Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-10 / 37. szám

üj ifjúság 8 ★ Vongnam Vongvilay: Laoszi táj III. ’85; Nyári alkonyat 84. NAGY SIKERT ARATTAK Aki a napokban betévedt a komá­romi (Komárno) ifjúsági klubba és megnézte a kis kiállítást, kedves meglepetésben részesült. Az apró, boltíves kiállítóterem falain ugyanis két külföldi alkotó, Bounleau Vong- pangna és Vongnam Vongvilay képeit láthatta, így aztán a meglepetést ter­mészetesen a szokatlan világ, a szo­katlan színek, hangulatok, valami titokzatos érzés okozta. A két fiú öt éve jött hozánk, hogy szakmát tanuljon a hajógyárban, de közben maradt elég szabad ideje arra, hogy Szilva József festőművész osztályába járjon. Most, amikor las­san hazakészülnek, számot adnak nemcsak a vasas szakmában tett jár­tasságukról, de a szakmán kívüli ta­pasztalataikról is, és a komáromi la­kosok, képzőművészet-kedvelők, vala­mint a hajógyári munkások legna­gyobb örömére, megrendezték első közös kiállításukat. A hatás nem maradt el. Az embe­rek egymásnak adták a kilincset, és aki megnézte a képeket, szeretett is volna egyet-egyet megszerezni magá­nak, hogy odahaza is gyönyörköd­hessen ebben a tündéri világban. Persze, jellemző, hogy aki később jött el a kiállításra, annak már eset­leg nem jutott a képekből, mert a fiúk már elígérték a műveiket rész­ben a múzeumnak, részben pedig a magángyűjtőknek. Kapósak lettek hát az olajképeik ... Miért? Mert két laoszi fiú, aki a hajógyá­riak és a tanáruk szerint, rendkívül eszes, rátermett, a matematikában és a nyelvészetben egyaránt jártas, nem­csak tisztességesen elsajátított szak­mai tudással lépett a közönség elé, hanem kifejezésre juttatta legrejtet­tebb érzelemvilágát is. A két fiatal művész nemcsak a mostani környe­zetét, Komáromot (Komárno), a hajó­gyárat, a várost és annak vadregé­nyes környezetét festették meg, ha­nem a hazai emlékeiket is felelevení­tette. Egy kedves tisztás, kis patak, apró tavacska, széna- vagy rizsszal- ma-boglya, furcsa kis rózsaszín bok- rocskák, egzotikus cserjék, egy-egy banán- és pálmafa, főleg apró kis kunyhók, cölöpökön álló építmények, kis kalyibák emlékét vetítették ki a vásznaikra. A képek alatt ilyen fel­iratokat találunk: Laoszi táj, Nyári alkonyat, a Vongkliam folyó, Csen­des sziget, Gereblyézők, Kunyhó a rizsföldek mellett, A tónál. Magányos kunyhó, Szülőföldem, Forró nyár, A Mekongnál, A nonghemi tónál stb. Vagyis, bár az öt év alatt ezek a laoszi fiúk testben itt voltak közöt­tünk, lélekben nemcsak hogy haza­vágyódtak, de ott is éltek, a szülő­földjükön, és aki megtekintette az alkotásaikat, az annyiszor hallott, annyiféleképpen felelevenített, leírt megrázó honvágy tükörképeit láthat­ta a kiállításon. A leendő festőművészek (mert im­már kétségkívül azok) itt nálunk min­dent megkaptak. Közben persze ön­tudatra is ébredtek. Minden követ megmozgattak, szerettek volna be­iratkozni valamelyik képzőművészeti főiskolára és folytatni megkezdett tanulmányaikat, akár további öt évre is ittmaradni nálunk, de a szemük­ben, lelkűkben ott a honvágy, a fáj­dalom, a hiányérzet. Az emlékeiket festik, lélekben apró kis kunyhók körül, napsütötte tisztásokon baran­golnak, álmukban vissza-visszajárnak szülőföldjük tájaira. Ha olykor ki­tévednek, esetleg a tanár parancs­szavára kimennek a Vág partjára, vagy egy erdei tisztásra, egy pipa­csokkal teleszórt mezőre, titokban ilyenkor is a régen látott hazai tisz­tást, folyópartot festik meg, a lelkűk mélyén szunnyadó képeket elevenítik fel, mert ők egyszerűen laosziak és azok is maradnak, visszavágynak a szülőföldjükre. Lehet, ha majd egyszer odahaza lesznek, ez az öt év is visszajár az emlékeikben, kicsit ezt is szülőföld­jüknek fogják tekinteni, emlékeikben visszajárnak közénk, megfestik a Vág és a Duna partját, Komárom [Komár­no) zegzugos utcáit, különös házait, de ez már egészen másfajta emlék­idézés lesz, egyfajta egzotikum a sa­játos egzotikus világukban — euró­paiság Ázsiában. Itt viszont minden­esetre az őszinte honvágyuk az, ami mindenekelőtt megfogott. Ezért nem is csoda, hogy ilyen nagy sikert arat­tak. Németh István Az idei fókai-napokon közönség­sikert aratott a CSEMADOK Rozsnyói (Roíftavaf Helyi Szervezete mellett működő Fábry Zoltán Ifjúsági Klub (innen a FÁZIK rövidítés) irodalmi színpada. Az öt év után most ismét jelentkező társulat Karinthy Frigyes — Badin Ádám: Amit nem mondhatok el senkinek című összeállításával — melyet Badin Ádám rendezett — nagy érdeklődést keltett. Szokatlan, de jól sikerült színpadképével Jelhív­ta magára a figyelmet. * Rapos Lászlóval, a koSicei Schön- herz Zoltán Magyar Tannyelvű Kö­zépfokú Ipariskola végzős diákjával a klub hétköznapjairól beszélgetünk. — Három éve vagyok a FÁZIK tag­ja. Unokatestvéremmel mentem el egyszer a klubba és megtetszett az ott folyó munka. Akkor 20—25 tagja volt a klubnak. A tagok, tanulók és munkásfiatalok azóta cserélődtek. Fél évig a legfiatalabb klubtag voltam. A klub a tanév folyamán pénteken és szombaton este öttől tízig tart nyit­va. Nyáron minden nap, de ilyenkor nem könnyű programot szervezni. A klubtagok zöme kirándul vagy a mű­velődési táborokba látogat el. Hangu­latos a helyiség is. A falon egy el­képzelt város a 2000. évben, a sarok­ban péterkályha. A régi bútorok mel­lé, ki mit tudott, azt hozott el. 0 Hogyan áll össze a klub havi műsora? — Havonta három programban ál­lapodtunk meg. Ezek: szalonnasütés, ha lehet, kirándulással egybekötve, érdekes előadások a bennünket fog­lalkoztató témákról, és diszkó. A diszkók megrendezése végül is nem sikerült, mégpedig a rendbontó fiata­lok végett. Az előadások viszont na­gyon jók voltak. Felsorolom a leg­érdekesebbeket: Fábry Zoltán mun­kássága, Rozsnyó felszabadítása, és előadás a rockzenéről. Tavasztól őszig jártuk a természetet. Voltunk Krásna Horkán, a Szilicei-fennsíkon, Gombaszögön (Gömbösekj. Télen tár­sasjátékokat játszunk, billiárdozunk, és sokat beszélgetünk. 0 Mennyire ismert a klub a vá­rosban ? — Régebben nem volt a legjobb hírünk, talán mert hiányzott tevé­kenységünk látható eredménye. Most a színdarab kapcsán javult a helyzet. Í0 Mesél] az irodalmi színpadotok­ról I — A társulat tizenkét tagú. Mint világosító vettem részt az előadás lebonyolításában. Mindent a magunk erejéből csináltunk. Mikor a magno elromlott, nekünk kellett megjavíta­ni. A KoSicében megrendezett kerü­leti versenyen rögtön elsők lettünk. Azután Rozsnyó (Roíűava) környé­kén mutattuk be a darabot. A közép- iskolások számára különelőadásokat tartottunk. 0 Milyen rendező volt Badin Ádám? — Ügy érzem, jól végezte a mun­káját. Ha valaki komolytalanul visel­kedett, rendreutasította. Alig volt idő­sebb nálunk, mégis tekintélyt vívott ki magának. Akinek gondja-baja volt, bizalommal fordulhatott hozzá. Az első fellépések után ottmaradtak a hozzáértők és szakmai tanácsokkal látták el, amelyeket igyekezett meg­szívlelni. Véleményem szerint Badin Ádám kellett ahhoz, hogy ilyen le­gyen ez a darab. 0 Megalakulásotok óta először ju­tottatok el a Jókai-napokra. Milyen elképzelésekkel érkeztetek Komárom­ba (Komárnoj? — A szakmabeliek bíztattak ben­nünket. Ádám még a koSicei verseny után megmondta, ne szálljon fejünk­be a siker. A Jókai-napokra saját magunk kitalálta felszerelésben, a FAZlK-kalapban jöttünk. Az előadás — nemcsak az én véleményem sze­rint — közönségsiker volt. Csupán néhány műszaki jellegű dolog nem sikerült úgy, ahogy szerettük volna. Az öltözőben leírhatatlan volt az öröm. Utána a parkban sokáig éne­keltünk. £ Elégedettek voltatok? —• Őszintén szólva, nem esett jól a bírálat, kicsit csappant a jó han­gulat. Aznap Patra (Patince) men­tünk kissé „felüdülni“. A végső ki­értékelés a legjobb koreográfiáért já­ró díjat juttatta koreográfusainknak, Brezina Cecíliának és Klinko Évának, akik a táncosnőket alakították a da­rabban. Az jutott eszembe, amit már annyiszor elmondtak: Nem a zsűri­nek, a közönségnek játszunk. 0 A megkezdett utat azonban foly­tatni kell. •— Ez a színpad azért született, mert mindenki szeretett volna vala­mi érdekeset csinálni. A ktsebb ne­hézségek ellenére is természetesen tovább folytatjuk a munkát. 0 Ha most valaki azt mondaná, hogy minden eszközt megkapsz hoz­zá, mi lenne az a három dolog, amit feltétlenül megvalósítanál a FAZIK­ban? — A bábkört, a diszkót, és a film- kölcsönzést. Ez utóbbira már volt példa, mikor régebben egy-egy dél­előttre megkaptuk a mozit. 0 A most kezdődött új tanévben milyen lesz a klub műsora? — Szeretnénk a régebben jól be­vált programokat folytatnt, újakat ki­találni. Ha megszűnne, hiányozna ez a hely, ahol „miénk a tér“. Felügye­let nélkül is tudjuk, meddig mehe­tünk el. A FÁZIK-ban az irodalmi színpad újraélesztésével fellendült a tevékenység. Erezzük, lesz hozzá elég energiánk. Aki eddig vállalta a mun­kát, továbbra is velünk tart. BÁRÁNY JANOS ★ Két önarckép: Bounleau Vongpangna és Vongnam Vongvilay Megfosztva az írás-olvasás örömétől Bármilyen furcsán hangzik is', a huszadik század végén, amikor az ember eljutott a világűrbe, a párat­lan tudományos és műszaki fejlődés korában közel egymilliárd, az UNES­CO adatai szerint 850 millió ember nem tud írni és olvasni. Tévedés len­ne azt gondolni, hogy az analfabetiz­mus csupán a fejlődő, vagy ha úgy tetszik, az elmaradott országok átka. Meglepő, de igaz, hogy még az Amerikai Egyesült Államokban is több millió az analfabéta. Egy nemrég közzétett ENSZ-adat szerint az Euró­pai Gazdasági Közösség országaiban több mint 10 millió írástudatlant tar­tanak számon. Még meglepőbb, hogy az írástudatlanok száma egyre nő. Franciaországban, melyet minden­kor a modern műveltség bástyájának tartottak, ötmillió ember nem ismeri a betűvetést. Mindjárt utána Olasz­ország áll a második helyen két és fél millió írástudatlannal, aztán Ang­lia és Görögország következik két- kétmillióval. Mi több, az NSZK-ban is közel másfélmillió analfabétát tarta­nak számon. Szakértők egybehangzó véleménye szerint azonban a szóban forgó or­szágokban az analfabéták száma lé­nyegesen nagyobb az említett 16 mil­liónál, mivel a felmérések során nem egy ember szégyenében eltitkolja a valóságot. Franciaországban a kormány véle­ménye szerint is aggasztóvá vált a helyzet. Tavaly 12 pontos kormány- programot dolgoztak ki az írástudat­lanság felszámolására, mert megálla­pították, hogy a lakosság 10 száza­léka írástudatlan (Franciaországnak 54 millió lakosa van). Az ország művelődési minisztere szerint a franciáknak csupán egy­negyede olvas rendszeresen, egy­negyede pedig sohasem olvas. A kultúra legalapvetőbb jótétemé­nyeiből természetesen elsősorban az élet perifériájára szorult emberek ezrei rekednek ki. Ide tartoznak a nagyvárosok legszegényebb rétegei, a munkanélküliek gyermekei épp úgy, mint a távoli falvak mostoha körül­ményei között élő idős lakosai. A Francia-középhegység egyik eldugott falujában például egyetlen hatvan éven felüli ember sem ismeri a betű­vetést. Persze, nem Franciaország az egyet­len kirívó példa Európában. Olasz­országban például, ha országos szin­ten nem is tűnik olyan súlyosnak a helyzet, egyes vidékeken az ilyen gondok hatványozott méretekben je­lentkeznek. Csupán Szicíliában közel 300 ezer analfabétát tartanak számon. A déli országrészekben még ma Is az Iskolás korú gyerekek szaporítják az írástudatlanok számát, olyanok, aki még a nagykorúság elérése előtt kénytelenk munkába állni. De meg­említendő a fejlett országként ismert Belgium is, ahol 400 ezer analfabétá­ról tudnak (Belgium lakossága 9,8 millió). Az UNESCO hamburgi intézetének becslései szerint az NSZK-ban 600 ezer és 1,2 millió között mozog azok­nak a felnőtteknek a száma, akik nem felelnek meg az írás és olvasás szempontjából a minimális követel­ményeknek, annak ellenére, hogy jár­tak iskolába. Már előrelátható, mi történik velük a jövőben: vagy se­gédmunkások, vagy munkanélküliek lesznek. Olyan társadalomban és gaz­dasági helyzetben, amelyben még a főiskolát végzettek és a legtehetsé­gesebbek is alig találnak maguknak munkahelyet, és amelyben 2,6 millió ember munkanélküli, az analfabétá­kat sehol sem veszik fel. A legelszomorítóbb, hogy az Egye­sült Államok, az írástudatlanok ab­szolút számát tekintve magasan ve­zet a fejlett országok között. Mint­egy 25 millió amerikai felnőtt — minden tizedik állampolgár, nem tud írni vagy olvasni. Rajtuk kívül 46 millióan kiböngésznek ugyan egy szöveget, de nem tudnak folyékonyan olvasni. Ezt a rémítő mérleget a wa­shingtoni kongresszus tette közzé nemrég. Az Egyesült Államokban két cso­portra oszthatók az írástudatlanok: azokra, akik nem tudnak, és azokra, akik nem akarnak olvasni. Az első csoporthoz tartoznak jórészt a be­vándoroltak is, akiknek nem sikerül elsajátítaniuk az angol nyelvet, és nem is segíti őket ebben senki. A 17 éves amerikaiak 40 százaléka nem érti az írott szót. Sok ifjú hajlik arra, hogy abbahagyja az iskolát, és ezzel is állandóan bővül az írástudat­lanok száma. Az amerikai felnőttek­nek csak a fele olvas el évente két könyvet. Az analfabetizmus természetesen a gyarmati sorból kikerült fejlődő or­szágokat érinti leginkább, itt ölt va­lóságos tömegméreteket, és igazán itt nevezhető a fejlődés kerékkötő­jének. A gyors népszaporulat követ­keztében minden igyekezet ellenére, ezekben az országokban gyorsan nő az analfabéták száma. Érdekes Serna Tanguianenak, a Szovjet' Tudományos Akadémia tag­jának észrevétele, aki jelenleg az UNESCO központjában a közoktatás- ügy főigazgatója. A neves tudós meg­állapítja: egyrészt igaz, hogy 1950- ben a világ 15 éven felüli lakossá­gának még 44 százaléka volt analfa­béta, és 1980-ban az arány már lénye­gesen jobb, 28,9 százalékos, de míg 1950-ben csak 700 millióra becsülték az ími-olvasni nem tudók számát, 1980-ban már 824 millióan tartoznak ebeb a táborba. Arról van sző, hogy a világ sok országában az 1950 óta született is­kolakötelesek jelentős hányada egyál­talán nem tanult meg írni-olvasni. Számukat 121 millióra teszik. Az el­múlt harminc évben lezajlott helyi háborúk, polgárháborúk és természeti csapások sem kedveztek — éppen a leginkább rászoruló országokban a közoktatás legelemibb megszerve­zésének. Az olyan fejlett országok­ban, mint az Egyesült Államok, pe­dig a fegyverkezésre fordított kiadá­sok emésztik fel a pénzt. Kivételnek számítanak az olyan államok, mint Kuba vagy Etiópia, amelyek a szocialista fejlődés útjára léptek. Néhány év alatt 70—90 szá­zalékos analfabetizmust tudtak a minimálisra visszaszorítani. Nem vé­letlen, hogy Etiópiát és Vietnamot tüntették ki legutóbb az UNESCO dí­jával az írástudatlanság leküzdésé­ben elért eredményekért. Ez is a szocialista rendszer elő­nyeit bizonyítja, amelyben a művelő­dés, az írás és az olvasás elsajátítása nemcsak alkotmányos jog, hanem kö­telesség is. A szocialista országokban teljes egészében sikerült felszámolni az írástudatlanságot. Talán ezért is hat olyan visszásán és megdöbbentően számunkra, hogy a távoli fejlődő és elmaradott orszá­gokban, de még fölrészünkön, az oly hosszú múltra visszatekintő civilizá­ció árnyékában is milliók élnek a legmélyebb tudatlanságban, anyagi és szellemi nyomorban. A huszadik szá­zad szégyene, hogy milliók élnek megfosztva az írás és olvasás, a tu­dás örömétől. Az ok a társadalmi igazságtalanságra épülő rendszer szer­kezetében keresendő, amelynek ki­békíthetetlen ellentmondásai embe­rek millióit sodorják az élet pere­mére. Pásztor Judit Egy fiú a FÁZIK-ból

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents