jól áttekinthessük a várost. A lakosokat felkérjük, hogy legyenek szervezettebbek, fokozzák a társadalmi fegyelmet. Ugyanakkor persze csökkenteni kellene a munkanélküliséget és a szegénységet, a nyomort, mert világos, hogy ez nagyon sokszor közrejátszik a bűnözésben. Egy nagyobbfajta szociális akcióba kezdtünk, hogy városunk minden lakója biztonságban érezhesse magát. Természetesen a program megvalósításához időre van szükség- időre bizony... A feladat még nem oldódott meg, hiszen a nyomor és a tűlnépesedettség csöppet sem enyhül. De legyünk Igazságosak: Kolumbiáról sok egyéb érdekességet kell elmondanunk. Ez az ország az egyetlen Dél-Ame- rikában. amelynek partjait nem egy. Bogota — testőrparádé hanem két tenger mossa: nyugaton a Csendes-óceán, északon a Karib- -tenger. Ellentétben Argentínával, a- hol kiirtották az őslakosságot, itt a hódító spanyolok teljesen elkeveredtek a csibcsa nép fiaival és főleg lányaival. A csibcsák nem valami földhözragadt, szánalmas bennszülöttek voltak: jóval az európai középkor előtt itt már magas kultúrájú birodalmat alkottak: Az ország múzeumaiban, kincstáraiban körülbelül tízezer régi csibcsa aranytárgyat, ékszert, totemet, sőt szerszámot őriznek; összsúlyuk államtitok, értékük felbecsülhetetlen. Kevesen tudják, hogy a magyar „csokoládé“ szó is kolumbiai eredetű: a Csendes- -óceánba folyó San Juan medencéjét Choco tartománynak hívják. Itt terem a kakaó, amely a dzsungel „alsó emeletének“ tipikus növénye. Aranyat és platinát is találnak az országban. A családról, amellyel forgatás közben megismerkedtünk, hadd írjak ide egy kissé novellaszerű beszámolót. Olvasóm megbocsátja talán, hogy némi pátosszal írok Jüanról és családjáról, de a száraz tárgyilagosság kevésbé lenne megbocsátható, ugyanis nagyon megszerettem őket. JUAN ESCOBAR KIHÚZZA MAGÄT juan Escobar hajnali négykor kelt a csöppnyi kamrában, amelyet a kávéültetvényestől bérelt az El Colegio-i Granjas gazdaság melletti kis faluban, a spanyol plébános házvezetőnőjének kis házában. A kertes házban egész évben nem kell fűteni, de azért hajnalban kissé csípős a levegő. Az ültetvény eszményi magasságban, a tenger szintje fölött 1500 méteren terül el, lépcsőzetesen. Juan már 35 éves. Asszonya tavaly halt meg valami titokzatos betegségben: este a hátát fájlalta, reggelre halott volt. Orvost már nem is kellett hívni hozzá, ezért maradt némi pénz a temetésre. Három gyerek maradt utána, három kis mesztic süvöl- vény. Tizenegy éves a legidősebb, hétesztendős a legfiatalabb. Most nagyon sokat segítenek a cosecha, a kávéaratás idején. A nagyobbik srác naponta egy arroba kávészemet is összeszed. Ez körülbelül 25 font, azaz nagyjából 12 kiló, alig valamivel kevesebb mint a gyerek súlya. Carme- lito, a legkisebb is kitesz magáért. A gyerekeket nehéz ilyen korán felrázni a szalmáról, ahol Juan meleg lámabundája alatt összebújva a- ludtak, szuszogtak, mint a kiscicák. De muszáj fölrázni őket: ha a „négy férfi“ nem jelenik meg öt órakor az ültetvényes kapujánál, az óriás mangófa alatt, akkor ma nem lesz itt napszám, mehetnek tovább, gyalog vagy teherautóstoppal tizenöt-húsz kilométert. És Juan ezt nagyon meg akarja spórolni, mert a három kölyök erejére, hej, de nagy szükség van a szedésnél! Szüret idején minden család csak és kizárólag magának dolgozik: e- gyütt számolják el a családfő nevén a kosarakat, a puttonyokat, a zsákokat. Este, amikor az intéző asztalánál hallgatagon, fájó lábbal, sajgó háttal sorbaállnak majd a napi keresetért, az ékes bajuszú úr megint megdicséri jüant: — Bravo, barátom] Gratulálok a három sráchoz! Így aztán jól kereshettek, talán még iskolába is járathatod majd őket! Juan még sohasem volt szakszervezeti tag. Amikor megkérdeztem tőle, van-e a szüretelőknek szakszervezetük, azt feleli, hogy itt bizony nincs. Valahol messze — hallotta — van i- lyesmi, de őt az a sindicato- játék nem érdekli. Három fiával ő mindig „eleget“ össze tud szedni, jól megélnek: mindennap jóllaknak kásával, csirkével, ruhát is tud vásárolni a fiúknak. És a gumicsizma is eléggé új a lábukon. A csizma kellemetlen és izzasztó, de a kígyók miatt nagy szükség van rá, hiszen a buja kávécserjék között néha-néha úgy megijesztenek a coge- dorok egy-egy vékonyka, félméteres kis kígyót, hogy futhatnak Pedróhoz. az indióhoz, aki mindenre tud ellenmérget. Ha öt perccel később érnek el a bölcs emberhez, akkor már késő... Ezért az okos ember inkább elszenvedi a gumicsizmát, inkább tűri, hogy egész nap izzadjon, viszkessen a lába a nagy melegben. És az ültetvényen kemény léptekkel, dobbantva jár, mert tudja, hogy az ember lépteitől még a legálmosabb kígyó is fölriad és menekülni igyekszik. Kolumbia hegyei mindenütt gyönyörű mélyzöldek, csodaszépek, hála a kávénak és az eukaliptuszfának. A spanyol hódítók aranyat kerestek, és találtak is sokat. De ahol nem találtak, ott felparcellázták egymás között a termékeny völgyek legjobb szántóföldjeit. Az indiánok és a meszticek a spanyol birtokok körül a „haszontalan“ hegyoldalba települtek s amikor 1835-ben beütött az export- konjunktúra, egyre följebb és följebb ültettek kávéfákat a lejtőkön. A felső határt csak a fagyveszély, a nagy magasság szabja meg. Ki hitte volna akkor, hogy éppen itt találják meg az igazi aranyat? Mert a kávé néha-néha végre már csaknem aranyértékű a világpiacon, kiváltképp amikor megfagynak a brazil ültetvények. juan Escobar nem sokat érez, nem sokat lát a konjunktúrából. Fogalma sincs arról, hogy vajon mitől emelkedik, mitől süllyed a világpiacon a kávé ára. Ö megkapja arrobánként a huszonöt-huszonhat pesót, a többi nem az ő dolga. A kávét a puttonyokból zsákokba töltik. Szép, piros, cseresznyeszerű, duzzadó bogyók ezek. Innen viszik a zsákokat a szellős, emeletes faházba, ahol kádakban erjesztik, rothasztják a piros terméshéjat. A héj fölpattan, elrohad. Eléggé büdös van a kád környékén. Minden kávé- „cseresznyében“ két félgömb alakú kávémag búvik meg. (Ezt nevezik nálunk babnak.) A kádakból kivezető csatornában jól átmossák a magot, majd a munkások fölviszik a padlásra és gondosan szétterítik, „hosszú rúdra szegezett, kapa alakú fa szerszámmal teregetik, amíg meg nem szárad. Ekkor szép tiszta műanyag zsákokba töltik, és mehet is a súlyos szürke arany a piacra, a hajók gyomrába. Kávét „szüretelnek“ a családnál A cafetero-szövetség nagyon vigyáz a kolumbiai kávé jó hírére. Nagyon szigorú minőségi követelményeket támaszt az átvételnél, másodrendű termést csak hazai fogyasztásra vesz át. (Kolumbia boltjaiban, szupermarketjeiben csak méregdrága nescafét találtam ottani tartózkodásom alatt; háziasszonyok panaszkodtak, hogy igazi kávét csak ritkán és kevésbé kelendő, de drágább árukkal együtt lehet kapni. És személyenként legföljebb egy kilót!) A szövetség hatalmas tárolókat, raktárakat építtetett, hogy azokban az években, amikor túlságosan jó a termés és alacsony a világpiaci ár, mesterségesen visszatarthassák a sok millió zsák kávét, s csak a jobb esztendőkben adják el, jóval magasabb á- ron. Kutatóintézeteket alapított, tervszerűen1 nemesítette a kávét. A kőolajtermelő országok nemzetközi szervezetéhez, az OPEC-hez hasonlóan — és sok évvel előbb! — lépéseket tett, hogy megszervezze a kávétermelő országok összefogását a nemzetközi á- rak vad hullámzása ellen. Hiszen a kávé a mai világpiacon, a második legfontosabb exportcikk az olaj utáni — A mi burzsoáziánk okos, ravasz és ügyes — mondja Bogotában egy baloldali egyetemi hallgató — Van erről egy példázatom is. az Íbisz nagyon szép madár, Dél-Amerikában különösen az Orinoco vidékén honos, de ha egy fiatal ibiszfióka beleesik a folyóba, a piranya halak ezrei tüstént rávetik magukat és percek alatt fölfalják. A hoatzinmadár nem olyan szép, mint az ibisz, de ha veszélyt érez, beleveti inágát a piranyáktól hemzsegő vízbe. Minthogy teste pira- nyaűző szagot áraszt, a ragadozó halak nem bántják. És ha a veszély elmúlt, a kis madár a szárnyán levő karmok segítségével lassan visszamászik a fára, a fészekbe. — Hát ilyesfajta ez a mi kolumbiai polgárságunk! Sokkal felvilágosultabb, mint a legtöbb dél-amerikai ország gazdag mantuano (palástos) rétege. A mieink sohasem ellenezték a gazdasági újításokat, s ha baj volt, behúzták a fejüket, elbújtak, majd töretlen erővel léptek újra a színre a veszély elmúltával. Kolumbia testéből hasították ki az amerikaiak a Panama-csatorna építésekor Panama államot, de a kolumbiaiak mintha belenyugodtak volna már ebbe a veszteségbe. Akad némi kőolaj is az országban — ezt az Eco- petrol nemzeti vállalat termeli ki. Az igazi „külföld“, az igazi gazdaság azonban a szomszédos Venezuelában van. Onnan integet a szegény kolumbiaiak felé, oda csábítja őket. Kolumbia lakossága gyors ütemben szaporodik, s már — becslések szerint — elérte a 30 milliót, azaz több, mint Argentína népessége. Mexikó és Spanyolország után ez a világ legnépesebb spanyol nyelvű állama. A szegények, munkanélküliek, az írástudatlan fiatal parasztok rendszeresen átszivárognak a venezuelai határon. Ott olcsón, kisemmizetten, illegálisan kénytelenek munkát vállalni, de még így is jobban keresnek, mint otthon. A városok egyre inkább duzzadnak, szép úri házaik közvetlen közelében lejtős barriók, nyomornegyedék bur- jánzanak. Sok ezer munkanélküli köz_ vetlen közelről szemléli a gazdagok hivalkodó fényűzését. Itt csak egy publicisztikai szóvirág használata nem ajánlatos: ha a szegényekről van szó, ne írjuk le, hogy „a felhőkarcolók árnyékában“. Fordítva van: a felkelő nap először a hegyre épült nyomornegyedeket világítja meg reggelenként, s a viskók árnyéka esik a völgyben álló felhőkarcolókra. A havannai kommunisták ülésével csúcsosodott ki a Kubai KP jövő év februárjára tervezett III. kongresz- szusa előkészületeinek fő szakasza. Fidel Castrúnak, a Kubai KP KB első titkárának, az Állam- és a Minisztertanács elnökének részvételével 426 küldött vitatta meg a főbeszámolót, amely bíráló módon értékeli a párt tevékenységét az elmúlt i- dőszakban és kitűzi a pártmunka további céljait. A vita középpontjában a gazdasági hatékonyság növelése, a politikai-ideológiai munka és annak a társadalomra kifejtett hatása állt. A 93 ezer havannai kommunistát képviselő küldöttek előtt Fidel Castro mondott zárszót. Hangsúlyozta: az utóbbi hónapokban az országszerte megvalósult értékelő tanácskozások egyértelműen megmutatták, hogy a párt erőfeszítései a gazdaság hatékonyságának növelésére és az ország védelmi képességének megszilárdítására irányúinak. Castro kifejtette, a párt helyes ú- ton halad, de nemcsak a sikerekből kell kiindulnia, hanem tudatosítania kell a hiányossságokat is és ezek kiküszöbölésére kell törekednie. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag kategorikusan elítélte a Dél-afrikai Köztársaság Angola elleni legutóbbi agresszióját, s azt, hogy továbbra is megszállva tartja Angola egy részét, megsértve szuverenitását és területi egységét. A BT ugyancsak elítélte a Dél-afrikai Köztársaságot Angola törvénytelen megszállásáért és területének hídfőállásként való felhasználásáért agresszióihoz. A tanács felszólította Pretóriát agresszív akcióinak azonnali beszüntetésére, csapatai feltétel nélküli kivonására angolai területről és Angola szuverenitásának, légterének, területi egységének és függetlenségének szigorú tiszteletben tartására. A BT ismét megerősítette Angola Jogát minden szükséges lépés megtételére szuverenitásának megvédése céljából. Ha Pretória nem tesz eleget a BT határozatának, a testület ismét ösz- szeül, hogy a világszervezet Alapokmánya értelmében szigorúbb intézkedéseket foganatosítson. Felszólította a vizsgáló bizottságot — melynek tagjai Ausztrália, Egyiptom és Peru —, hogy terjesszén elő jelentést a- zokról a károkról, amelyeket a dél-afrikai agresszió okozott Angolának. Washingtonban közzétették az amerikai katolikus püspökök pásztorlevelének javaslatát, melyet Remberto Wenkland érsek vezetésével készített elő egy csoport, hogy a novemberre Washingtonba összehívott katolikus püspöki konferencia elé terjesszék. A pásztorlevél Javaslata megállapítja: „Az a tény, hogy olyan sok szegény ember van egy olyan gazdag országban, mint a miénk, szociális és erkölcsi botrány, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni.“ A dokumentum megállapítja, hogy az ország egész gazdaságának 54 százaléka a lakosság mindössze 2 százalékának kezében összpontosul. Nagyon sok amerikai él a szegénység közvetlen határán. A pásztorlevél javaslata állást foglal a folytatódó fegyverkezés ellen, amely a társadalmi gondok, problémák további kiéleződéséhez vezet. X V
