Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-15 / 42. szám
új ifjúság 3 Jó munkát, jó tanulást! Tóth László, harmadikos diák mustot pumpál. N em is igaz, hogy ősz van, mondogatom magamban, miközben a festői Duna-parton rohan velem az autó Komáromtól (Komárno) Karva (Kravany nad Duna jóm) felé. Aztán megérkezve szinte közvetlenül a víz partján álló iskolába, az élesen berregő iskolacsengő hangja mégis elhessegeti a gondolataimat: október első napjaiban járunk, már javában folyik a tanítás! E nyári hangulatú időben a diákok is nehezen akarják tudomásul venni, hogy vége a nyárnak; hogy már nincs vakáció; hogy reggelente nem lehet lustálkodni; hogy megszólal az iskolacsengö; hogy egész napos munka vár rájuk. — Ilyen remek időben sokkal jobb lenne még valahol sátorozni, fürödni — mondogatják is két óra között többen, de azt is hozzáteszik —: nincs mese, tanulni, dolgozni kell. Tanulni, dolgoznil Ez a Karvai Középfokú Mezőgazdasági Szaktanintézetben kiváltképpen érvényes, hiszen itt ezekben a napokban valóban nemcsak tanulás és szakmai gyakorlat folyik, hanem komoly, kétkezi munka is. Ugyanis a karvai mezőgazdasági szakiskola azon kevés oktató- -neveiő intézmények közé tartozik az országban, amély saját gazdasággal, nagyobb földterülettel is rendelkezik. — Száz hektár, művelésre kiválóan alkalmas területen gazdálkodik az iskola — mondja az igazgató, Polák Imre. — Ez egyrészt jő is, másrészt rossz is. jó, hiszen így valóban nemcsak kísérleti jelleggel, hanem nagyban is tudunk termelni, a tanulóknak módjukban áll a növénytermesztés különféle munkafolyamataiba nagyon aktívan bekapcsolódni. A másik oldalon meg rossz, mert gépparkunk, felszereltségünk színvonala nincs arányban a földterülettel, és nincs elegendő állandó munkaerőnk sem. Igaz, mindezek ellenére az évről évre ránk háruló feladatokat teljesítjük, nem hagyunk parlagon e- gyetlen talpalatnyi területet sem. Hogy ez valóban megoldható legyen, hogy a diákok kiesése a tényleges, tanrend szerinti tanulásból ne legyen számottevő, azt elsősorban a jó szervezésnek s nem utolsósorban a tanulók munkához való megfelelő hozzáállásának köszönhetik. Mert ilyenkor, ősszel, a termények betakarítása idején valóban szükség van minden kézre. Így aztán az elsősök kivételével a másodikosok, harmadikosok a földeken dolgoznak. Szőlőt szüretelnek, almát, paprikát szednek, fedél alá gyűjtik a terményt. A két- százkilencvenhét diáknak és az iskola pedagógusainak akad bőven dolga. Bár az idén az előző évekhez képest lényegesen kevesebb volt mindenből a termés. Szőlőből például csak mutatóban termett. A tavaszi fagyok a síkon fekvő területeken országszerte megtizedelték a termést. Nem kivétel a karvai határ sem. Így aztán a vártnak csak alig húsz százaléka termett meg. Annyi szőlő azért akad, hogy a szőlész szakos diákok év végi, tanrendben előírt szakmai borkóstolójához lesz elég bor. — Így jóval kevesebb a munkánk — mondják a szőlőben dolgozó harmadikosok —, mi mégis szívesebben tennénk többet, mert nagyon elszomorító látvány a szőlő nélküli tőkék között járni, s menni tíz, száz métereket is, hogy végre megteljen a vödör. jó érzés hallani, hogy a harmadikos fiúk, lányok már a gazda szemével nézegetik a termést, hogy nem közömbös számukra, miből mennyit gyűjthetnek be az idén. Csákvári Géza pedagógus ehhez a következő megjegyzést fűzi: — Diákjaink elméleti szaktudásán kívül nagy hangsúlyt fektetünk a gyakorlati tudnivalókra. A kettő e- gyenrangúan fontos. Sőt, arra kiváltképpen rá szeretnénk őket vezetni, nevelni, hogy mér most, diákkorukban — és később kiváltképpen! — felelősséget érezzenek mindennapi munkájuk színvonaláért. Hogy tudatosítsák, nem mindegy, mit hagynak hátra maguk mögött, jól vagy rosz- szul elvégzett munkát-e. Abból indulunk ki, hogy a hozzánk kerülő diákok korábbi tanulmányi előmenetele, hogy finoman fogalmazzak, nem volt jeles; így aztán ők elsősorban azt raktározzák el magukban, jegyzik, tanulják meg, amit a ' gyakorlatban, szemléltetve, látnak, tanulnak. S ha itt jó, precíz munkát látnak, ilyenre vannak rászoktatva, akkor később is így dolgoznak majd. Ezért, bár nem vagyunk termelő üzemegység, mi is nagy figyelmet fordítunk a termésátlagokra és a minőségre. Épp ezért nem mindegy számunkra sem, hogy miből mennyi terem. Szőlőből másutt sem termett sokkal több, bármennyire is megvoltak hozzá a gépek, a vegyszerek, és e- gyéb feltételek. Az almáskert eredményei lényegesen jobbak a szőlőgazdaságéinál, bár, mondják, az sem igazi, a várakozás alatt maradt. Az almánál nem is annyira a mennyiséggel, mint inkább a minőséggel van baj. Különféle betegségek támadták meg, s a megfelelő vegyszerek hiányában nem tudtak kellően védekezni ellenük. S hogy könnyebb legyen a válogatás, munkába állították az iskola udvarán a korábban használaton kívül helyezett almaosztályozó gépet. Kicsit arréb a 3-kos szőlész szakos diákok a szőlő sajtolásával vannak elfoglalva. Tóth László Gömörből érkezett az iskolába. Most épp a présből kifolyt mustot nyomatja le a pincébe. Nincs sok munkája, hiszen e- gyetlen pótkocsi tartalmát kell egész nap kisajtolniuk, az idén több nincs a szőlőtőkéken!... — A minőséggel nincs baj — mondja a pincemester —, hiszen a must cukortartalma huszonegy fok, csak a mennyiség! Idén annyi sem termett, hogy a gazdaság pincéjének a hordói megteljenek. A rossz termés miatt hosszán leAz asztalosműhelyben dolgozó diákok kerti bútort készítenek. Szőlőből a tervezettnek alig húsz százaléka termett meg. hetne siránkozni, de ez már a tényéken mit sem változtat. Sokkal fontosabb most az, hogy a meglévőt minél előbb begyűjtsék. Akárcsak az is, hogy a gondok ellenére se bo- moljon fel az iskola megszokott, mindennapi élete. Az elsősök tanulnak, a többiek pedig vagy a földeken, a pincében, az almaosztályozónál dolgoznak, vagy épp a látogatásunkkor zajló honvédelmi nap versenyszámaiban mérik össze tudásukat. Lustálkodásra senkinek sem marad ideje, sem az iskolapadban, sem a földeken, sem a versenypályán, de az aszta- losmfihelyben sem. Mert az iskola a növénytermesztő és állattenyésztő szakembereken kívül asztalosokat is képez. Az asztalosmühelyben dolgozó harmadikosok a szakoktatók segítségével jelenleg például nagyon szép kerti bútorokon végzik az u- tolsó simításokat. T anulnak, dolgoznak! Készülnek az igazi munkára, amely az évfolyamoktól függően, egy, két, három év múlva már „élesen“ kezdődik számukra. Addig is jó munkát, jó tanulást! ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Felhívjuk a SZISZ-tisztségvlselőinek a figyelmét, hogy következő számunkban segédanyagot közlünk a politikai oktatáshoz. Már most biztosítsák az 0) Ifjúságot! Csákvári Géza és Török Béla pedagógusok az almatermést vizsgálják. Különös színjáték - pioníroknak L assan, méltóságteljesen gördül be a pobrezovái vasútállomásra az ezerötszáz tonna fémhulladékkal megrakott szerelvény. Az állomáson piros nyakkendős fiúk és lányok, pionírok, az ország legszorgalmasabb vasgyűjtői várják a te- hervonatot, és üdvözlik Stefan Kúsi- kot, a mozdony vezetőjét. A pionírokon kívül itt vannak a SZISZ SZKB pionírosztályának dolgozói, a vasmű igazgatója, Anton Koleniéka mérnök és a podbrezovái fúvószenekar, az olvasztárok és még sokan mások. Ez az ünnep egy értékes teljesítmény befejező akkordja: az ország pionírjai összesen 4 millió 564 ezer 145 kilogramm vashulladékot gyűjtöttek össze és adták át az ország iparának. Az a 150 ezer kilogramm, amit a vonat most hozott és a ]án Sver- ma Vasmű tárolójába vitt, csak kis hányada annak a több mint kétmillió korona értékű munkának, amellyel a gyerekek hozzájárultak az ország anyagellátásához: Így a vonat begör- dülésének, és természetesen az e- gész ünnepségnek szimbolikus jellege van. Szimbolikus a negyvenöt tonna vas ■ felolvasztása is. A Ján Sver- ma Vasmű hat napig dolgozhatna abból a mennyiségből, amelyet a pionírok egy év alatt összegyűjtöttek. — Lehet, kevésnek tűnik nektek ez a hat nap — mondja Anton Kole- nifka, a vasmű idős, tapasztalt igazgatója —, de ez nincs így. Csak képzeljétek el, hány híd, pillér, különböző vasszerkezet, mennyi betonvas készülhet abból, amit összegyűjtőtök. Legyetek hát a következő évben is ilyen szorgalmasak, igyekezzetek. Anton Koleniőka már negyvenöt éve dolgozik a gyárban, huszonhárom éve tölti be az igazgatói funkciót, így tehát egyben az egyik legrégibb résztvevője ezeknek az ünnepi vasöntéseknek. Stefan Kúsik mozdonyvezető, a zvoleni vasúti csomópont egyik szocialista brigádjának a vezetője is évről évre jelen van ezen a meghitt ünnepségen. — Mi úgy gondoljuk — mondja a pioníroknak —, hogy nemcsak a vasra, hanem a dolgos kezekre is nagy szükség van, és nemcsak a vasműben, hanem a vasútnál is! Ezért úgy határoztunk, ha ti összegyűjtitek a vasat, mi elszállítjuk ugyanúgy szocialista kötelezettségvállalásként, ingyen, mint ahogy ti gyűjtöttétek. Már csak azért is, mert szeretnénk, ha közületek sokan jelentkeznének hozzánk, hogy mozdonyvezetők, kalauzok, állomásfőnökök, kocsikísérők szeretnének lenni... Aztán amikor megjött az olvasztárok üzenete, hogy kellő hőfokra hevítették a kemencében levő negyvenöt tonna vasat, a pionírok és vezetőik védőöltözéket, sisakot vételeztek, s bevonultak a vasöntőbe, hogy részesei legyenek annak a különös színjátéknak, amit lecsapolásnak nevezünk. A hosszú csarnokban, a négy, egymás mögé sorakozó kemence ajtajából ki-kicsap a láng, fortyog, izzik, szikrát vet a láva, hévül a vas. a kohászok próbálgatják a vas izzásából megállapítani, hogy ,,mi újság“ odabenn. — Ogy ezernégy-ezerötszáz fokos most a vas — mondja az egyik olvasztár, amikor szemügyre veszi az izzó vasrudat, de aztán nem elégszik meg a becsléssel. Egy másik rúd végére egy különös, csak itt, a kemencéknél használt hőmérőt szorít, és bedugja a fortyogó lávába. Később a kohászok adalékanyagot szórnak az izzó vasba, majd hosszú vascsövön keresztül oxigént nyomnak a tüzelőolaj lángjai közé, hogy még hevesebb legyen a tűz. Az feldübörög és sziszeg, sistereg minden. Az ajtók résein ismét előtörnek a lángok. A hosszú vascső pedig egyre rövi- debb, a vége beleolvad az izzó acélba. Amikor aztán a vas elérte az olvadási szintet, a kemencemester vas- nyélen levő kanalával benyúl a fortyogó vastömegbe, kiemel onnan vagy másfél liternyit, leönti a tetejéről a salakot, majd a maradékot egy kis tégelybe löttyinti. Ekkor egy másik kohász hosszú fogójával megfogja a tégelyt, és laboratóriumba szállítja, hogy megállapítsák a minőségét. Megbabonázva állunk, és nézzük a színjátékot. Nem véletlen, hogy valaha az ősember félt a fűztől. Nehéz elképzelni, mi játszódik le a kemencében. A boltozat alatt most már ezernyolcszáz-ezerkilencszáz fokra he- viijt minden. Néha, nem tudni, miért, újra és újra kicsap az ajtók résein a láng, tombolnak az erők. Füst és fortyogás. S amikor már-már kitörni látszik az egész, egyszer csak megnyugszik minden, az emberek kikapcsolják a fűtőolaj-fúvókéit, lezárják az oxigénszelepeket, megindul a csapolás. Meggyorsul az emberek mozgása, átmennek a kemence másik oldalára, oxigénpisztollyal kifúrják a kemence falát, és már csorog, ömlik az izzó acél, az előkészített óriási tartályba. Aztán jön a daru, felemeli a közel száz tonna súlyú tömeget és viszi az öntőformák fölé. A tartály mozgó tűzijátékként vonul át az öntőcsarnokon. A daru Kezelője milliméternyf pontossággal önti formákba az izzó acélt. Amikor kihűl, ezekből a vasrudakból készítik, hengerelik a betonvasakat. Nézem megbabonázva a tüzet, az ömlő lávatömeget, és közben figyelem a gyerekeket is. Lehet, hogy egy életre kiható élményben volt részük, amikor tanúi voltak annak a kemény munkának, ami itt a vaskohóban folyik. A hulladék szemük láttára vált hasznos nyersanyaggá, és ez a tapasztalat a gyerekek jövője szempontjából is hasznos. NÉMETH ISTVÁN
