Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-03 / 36. szám
1. rA vánkosom mintha félrecsúszott volna. A férfi hangja mély hasadékból tü- remlett elő. Harminc öt-harminchét éves lehetett. Nem érezte a nő érintését. Hónapok óta semmit sem érzett. Olykor, ha a közelében matatott, elérzékenyült. Ihletettebb pillanataiban szinte a pórusaival gyűjtötte magába Aranka illatát. Pitymallatkor ébredt; eszmélő félhomályban. A távolabbi sarokban feltá- pászkodott a társa. Meleget hagyó macskalépteit hallotta. Lélegzetét is visszaparancsolva fülelt. Gyakran tetten érte, magát hasonló kezdeményezéseken, a- melyektől valóságos információkat remélt a léthelyzetével kapcsolatban. A tisztálkodási rítus után a nő minden reggel felmosta a kopott tölgyfa padlót, letörölte a bűrtort, s térítőt cserélt. az idejét múlt asztallapon. A vázába friss virág került. A virágot a fekvő mindennap számon kérte. Vasárnaponként Aranka másfél órát utazott, hogy friss csokorhoz jusson. A beteg ilyenkor a felvonó halk duruzsolását hallgatta. A szomszédok zörejeit. Az átszüremlő gyermekhangokat. 2. rA baleset utáni hónapokban Aranka nem hagyta el a szobát. Úgy érezte, a férfi rövidesen itthagyja ezt a árnyékvilágot. Am mégsem a sajnálat vagy a szerelem lökte őt ide, s tartotta foglyul. Az újdonság esszenciájának hódolt be. A nő gondoldtai a jövendőt vették célba. Fiatal volt, tudta, az élet előtte van. A macskák realitásával fogadta hát a történéseket. Viszont a beteg — Aranka ezt nem sejthette ■— mozgósította életben maradási képességét. S addig-addig viaskodott, mígnem elszakadt az elmúlás közegétől. Megtért. S olykor már nagyképűen arra gondolt: alku és hit kérdése is az élét. Nem törődve a nő emberi mivoltával, megalkuvások árán is élni akart. Az életben maradásával foglalta el magát. Arankát, az alkalminak ígérkezett 'élettársát magához láncolta. Szűnös- szüntelenül bitorolta. Csorbulatlan sátáni erővel ostromolta, s szinte a kopásig ismételte, ha helyzete és fizikai ereje megengedi, feleségül veszi. A napjait, a napjaikat ő szervezte, meg. A korai ébredéseket, a makulátlan tisztaságteremtést, a bevásárlások idejét. Ha éppen nem szunyókált, a párbeszédek szövevényes útjait választotta. Az első hónapokban leginkább a férfi kezdeményezett. Hajdani korszakairól szövegelt, s Arankának hallgatnia kellett. Volt, hogy a fekvő megszakította monológját, s az utolsó mondatot visszakérdezte: — Nem figyelsz eléggé... — mondta. Aranka bocsánatot kért. '— Folytassam? ■— Természetesen. ■— A vánkosom mintha félrecsúszolt, volna. A nő érintését nem érezte, mint ahogyan a bénasága miatt semmit sem érzett. Az idő múlásával már nem ámította magát. Már nem gyűjtötte magába Aranka illatát. Szuperrealistává vált. Tudatosította, hogy csupán ama nyavalyás baleset tapasztotta öt alkalmi társához. S a tehetetlensége miatt nem küldheti a feledés csúszdájára. Mégsem önmagát, hanem Arankát sújtotta lekicsinyléseivel. „Miféle ember, hogy egy élő roncs mellett kitart...“ S úgy vélte: „Kitart, mert házasságot ígért neki...“ Mikor állapota ciklikusan válságosra fordult, titkon azért esedezett, nehogy elveszítse... Aztán... A nő magánbeszédet következtek. A beteg most megkövetelte a tökéletes előadásmódot. A natúr altsztikus pontosságot. Heteken át Aranka egy-egy életszakaszait elemezték. A nő sem beszélgetés közben, sem egyéb alkalmakkor nem pillantott a betegre. S a gyengélkedő is legfeljebb napjában két-három alkalommal ellenőrizte társa ápoltságát. Egy napon arra eszméltek, hogy mindent elmondtak egymásnak. Aranka az ablaknál állt. A sálakkal hintett teniszpályát bámulta. Talán esett, mert igencsak csendes nap volt. A beteg is tovább szunyókált, és mikor felébredt, a puha csendben ezt kérdezte: !— Mit látsz? Aranka maga sem értette az egészet, legalább egy esztendeje lakott ebben a hodályban, a lehetetlenül kockányivá sűrűsödött szférában, s váratlanul elnevette magát. A teniszpályát bámulta, s kacagott, ijesztőn, nyújtottan kacagott, míg el nem fáradt... E délelőttöt sietve elfeledték... 3. rA nő bevásárolni indult, arra gdndolt, hogy előbb-utóbb elhagyja a beteget. Valójában nemigen kellett siettetnie a dolgokat. S ez az együttlét bármennyire is kínos volt számára, mindeddig soksok érdekességet tartalmazott. Néha már ott tartott, hogy megfigyeléseit naplóba gyűjti. Egy tetszetős füzetre volt szüksége, s ahogyan ismerte személyét, tudta: nem vásárolja meg. Különben a baleset előtt néhány órácskával ismerkedtek meg. A férfi Aranka baráti körébe tartozott. A nő, mivel éppen unatkozott, ve- te tartott. Néhány fiaskó bort ihattak a hodályban, amikor a férfi autóba ült, és elviharzott. ■— Tehát ... * Tehát sohasem ölelkeztek. Legalábbis ezen a reggelen nem, a férfit súlyos baleset érte ... ■— Ám korábban ... Igen. Korábban mintha már találkoztak volna, vagy csupán Aranka tudatzavara diktálta azt, hogy esetleg ... együtt is lehettek... A nő hozzáköltözött. Ez mindössze abból állt, hogy néhány holmiját a polcokra csomagolt. '4. - - ’ 3-.: Igazat mondva, maga sem tudta, hogy meddig marad, s a pillanatnyi bizonytalansága sem nyugtalanította, — A férfi... A férfi zsarnok volt, mint minden „elítélt“, nyers, kötözködő, olykor haragos ... Viszont a beszélgetések, aí újságolvasások, a meditációk egészen „kellemesek“ voltak. S bármennyire is a beteg diktálta a programot. Aranka megtehette volna kívánalmait... Kettejük dolgáról sohasem beszéltek. Attól kezdve, hogy a férfi először visszanyerte öntudatát, tegezőviszonyban voltak. S eltekintve Aranka egy-egy odavetett mosolyától, lélekben nem közeledtek egymáshoz.. A nő teljesítette a férfi kívánalmait. Ám ha szóltak egymáshoz, úgy igyekeztek, hogy a tekintetük ne találkozzék. Aranka nevét sem említette a másiknak, ettől ngyan aligha van nagyobb megaláztatás, de arra gondolt, hogy ENNYIVEL tartozik az ELET mítoszának. Ha a beteg állapota súlyosbodott, Fó- nay dokit hívták. Ö írta elő a soros gyógyszereket és katétereket. Aranka át-átkocsikázott a városon, s idővel titkolt viszony is alakult ki köztük. Tán két évvel a baleset bekövetkezte után a doki hiába közeledett hozzá: ■— Nem tehetem ... — suttogta Aranka. •— Nem tehetem meg többé, mert szeretem ... ■■— Rettenetesen szeretem őt, uram... Azt rosszul teszi... — mondta az orvos, és tudomására hozta, hogy a beteg állapota előreláthatólag néhány röpke hét múlva végzetesen válságosra fordulhat... Aranka ettől kezdve éppúgy viselkedett, mint korábban. Önkéntes kötelezettségeit elvégezte. S ha a beteg rári- pakodott, nem vette komolyan. Titkon szerette a férfit. Fogcsikorgatva szerette. S nem akarta kiszakadását ebből az árnyékvllágból megnehezíteni. Amint Fónay úr sejtette, ama „válságos“ állapot éjszaka következett be. Aranka rémületében még telefonálni is elfeledkezett. A férfi ágya mellé kuporodott, s amíg a másik öntudatlanságában az. élet szikrácskáiért küzdött, Aranka az érzéketlen csuklót szorongatta, szorította, szorította a megnyomorított kezet, s patakzottak a könnyel. — Épp most kell elmennie, mikorra megszerettem ... Épp most kell... Térden állva őrjöngött. A beteg arcán a léghiányban szenvedők szederjessége jelent meg. Végül is csönd lett. Aranka a mosdóban megtörölte az arcát. Megigazította a haját. Majd telefonált az orvosnak. —- A macskák realitása ... Igen. Ügy érezte, a küldetése lejárt. A taxiszolgálat kocsijával hajtatott a városon át. A túlélők örök megkönnyebbülése vett rajta erőt. Vonatra szállt. Minden elő- tervezés nélkül átdöcögött az országon, s egy távoli településen állást vállalt. Nem könnyű szavakba foglalni az elkövetkező esztendőket. A hajdani „beteg“ úgy gondolja, hogy mikor a szó megjelenik, valami igazán fontos elkótya- vetyélödik. Megcélzunk egy léthelyzetet, de bármennyire is ügyeskedünk, az elmondhatóval nem azonosulhat az elmondott magánbeszéd. Persze... az ismereteink mankóival lódulhatunk ... Addig, ameddig eljuthatunk ... Tény, hogy hősünkre cudar esztendők vártak. Aztán egy reggel ráeszmélt, hogy túlélte megpróbáltatásait. Kényelmetlen, fehér, kórházi ágyon pihent, és esztendők karavánjai után most teljességben megkönnyebbült. Lám, lám a féltucatnyi specialista nem hiába remélte betegünk testének zugaitól a tehetségének elismerését... Megmentették. S a délelőtt krétás fényében elismerte önnön életerejét. Megmentették: • mert úgy akarta. Az akaratereje volt a dokik sikerének záloga. Most idemásolhatnánk a kezelések fél tucatját. Tény, hogy néhány hónappal később már ott trappolt a Kárpátok dombjainak dülóútján, ráérősen egyengette az egy nyomtávú aszfaltútokat, az avarillatú frissen gereblyézett sétányokat, mennyi-mennyi év után ismételten tudott a testének parancsolni, s a váratlan kanyarulatok mögött mindig akadt egy elégedett ápolói tekintet ... — Csak így ... Csak így. Élvezte a haladást, mert most életében először és utoljá az életelvévé vált. Trappolt, trappolt mind előbbre, a végső kifulladásig. Cseppet sem érdekelte a monoton visszaút. És senki sem neheztelt mohóságáért. Naponta két-három alkalommal is futott. Vagy munkaszolgálatra jelentkezett. Ügy érezte, sok-sok kínlódás után végre jutalmul ezt kapta a sorstól. Viszont e paradicsomi helyzet is véget ért. Visszasodródott a hodályszerű szobájába, és mintha cseppenként elve- szítgette lehetőségeit. Végül is apátiába esett. Az ajtaját magára zárta. Az ablakhoz telepedett. /Klatta a húsz méternyi melyben bordó színű, senkitől sem látogatott teniszpályák ... Három-négy pálya, és azon túl már a város határvonala, a tarolt föld héjzata ... Ücsörgött. És arra várt, hogy egy alkalommal CSAK megjelenik valaki. VALAKI ott a MELYBEN. Várt, s az egyhangú napsütést figyelte. A máskor kócos, vagy karcos levegőt. A néma esőzéseket. A hálók... A teniszhálók tán műszálasak voltak, mert éveken át — ha tél, ha nyár — ott feszülték a pályák derekán ... Ücsörgött. Es várt. ^. Abban a hodályban már kora sem volt az embernek. Végigdőlt a kereveten. S mint hajdani életszakaszában, most ismételten a felvonó duruzsolását hallgatta. Hét másodperc alatt érte el a szobájának szintjét, s ez az időtöredék régóta a tudatába rögződött. Feküdt a kereveten, s a halk duruzsolást hallgatta, s aztán már arra sem figyelt. Napokon át nem vett magába étket. Az agya... az agya egyre következetesebben rögzítette a történés eme folyamatát... új ifjúság 7 Hodossy Gyula Mélán Már azt hittem rózsaszín minden, amikor csen-csemcsengettyű! Hát akkor nem is eszek vacsorát; truccból kókuszdió a fejed. Széklábamnak súlyom többszöröse. A vággyal felfújt lufit kössétek ki, mert jönnek a nimfák! Felállni sem bírok. Szélfúvásban pontosabban a jelenség bizonyíthatatlan A gondolat futva születik. Szaladgálj, üsd a falat, vagy amivel épp megbíztak, s a feje már kint van. A szél nem kegyelmez, a maradékot mielőtt megbíznak, drótjáról fogóval lecsípem. A fal tele van falakkal, a falak szögekkel, a szögeken fogóval keresztbeharapott acélos drótokkal. i Ostorként verik a falat. Kendi Mária Altató Hóba mártott ujjal írom az orrodra: juj! Sötét pelyhekben havazik: ne pirulj! Az ég szemében — te szemedben szenderegnek csillagmadarak, szádon kipityegnek — nem horkolnak —: csitt, pitty-palatty! Felhőhullámon lovagol a holdherceg hajnalig, titokban leszáll a tóra: fürdik egyet, korcsolyázik, vagy csak tükrészkedik? Manóvá változik, ki ne lesd! Ablakon át, függönyön át — hogy alszol-e — ő beles. Hajnalra, bárha kutya fagy harap, fészket raknak hajadba a tarka fénymadárak. Megcsipkedik a füledet: csip-csup, kócos, haragszol? Ha akarod, még ma, holnap, de legkésőbb holnapután áttetsző, ha úgy akarod — átlátszó napernyőt szirmoz föléd a nap, esernyőd kilencvenkilenc pöttyén csücsül esőcsepp száz, ha úgy tetszik, mind a száz az orrod hegyén hintéz: zsebkendőddel le ne töröld! Keress ejtőernyőt, lámpaernyőt vagy kékes képernyőt, ha talán az kell! Domboldalon csipkeház hajladoz, levélfalu alagútban árny szalad: álmodban rejtőzz el, hogy megtaláljalak. Holdfénybe mártott ujjammal írom szemedre a legszebb álmokat. Csillagvirágernyő alatt — kövek álma is megszakad — jaj, fel ne riaszd, simogasd meg, fel ne riaszd szívem gyökérágán az örökéj-madarat! Mélyen aludj! Nagy Zoltán tusrajza Vajkai Miklós ARANKA
