Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-01 / 40. szám

T

íz évvel ezelőtt, amikor Losoncon (LuCenec) az építőipari szakmunkás- képző iskola helyiséggondokkal küzdött, s a város öt különböző pontján folyt a tanítás, még hatszAz diákja volt az Iskolának. Ma, 1985-ben, amikor már áll a hatszáz férőhelyes, kényelmesen berendezett új épület, a diákok létszáma mlndösz- sze 340. Az idei tanévben 114-en jelentkeztek, s közülük 96-an kezdték meg szeptember elején a tanulást.

— Mi ennek az oka? — kérdezem Telek Andrástől, az iskola Igazgatójától, akt az ötvenes években itt szerzett kőműves szakmából képesítést.

— Egyrészt kevés a jelentkező —■ mondja, majd széttárt karokkal még hozzáteszi —, másrészt a felettes szerv csak ennyi tanuló felvételét engedélyezi. Nem a szew- mák népszerűségével van baj, hiszen a jó kereseti lehetőség ma is csábítja a fiatalokat. Inkább azzal magyarázható a létszámbeli visszaesés, hogy ezekben az években lényegesen kevesebb a gyerek, meg az',án egyre szélesebb skálájú pályaválasztási lehetőség előtt állnak az alapiskolák végzősei. Tíz-tizenöt évvel korábban szinte természetes volt, hogy a gyengébb hármas, négyes és rosszabb tanulókat így biztatták a szülők: „Sebal, fiam, Jó leszel Inasnakl“, mármint építőipari szakmunkástanulónak. Ide jött, ide küldtek hozzánk szinte minden gyengébb előmenetelő gyereket. Hatszázat fel is vehettünk. Ebből a nagy „kínálatból“ kiindulva végre felépült az isTelek András: „Csak fél kapacitással működünk.“

kola, csak Időközben sok minden megváltozott. Most Itt az új, korszerű iskola és csak fél kapacitással működik.

Mit nem adtak volna tíz-húsz évvel ezelőtt az Iskola tanárai és diákjai, ha a maihoz hasonló körülmények között taníthattak, tanulhattak volna. Mert az iskola fennállásának harmincöt éve alatt' rengeteg időt, energiát fordítottak arra, hogy eleget te gyének kötelezettségeiknek. Oktatók és diákok, futólépésben ingáztak a város egyik végéből á város másik végében lévő tanterembe. Sőt, volt olyan időszak is, hogy Füleken (Fifakovo) működött az iskola e- gyik része, Losoncon a másik.

— Ma, hogy már együtt van az egész Iskola, tudjuk, érezzük csak igazán, hogy a pedagógiai munkától mennyi energiát elvett ez a lótás-futás. Három évvel ezelőtt, amikor megkezdődött az új Iskolaépületben a tanítás, megváltozott az életünk — mondja az igazgató, amikor elindulunk, hogy megtekintsük az épületet. Szépek a tantermek, a szaktantermek korszerűen berendezve, helyben van a diákotthon, és az utolsó simításokat végzik a kultúrteremben és az uszodáján, amely egyúttal a város első uszodája is lesz

— Eddig szinte semmink nem volt, most egyszeriben gazdagok vagyunk — mondja büszkélkedve, mégis gondterhelten az igazgató. — Mert sokkal nagyobb lenne, lehetne az örömünk, ha a hatszáz férőhelyes iskola megtelne gyerekekkel..

Méghozzá rátermett gyerekekkel, akik a nyolc mesterség valamelyikéhez valóban vonzalmat éreznek. Hiszen cseppet sem mindegy, hogy milyen megfontolásból szeretne valaki kőműves, ács, épületfestö, é- pületlakatos, csőszerelő, villanyszerelő, épületasztalos vagy épületkerámikus lenni. Hogy azért választja-e ezt vagy azt a mesterséget, mert más iskolába nem sikerült bejutnia, vagy azért, mert ezek a mesterségek jól jövedelmeznek, esetleg azért, mert fantáziát lát egyik vagy másik munkában.

— Az valóban nem mindegy, hogy a szakma vagy a pénz szeretete hozza-e ide a tanulókat. Mindenesetre erre mi is kíváncsiak vagyunk, így a tanév elején kérdőíveket osztunk ki az elsősök között, választ várva a fenti és még sok más kérdésre. Nos, ezekből a kérdőívekből kiderül, hogy felerészben a szakmaszeretet, felerészben pedig a pénzszeretet hozza ide őket. Megtörtént például, hogy másodikos diákok a szünidőben elvállalták egy családi ház központi fűtésének a szerelését. Egy másodéves tanuló szakember segítsége nélkül ezt még nem tudja elvégezni. Így ők is szakoktatójukhoz fordultak, segítsen, mert e- gyedül nem boldogulnak.

Ottjártamkor az Iskola másodikos és harmadikos diákjai őszi építőtáborozáson voltak, így csak az elsősökkel találkoztunk, akik meglehetősen megszeppenve válaszoltak kérdéseinkre. Azt próbáltuk kideríteni

az I. C-ben, hogy ki miért Jelentkezett ebbe az Iskolába. Áz I. C 22 tanulója kőművesnek és épületlakatosnak tanul. A többség, tizennégy fiú kőműves lesz. Nehezen oldódik meg a nyelvűk, de végül Szilárdi Károly, Alabár Csaba, Várady Róbert és Horváth László — ha nem is bőbeszédűen — válaszolnak. Elmondják, hogy másféle szakma fel sem merült bennük. Vagy apjuk, vagy valamelyik rokonuk, ismerősük kőműves, illetve épületlakatos, és figyelve azok munkáját, a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy kitanulják ezt a mesterséget.

— Tudjátok, mennyit keres havonta egy kőműves?

— Vagy négy-ötezret — vágják rá többen is a választ.

— S egy szombati fusiban?

— ötszázat.

Azonnal, ahogy a pénzről kezdtünk beszélni, felcsillant a korábban szófián, álmos tekintetű gyerekek szeme, s ennél a témánál maradva szívesen folytatnák a beszélgetést, hiszen a jó kereseti lehetőségek nagyban befolyásolták pályaválasztásukat. Nem is titkolják:

— Amikor ebbe az iskolába jelentkeztünk, megfordult többször is a fejünkben, hogy ezekkel a szakmákkal és becsületes munkával jól lehet keresni — mondják egyik a másikat kiegészítve.

— És megfordult az ts a fejetekben, hogy ehhez mindenekelőtt kiváló szakmai ismeretekre kell szert tennetek, elsősorban jó szakembereknek kell lennetek?

Nevetnek, kuncognak, lesütik a szemüket, sugdolóznak. Válasz nincs, hiába próbálom újra, másképpen Is feltenni a kérdést. Majd amikor azt kérdezem — bár elsősök lévén, ezen a téren még nincsenek tapasztalataik —, mi áll hozzájuk közelebb, a kétkezi munka vagy az Iskolapadban történő tanulás, egy fiú kivételével mind azt mondják:

— Jobb melózni és úgy tanulni, mint a könyveket bújni.

Az egy kivétel egy cigány származású fiú, aki ezt mondja:

— Ahhoz, hogy valóban Jól elsajátítsuk Jövendő szakmánkat, hogy valóban jó szakemberek legyünk, szükség van a könyvekből szerzett ismeretekre is.

Ennek kapcsán később megjegyzi az igazgató:

— A mi iskolánkba nem a kitüntetett tanulók jönnek, pedig szívesen látnánk őket. Pedagógusaink munkamódszerei is eltérnek a szakközépiskolák tanítási módszereitől. Itt nem elég elmagyarázni a tananyagot, mindent szemléltetni is kell. Másképp nincs eredmény, s ebben a tekintetben Jó helyzetben vagyunk, korszerű felszerelés, kísérleti eszközök állnak a rendelkezésünkre. Állíthatom, hogy szép eredményeket érünk el az elméleti oktatásban is. Bár e- zek a gyerekek nagyon jól tudják, hogy az életben nem aszerint fogják őket értékelni, hogy milyen a tudásuk, milyen jegyük volt matematikából, magyar nyelvből, hanem hogy tudnak-e falazni, villanyt, központi fűtést szerelni...

Az igazgató tájékoztatója nem vált ki bennem derűlátást. Építőipari szakemberek munkájával találkozunk lakótelepi lakásunkban vagy a családi ház építésekor. Ezt a munkát gyakran hanyagul, kellő hozzáállás nélkül végzik el a szakemberek. Persze, egyértelműen nem lehet csak ezeken a tizenéves gyerekeken elverni a port. Hiszen amíg a maihoz hasonló mértékű szak- emberhiány lesz az építőiparban, addig a rossz és az átlagmunkát végző szakember is egyaránt érvényesülhet. Bizakodni csupán abban lehet, hogy mindezek ellenére egyre kevesebb lesz a rossz és közepes é- pítőipari munkások száma, és csak a becsületesen, kedvvel végzett szép, míves munkának lesz értéke. A munkás és lakó örömére egyaránt.

ZOLCZER JÄNOS A szerző felvételei

Jobban szeretik a kétkezi munkát, mint az iskolapadot.

ÁGOTA,

A TITKÁR

'mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmapamam

Kis falu a Nagykürtöst (VeTktj KrttSf járásban az alig pár száz lelket számláló Övár (Olováry], Tóth Ágota, a helyi ifjúsági szervezet titkára találkozásunkkor nagy vonalakban bemutatta szervezetüket, amely 1984 elején teljesen újjáalakult, nemcsak a régi vezetőség, hanem szinte az egész tagság kicserélődött.

— Hadd kezdjem azzal, hogy Szabó Máriának, az elnökünknek tényleg nagy érdeme van abban, hogy Övárott sikerült fellendíteni az ifjúsági szervezet tevékenységét. Nem titok, hogy nemegyszer bírálat érte az előző vezetőséget, amely aztán lemondott. Huszonhárom taggal látott újra munkához tavaly év elején a SZISZ-szervezetünk. Az elnök kezdeményezésére kifestettük az ifjúsági klubot, berendezése ugyan még nem kifogástalan, de fokozatosan azt is megoldjuk —- mondja Ágota, aki a Rimaszombati (Rim. Sobota) Közgazda- sági Szakközépiskolában érettségizett.

=—* Most hogyan töltik az óvárt fiatalok a szabadidejüket?,

<— Tény, hogy az elmúlt másfél évben szervezettebben. Pl. már hagyomány, hogy ősszel és tavasszal a sorköteles fiúktól ünnepélyesen vesz búcsút az ifjúsági szervezet és a polgári ügyek testületé. Ezen a szép rendezvényen jelen vannak a bevonulok szülei, testvérei. .Vándortarisznyával bocsátjuk útjukra a falu kiskatonáit. A rendezvény természetesen minden alkalommal regruta- bállal ér véget. Ezenkívül a SZISZ e- gyüttműködik a Csemadok helyi szervezetével, tervünkben szerepel, hogy népdal kórust alakítunk közösen. Továbbá bekapcsolódtunk a vasgyűjtésbe és a faluszépítési munkákba is.

>— További terveitek?,

■— Szeretnénk mielőbb berendezni az ifjúsági klubot, ott aztán számos szórakozási lehetőségre nyílik majd módunk. Munkánkban nagyobb szerepet kap a természetvédelem és a természet- járás. Valamennyi ilyen rendezvényünket ügyességi vetélkedővel, és különféle játékokkal szeretnénk vonzóvá tenni. Legfőbb célunk és tervünk persze az, hogy a mostani tizenhat és tizenhét é- vesek, akikre ez idő tájt a legjobban számíthatunk, sokáig szervezetünk tevékeny és példamutató tagjai maradjanak.

Azt tapasztaltam, hogy Szabó Mária, a SZISZ-szervezet elnöke jó segítőtársakra talált Tóth Ágotában, Kiss Lászlóban, Vízi Józsefben, Katyi Józsefben, Katyi Máriában és Vízi Mónikában, e- gyikükböl sem hiányzik a kedv a SZISZ- -munkához.

Kép és szöveg: Bodzsár Gyula

Az új iskolaépületen még akad csinosítani valú