Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-10 / 37. szám

\

új ifjúság 7

f*!L*Murtka nem tehet semmiről. 0 V csak fekszik az ágyban, és alszik. Ha pedig ébren van, fölemeli a fejét, jobbra-balra tekinget, néha nyög egyet.

Sanyi sem tehet semmiről. Sanyt csak elfogadta a lehetőséget, a külföldi kiküldetést. Más ts ezt tette volna a helyében.

Edit Így gondolkozott. Gyurika nem hibás, Sanyi nem hibás. Akkor ki az?t Ki a hibás ezért a fogvacogtató magányért?,

Gyurika fekszik az ágyban. Néha nyög egyet, de különben egy szava sincs. Nem ts lehet még egy nyolchetes gyereknek. Sanyt az NDK-ban... talán épp most tárgyal fontos üzletemberekkel.

■— Azt akarod, hogy ne menjek sehová?, i— Sanyi ingerült volt. — Jól van, édesem. Végül is... nem fontos, egyáltalán nem fontos, hogy menjek. Hogy én ts menjek. Ogyis Asztalos a fej kettőnk közül. Tapasztalt, vén róka... — Sanyi előrehajolt, úgy magyarázott, ahogy a hülye gyér ekeknek szokás. — Ez az út nekem lenne fontos, érted? Asztalossal egyenrangú partnerként ülhetek le a tárgyalóasztalhoz... Közben ellesem az öreg róka fortélyait. Napokig csak azt figyelem, mit csinál, hogy csinálja. Miért, édesem? Azért, hogy tanuljak. Mert azt akarom — Sanyi a mellére ü- tött hogy egyszer majd engem, Be- rényi Sándort egyedül küldjenek külföldre..., vagy ha többen megyünk, én Tegyek a delegáció vezetője. Kihagyjam ezt a lehetőséget? Mondjam azt a dirinek: „Kedves igazgató elvtárs, keressenek mást, mert én itthon akarok ülni a feleségem szoknyáján?“ Es az előrelépés, mi? Ne felejtsd el, hogy nem a te háromezres fizetésedből élünk.

Edit csak ült, hallgatott, s úgy csattantak hátán a szavak, mint a korbácsütések.

*— Azt akarod, hogy fütyüljek a karrieremre?, <—i kérdezte Sanyi drámai hangsúllyal.

1Dehogy akartai Nem akart 0 kerékkötő lenni. Csak... félt egyedül maradni, ezért szólt... Szólt? Elrebegett egy félénk, halk mondatot, hogy ha nem annyira fontos az a kiküldetés, talán itthon maradhatna Sanyi.

De a kiküldetés fontos volt. 'A karrier is, Sanyi karrierje. Mert ki más csinálhatna karriert ebben a családban, mint Sanyi? ö nemcsak tehetséges, de egyetemet ts végzett. Edit? Edit egy szürke kis gépírónő, akinek jelentéseket, leveleket, kimutatásokat diktálnak. Egyszer majd feltalálnak egy olyan masinát, amelyikbe beolvassák a jelentéseket, a masina magától leírja, és akkor nem lesz szükség gépírónőkre. Sanyi hadd érvényesüljön. Hadd menjen.

Mégis... ez a csönd. A néma falak. A lakótelepi lakásba zárt asszony magánya. A szó nélkül, embert hang nélkül elfutó percek, órák. Néha hangosan mond valamit, s szavait vtsszhangtala- nul nyelik el a közömbös falak.

m él egyedül, Sanyinak nem meri

f* bevallani, még kinevetné érte.

* Nem tudta, miért, de ha egyedül marad a lakásban, fél. Belülről kulcsra zárja az ajtót. A láncot is fölakasztja. Zárral, lánccal, kulccsal őrzi falak közé szorított félelmét.

Ejlel keveset alszik, felriad a legapróbb neszre is.

Gyurika korán ébred. Edit az ablak felé fordul, még egészen sötét van. Annyira fáradt, hogy szemvillanásnyi idő alatt újra álomba zuhanna, de a gyerek követelőző, s egyre erősödő sírására mégis fölkel. Fél hat. Gépiesek a mozdulatai. Nyolc hét alatt berögzö- dött már: tisztába tenni, megetetni. Csetlik-botllk a fürdőszobában, a konyhában. Gyurika közben üvölt.

Etetés után Edit újra elalszik. Amikor megint fölébred, már világos az ablak. Megrémül a belemaró fölismeréstől: elaludt, jóvátehetetlenül. Megremeg, fél, mintha valaki felelősségre vonná ezért. Megnézi az órát, fél nyolcat mutat. Nem gondol arra, milyen lesz a mat nap. Ugyanolyan, mint a tegnapi. Percről percre ugyanaz. Ugyanazok a gondok, ugyanazok a mozdulatok. Es ugyanaz a csönd.

Az idő lassan múlik, az Órák megnyúlnak, s a végtelenbe vesznek.

A mosógép egyhangú mormolása mögül figyeli, nem csönget-e valaki. A postás például tegnap éppen ilyenkor jött, fél tizenegykor hozta az ajánlott

PAULINA ÉVA:

levelet. Persze, a sima levéllel nem csönget be, egyszerűen bedobja a postaládába. Lehet, hogy már járt is itt a postás? Es bedobta?

Hevesen megrántja a bejárati ajtót. A hirtelen rántástól az ajtó megmozdul, aztán visszapattan. Zárja, fogja a lánc, a kulcs. Türelmetlenül kapkodva szabadítja meg az ajtót a zárak szorításából.

Sietős léptekkel lemegy a földszintre. Már látja, hogy nem jött hiába, valami fehérük a postaládában. Kiveszt t— az aznapi hírlap. Bosszúságában visszarakná az újságot, de minek, holnap bedobják a következőt, s egyszer úgyis kt kell szedni.

Csalódottan visszamegy a lakásba. A zár... már majdnem elfelejtette bezárni az ajtót.

Várakozással nyitja ki az újságot, mintha biztos lenne benne, hogy a második oldalon ezt olvashatja majd: „Kedves Serényi Sándorné született Orosz Edit! Önhöz szólunk most, szeretnénk megkérdezni, hogy érzi magát...“.

— Elég szarul — válaszol Edit a képzeletbeli kérdésre.

Valaki írhatott volna. Mondjuk, Éva. Éva mindig olyan vidám dolgokat ír, hogy az embernek egy kis remény lopódzik a szívébe a leveleitől.

Éva szép és szabad. Nem megy férjhez, nem köti le magát.

fc— A férfiak?, — szokta mondani. ■—* A férfiak csak arra valók, hogy kifizessék a vacsorámat.

f

esti magát, divatos holmikban jár, ha végigmegy az utcán, tíz férfi közül kilenc megnézi, és u- tána fordul. Éva azonban nem adja meg magát, hiába forognak utána a férfiak.

•— Fiam — szokta mondani Editnek. «— Ügy is egyre megy. Ha férjem lenne és gyerekeket szülnék, vénségemre akkor is egyedül maradnék. Az élet eleje és vége mindig ugyanaz... a születés és a halál. Hogy közben mi történik, na látod, ez az, ami nem mindegy.

Évához mer őszinte lenni. Kendőzetlen, nyers vallomásokat mond el neki. „Milyen volt a szülésed? •— kérdezték az ismerősei, mikor hazajött a kórházból. Elmormolt egy semmitmondó választ. De amikor Éva kérdezte, úgy felelt, ahogy még önmagának sem merte bevallani addig: „Tudod mit? Azt hittem, hogy ott fogok megdöglenl, a szülőszobában.“ Es Eva nem háborodott fel a válaszon. Nem szólt rá Editre — a- hogy mindenki más tette volna hogy az ember meghalni szokott. Éva pontosan megérezte, hogy ott és akkor csak megdögleni lehetett volna.

Miért nem irt most Éva? Bolondos, vagány dolgokat, ami erőt adna ahhoz, hogy legalább a mai napot elviselte? Éva jó barát. Csak az a baj, hogy nagyon messze lakik.

Gyurika megint sír. Hát persze, etetni kell.

Nagy Zoltán illusztrációja

Sanyi néhány nap múlva hazajön. Felvillanyozva, élményekkel telve. Elmesélt majd ezeket a napokat. „Miért hagytál egyedül?“ — így fogja kezdeni. — „Nem volt egy ember, akihez szólhattam volna. Napokig csak a csönd, a csönd."

Anya eljöhetett volna. Legalább néhány napra. A segítség ts elkelne, meg... beszélgethettek volna. Most itt az alkalom, most lett volna idő összehozni azt, amit eddig soha nem sikerült, hogy be- szélgessenek életről, halálról, szerétéiről és gyűlöletről — mindenrőll De a- nya nem jött el, azt írta, nem ér rá.

A főzés! Majdnem elfelejtette! Hiszen neki ts ennie kell. Soványabb, mint lánykorában volt.

Az edények hidegen koccannak, csörömpölnek a konyhában. Hangjuk körülöleli a csöndet, kiemeli, felnagyítja. Bekapcsolja hát a rádiót, zenét keres, dúdolgat.

— Meg kell fürdetni Gyurikát.

A saját hangja idegesíti. Színtelen, rekedtes. Elhatározza hát, hogy többé nem beszél hangosan. Szótlanul tesz- -vesz a gyerek körül. Még mielőtt a sötétség betoppanna a nyitott ablakon, e- szébe jut, hogy vasalni is kell.

Ha Sanyi hazajön, elmondja neki. Elmond mindent. Hogy sok a baj a gyerekkel. De ő csinálni akarja. Csak... csönd van... igen, ő fél a lakásban e- gyedül, ezt is elmondja majd. Az anyját is. Évát is. Csak ne hagyják egyedül.

Éjjel Gyurika felsír, Edit a hangulatlámpa álmos derengésénél virraszt. Gyurika lázas, köhög is. Holnap orvoshoz kell menni.

Lassan, tétován vánszorog az éjszaka.

Mikor fázhatott meg a gyerek? Hiszen jól felöltöztette, mikor levegőznt vitte. Es mi lenne, ha... Úristen! Ketten vannak az egész lakásban! Az ajtó kulcsra zárva, a lánc fölakasztva. Mi történne, ha ő... mondjuk... miért ne..., ha meghalna?, Sanyi nem gondolt erre?

Nem akar megvirradni, m rra riad, hogy világos van. Az abüt laktáblákra éles fénnyel rátenye** relt a reggel. Egy láthatatlan kéz esőfüggönyt eresztett a földre. Gyűlöl esőben az utcára menni. Mégis elindul. Muszáj. Fél kezével a gyerekkócsit tolja, a másikban az esernyőt szorongatja.

A liftajtó kinyílik, és megkezdődik a küzdelem. Küzdelem azért, hogy a kocsi beférjen a liftbe. Edit nyomja az „ÁLLj!" feliratú piros gombot, nehogy rácsukódjék a kocsira. Az ernyőt leteszi Gyurika mellé. Fél kézzel irányítja a kocsit. Nem jó. A kocsi a lift falaival párhuzamosan áll, így nem fér be. Másodszorra sikerül srégen beállítani, egy része azonban így ts kilóg a liftből. Edit átkozódik. Szidja a tervezőt, a kivitelezőt, mindenkit, akinek

csak köze lehet a házhoz. Mindennap végigküszködi ezt az utat. Na végre, most sikerült. A kocsi két hátsó kerekére támaszkodik, míg az első része félig a levegőben, félig a liftfalhoz nyomva. Edit bepréseli magát a kocsi mellé, s elindulnak.

Amikor az ajtó ismét kinyílik, föllélegezve lép ki a liftből. Félig visszahaj- lik, nyomja az „ÁLL]“ gombot, a másik kezével kiráncigálja a kocsit. De még nincs vége. Még ott az ajtó. Illetve az ajtók, mert kettő van belőle. Ráadásul önműködők, kinyitod, elengeded, s abban a,pillanatban visszacsapódnak.

Megfordítja a kocsit, most nem tolja, hanem húzza. Fél kézzel nyitja az ajtót, fél kézzel húzza a kocsit, a küszöbnél megemeli egy kicsit. Az ajtót teljesen kitárja, kihúzza a kocsit. A másik ajtónál ugyanez. Odakint visszafordítja a kocsit. Kinyitja az ernyőt, s kilép az utcára.

Időközben szél kerekedett, s egy szélroham belemarkol a gyerekkocsiba, Edit testéhez nyomja, az ernyőt pedig kifordítja, cibálja, ropogtatja a vázát. Marokszám vágja a kövér cseppeket az asszony arcába.

Edit még egyszer nekifeszül, de hiába. Vissza kell fordulni. Ajtó 1. Ajtó 2. Lift.

Meg kell várni, míg az eső elcsönde- sedik. Csakhogy ma tizenegy óráig tart a rendelés.

Tizenegy előtt öt perccel szinte beesik a rendelő ajtaján. Megkönnyebbülten mosolyog. Mégis sikerült. Liften, önműködő ajtón, esőn keresztül mégis sikerült.

— Nézzen az órájára — mondja az orvos. Ilyenkor kell jönni! Mindjárt vége a rendelési időnek.

£

gy pillanatig értetlenül néz a mogorva, idős férfira.

— De doktor úr... nem tudtam hamarabb jönni... az eső...

— Nem érdekel — förmed rá az orvos. — Egyáltalán nem érdekel. Legyen itt idejében, érti? Ráér, nem? Hiszen egész nap otthon van!

Szótlanul öltözteti fel a gyereket. Hátat fordít az orvosnak és az asszisztensnőnek, hogy ne lássák a könnyeit. A recept már szerencsére a kezében van, nem kell visszafordulni érte. Any- nyi erőt gyűjt még, hogy elköszönjön, de rájuk nézni nem mer.

Mire hazaér, látja, hogy elszaladt az idő. Dél van. Mosni kell, vasalni kell, főzni kell, mosogatni kell, etetni kell... „Ráér, nem? Hiszen egész nap otthon van!“ — hallja az orvost. Ha Sanyi itthon lenne... Ha Éva írt volna... ha anya eljött volna... Az orvosra gondol megint.

— A hülye, a hülye, a hülye — hajtogatja, és sír. Ha Sanyi hazajön, mindent elmond neki. A liftet, az ajtókat, a hülye orvost, mindent. Ügy kezdi majd: „Miért hagytál egyedül?“ De nem. Talán mégis inkább úgy, hogy: „Nem volt egy ember...“

Egybeszakadnak a hallgatag napok. Es Sanyi egyik este hazaérkezik.

— Éhes vagyok, és le akarok zuhanyozni — ez az első mondata. A bőröndjét ledobja a szoba közepére. — Nyisd ki, és nézd meg mit hoztam neked. — Majd Edit értetlen tekintetére ■■— kozmetikumokat, krémeket, hiszen imádod ezeket a pancsokat, nem?, Sanyi a kiságy fölé hajol.

Remélem, jól van a gyerek. Nem volt semmi baja?

>— Nem — hazudja Edit. — Neki nem. Edit egyedül áll a szoba közepén, mellette a csukott bőrönd. Hogy is kellene kezdeni?. Mit kellene először mondani?

Ül az asztalnál és nézi a vacsorázó férjét.

Nem igaz, hogy nem tudja elmondani. Nem igaz, hogy nem bír megszólalni. Miért nem talál rá a szavakra?,

A mosogatóhoz menekül.

Gyurika felsír a kisszobában. Hadd sírjon, majd elalszik újra.

Sanyi megmoccan az asztalnál, mint aki mondani, kérdezni akar valamit. Edit reménykedve néz rá.

— Sír a gyerek — mondja Sanyi. Edit nem válaszol. Már nem ts néz a férjére. Egy pillanatra megáll akeze a levegőben, mintha gondolkozna. Aztán iszonyú erővel belevágja a tányért a mosogatóba.

A széttört edényekre dermed a csönd. Aztán Edit önkéntelen mozdulattal megpróbál összerakni két tányérdarabot.