Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-17 / 38. szám
/ / ____•• ____ KORSZERI) NOVENYVEDELEM HUH Klement István pilóta Farkasd (Vlőany) és Negyed (Neded)’ községek határában a Haladás Egységes Földművesszövetkezet földjein felzúg az Ismert mezőgazdasági repülőgép, a Cmelák. Ahogy a fákmögül előbukkan, kicsit megbabonázva figyelem a föl-le ereszkedő, újra és újra visszatérő gépet. Csodálom a technikát. És nemcsak én vagyok ezzel így, hanem azok is, akik kiszolgálják. Tovább hajtva ugyanis meglátom Ondrej Una- tinsk^ mérnök, a Haladás Efsz vegyészének kis csoportját, és mi tagadás, ők is — bocsánat a kifejezésért — szájtát- va figyelik a gépet. A tábla végén traktor, pótkocsi és két tartálykocsi álldogál. Az egyikből a vegyszert, a másikból pedig a vizet szállítják a gép hat- százliteres tartályába. A pilóta, Ján Rendás, aki bár többezer „órát repült, itt most betanuláson van, minden leszálláskor szorgalmasan és pontosan bejegyzi a térést. Aztán félreteszi a fedélzeti naplót, magára zárja az ablakot, bekapcsolja a motort, és a gép lassan, késlekedés nélkül elindul, majd felgyorsulva a levegőbe e- melkedik, kis vihart, porfelhőt kavarva maga után. Amikor eléri a szükséges magasságot, jobbra fordul, majd a szélfogó fák mögött, akárcsak az előbb, a- lábukik és eltűnik a látóhatár alatt, de csak néhány percre, aztán ismét megjelenik, és már landol is. Mindez nagyjából négy-öt percenként ismétlődik. Itt lenn az emberek pillanatok alatt megvannak az előkészületekkel, és várják a gép érkezését. *—i Nem unalmas? — kérdem Rigó György repülőtechnikust, de mint mondja, még soha sem gondolt erre. Reggel öt, fél hat felé hozzálát a gép előkészítéséhez, majd kirepülnek a helyszínre, ott leszereli a benzintartályokat, még egyszer átnézi a gépet, kitűzi a rögtönzött repülőtér zászlóit. Minden induláskor és landoláskor figyelmesen hallgatja a motor zúgását, figyeli, nincs-e valami baj a géppel. A fővárosban tanulta a szakmát. A nagy utasszállító gépek indulását figyelte, de amikor megnősült, hazajött Gútára (Ko- lárovo), és azóta ezekkel a mezőgazdasági kisgépekkel vándorol hol a Komáromi, hol pedig a Galántai járásban. Az utasszállító gépekhez viszonyítva könnyű masina a Cmelák, Az, amelynek a munkáját figyeljük, öregecske már egy kicsit. Az oldalai itt-ott megrepedve, megreparálva, de még így is a többi mezőgazdasági géphez viszonyítva nagy munkabírású, teljesítményű gép. Arról nem is beszélve, hogy amikor már beérik a termény, mint most a lucerna és a hagyma, amelyet permetez, e- gyébként sem lehet a táblára lépni. - Ezért aztán a szövetkezetek vezetői szívesen szóratják ki ezzel a kisrepülőgép- pel a műtrágyát, a permetport, újabban pedig a vetőmagot is. — Ez úgy történik, hogy két ember beáll a tábla két végébe, kiméri a távolságot, a gép pedig beveszi az irányt, és kiszórja a vetőmagot, ugyanúgy, mint valaha a szántóvető parasztember a markából hintette. Közben emberi munkát, időt takarít meg, és ráadásul a termés is nagyobb — mondja a technikus, amit Uüatinsk^ mérnök megerősít. Az ő feladata különben nem könnyű és nem felelősség nélküli. Neki kell meghatároznia, hogy mikor mennyi vegyszert, műtrágyát kell kiszórni a földekre. Neki kell eldöntenie, hogy a környék méhészei kiengedhetik-e vagy sem a méheket. — Ha a tiltás hosszabb időre szól, akkor jön a harag, esetleg a bíráskodás is... f—i Bíráskodás? — csodálkozom a mérnök szavain. i— Általában minden méhész eltúlozza a méhek ideiglenes elzárása okozta kárt, aztán csak a biztosító vagy a bíróság szakembere tudja felbecsülni hitelesen a kárt. Míg Unatinskji mérnökkel beszélgetünk, aki a szövetkezet alapítói közé tartozik, a gép befejezi a lucerna és a hagyma permetezését. A pilóta leállítja a gépét. Miközben megtöri! a homlokát, azt mondja: —- Néha úgy érzem, mintha gőzfürdőben ülnék a vezetőfülkében. Megérkezik Klement István pilóta, a betanításon lévő ján Rendás konstruk- tora, kitölt egy számlát, előveszi a zsebszámológépet, összeadja az aznapi teljesítményt, majd aláíratja Uftatinsky mérnökkel. A technikus közben csomagol: átszivattyúzza a gépbe az Utolsó benzint, fölszíjazza a tartályokat a gép szárnyaira, berakja a szerszámokat, összeszedi a rögtönzött repülőtér zász- lait. Én közben Klement István pilótával ismerkedem. A hadseregnél kezdte. A lökhajtásos gépek után nehéz volt megszoknia ezeket a kis és jóval lassúbb gépeket, de nem volt mit tennie, ha nem akarta abbahagyni a repülést. Klement István fiatalos, gondolkodása, viselkedése alapján harminc-vala- hánynak mondaná csak az ember, a valóságban viszont vagy tíz évvel idősebb, Az oklevele, amely olyan, mint bármely főiskolai vagy egyetemi oklevél, elég régi; az orvosi vizsgálatokról szóló bejegyzések is jócskán megszaporodtak az egészségügyi könyvében, A- mióta ugyanis átlépte a negyedik X-et, évente kétszer kénytelen magát alávetni orvosi vizsgálatoknak. >— Semmi vész! — mondja ezzel kapcsolatban, és mutatja, hogy az orvos mindent a legnagyobb rendben talált. Amire egyébként nagy szüksége is van mindenkinek, aki a levegőbe emelkedik, hiszen ott fönn nemcsak irányítani kell a gépet, hanem mindenre pontosan odafigyelni. Több mint hét éve dolgozik már a Galántai járásban, ezért aztán úgy ismeri az egyes szövetkezetek tábláit, mint a tenyerét. Elég, ha telefonon bejelentik, hogy hova, melyik parcellára menjen, máris indulhat, és ez nagy előny, hiszen így gyorsabb és hatékonyabb munkát tud végezni. Különben most is azért jött ki a személygépkocsin, hogy ellenőrizze az új kolléga munkáját és elvezesse a következő, húsz kilométerrel odébb fekvő párcellára. Ez egyébként úgy történik, hogy Rigó György beül a személygépkocsiba, Ján RendáS pilóta a Cmelák gyomrába, Klement István pedig a repülőgép kormánykerekéhez. Mire beérnek a faluba, a repülősök már meg is kezdték egy másik szövetkezet terményének a permetezését, mert a gyorsaság, az idő a vegyszerezésnél egyáltalán nem mellékes tényező, hiszen mint tudjuk, néha órákon-napokon múlik, hogy a szövetkezet milyen termést takarít be. NÉMETH ISTVÁN A szerző felv. Ondrej Ufiatinsky mérnök l Rigó György repülőtechnikus új ifjúság 3 ISTVÁN, a törzsőrmester Az alapiskolások, közép- és főiskolás diákok újra a padokban ülnek, s megint a tanulás van az első helyen. A nyári vakáció emlékei azonban csak lassan fakul-* nak. Esztergályos István törzsőrmesterrel valóban a szünidő utolsó perceiben találkoztam egy meghitt rendezvényen, amikor a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) járás párt- és állami szerveik, Valamint a járási katonai parancsnokság tisztjei azoktól a fiataloktól búcsúztak, akik szeptembertől már hazánk valamelyik katonai gimnáziumában vagy szakközépiskolájában folytatják tanulmányaikat. Erre a rendezvényre István elsősorban azért jött el, hogy élménybeszámolójával megkönnyítse az „újoncoknak“ és a szüleiknek a búcsúzkodást. A találkozó után a szünidei emlékeiről beszélgettem a Vyákovi Katonai Főiskola utolsó éves hallgatójával. — Sokat lehetne mesélni a szünidőről, 'de ilyenkor az embernek többnyire csak az jut eszébe, hogy hamar elszaladt a „szabadság“. Harmincegy napot töltöttem' a családi körben. Igyekeztem a lehető legokosabban kihasználni ezt az egy hónapot- Sokat segítettem szüleimnek. Testvéremmel és édesapámmal elvégeztünk minden’ munkát, ami a ház körül adódott. Sajnos, csak ritkán vagyok itthon, így keveset segíthetek. Ezért is tartottam olyan fontosnak jól beosztani a szabadidőmet, hogy na sok munka maradjon az otthoniakra. Az az igazság, hogy számomra az volt a legtökéletesebb kikapcsolódás, hogy újra azt csinálhattam, mint valaha, amikor még minden napomat a családdal töltöttem. — Ez jó érzés lehetett. — Valóban az volt, de az is nagy meg- könnyebülés volt számomra, hogy tudom, amit lehetett, elvégeztünk. Egészen más érzéssel szállhatok fel a vonatra, mintha csak tengve-lengve v töltöttem volna el a szünidőt. Még szívesen maradnék néhány napig, de tudom, ez a katona sorsa: szólít a kötelesség, menni kell. — Az utolsó diák éved kezdődik. — Igen, de remélem, hogy ez már nem lesz olyan nehéz, mint az első három volt. Bár jönnek az államvizsgák, nem kell túlságosan izgulnom, mert eddig rendszeresen tanultam. A szünidőben sok baráttal, ismerőssel találkoztam. Sokat beszélgettünk. Alig győztem a kérdéseikre válaszol- gatni. A katonai élet sokakat érdekel, meri nem mindennapi pályának tekintik. Persze akadnak olyanok is, akik inkább csak ugratni akartak a kérdéseikkel, de az ilyeneket tapintatosan leráztam, viszont azoknak, akikről láttam, hogy komolyan érdeklődnek, szívesen válaszoltam kérdéseikre. Nem szépítettem a dolgokat. Aki erre a pályára készül, annak tudnia kell, hogy mire vállalkozik. Nem könnyű a tiszti pálya, de nagyon szép. Viszont csak az vállalja, aki vonzalmat érez Iránta, és döntése egész életre szőlő. Számolni kell azzal is, hogy nem minden megy majd olyan simán, mint ahogy azt előre elképzeljük. Nekem Is voltak nehézségeim, most mégis azt mondom, hogy mindent összevetve nem túlságosan nehéz az első három év. Tanulni kellett, még ha voltak is időközben problémák. De azt hiszem, ez a civil életben, illetve a civil iskolákban is így van. — Karikagyűrűt látok az ujjadon, mégpedig a jobb kezeden, ami ha nem tévedek, azt jelenti, hogy nős vagy. — Igen. Tavaly augusztusban nősültem, így a harmadik év bizony nagyon lassan telt. Azt hiszem, ez érthető, többen vártak haza, mint annak előtt, ugyanis van már egy kisfiam Is. — Akkor most sem lesz könnyű a búcsúzás. — Addig a legrosszabb, amíg el nem Indul a vonatom VySkov felé. KAMOCSAI IMRE
