Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-27 / 35. szám

új ifjúság 8

A Jelek szerint egészen egyszerre vet. ték észre egymást. A Legfelsőbb Bíróság épületének lépcsőjén Jöttek le. felé a tárgyalás harmadik napján. Akkorra a közömbös szemlélők, akik csak azért jönnek megnézni a vádlottakat, hogy lássák, ugyan kik hajlandók börtönfalak közé záratni egész testüket a fejükben motoszkáló eszmék kedvéért, már kielégítették kíváncsiságukat. Attól kezdve csak a különleges érdeklődésű személyek jelennek meg a karzaton. Talán újságíró a férfi; vagy pedig munkatársa a nyugati hatalmak valamelyik képviselőjének, s „megfigyelőként“ jár el politikai perek tárgyalásaira az olyan országokba, amelyek külpolitikai szempontból problematikusak, és odahaza, Nyugat-Európában vagy Amerikában az emberi jogok ügyében előszobázók kedvenc terepei. A férfi szokatlan szabású kordbár. sony öltönyt viselt. De mihelyt megszólalt, nem volt kétséges, hogy — akárcsak ő maga — itthoni: jelezte ezt a kiejtése meg a hanyag, köznapi mondatfűzése:

— Micsoda egy tárgyalás! Nem is tudom... Csak két órája tart, és mégis úgy érzem magam, mintha valami nyúlós ak- tazsinőr tekeredne a nyakam köré... Hát ez nem igaz!

Ami a nőt illeti, vele kapcsolatban nem volt kétség. Olyan fiatal hölgy, akinek szándékoltan mértékletes kifejezésmódja, kopottas háziszőttesekből készült ruhadarabjai ebben a közegben elárulták, hogy nem fordul meg a transzcendentális elmélkedések központjaiban, környezetvédelmi tömörüléseken vagy az ipari tervezés műtermeiben, hanem azoknak az emberségével azonosul, akiknek semmijük sincs, és akik önmagukat teszik kockára. Egyetlen ékszere, fonalra fölfűzött, apró osztrigakagyló nyaklánc aprókat moccant nyakának inai körül, amikor a hölgy mosolyogva bólintott.

— Igen, az ügyvédek már csak így dolgoznak.. én is észrevettem. Az első néhány napon csupán arra törekednek, hogy az ellenfelet megzavarják.

A hét második felében együtt kávéztak a tárgyalás ebédszünetében. A férfi közölte a tárgyalásról szerzett néhány naiv benyomását, úgy, mint aki tudatában van önnön gyermetegségének. Vajon miért idéz meg az állam olyan tanúkat, akik kijönnek a farbával, és kijelentik, hogy a rendszer elnyomja szellemiségüket, és meghiúsítja a legegyszerűbb törekvéseiket is? Hiszen az ilyen tanúskodás a védelem malmára hajtja a vizet, amikor lelkiismereti vétségről, véleményvétségről van szó! A nő megrázta pompás hajzuhatagát: redősen hullott alá, akár valami puha szőnyeg.

— Csak 'Várjon! Várja ki a végét. A szavahihetőségük növelése végett csinálják. Hogy megmutassák, milyen jól ismerik a vádlottat, milyen jól tudják, hogy a vádlott mit mondott és mit cselekedett; hogy aztán megvádolhassák a vádlottat azzal, a- mit a védelem tagadni igyekszik. Hát nem érti?

— De most már értem. — A férfi megmosolyogta önmagát. — Tudja, azelőtt nem. igen érdekeltek engem a politikai dolgok... már az, amit aktív politizálásnak vagy minek neveznek. De amióta visszajöttem a tengerentúlról...

A nő csak a társalgás kedvéért tette föl a kérdést, amelyet a férfi elvárt tőle:

— Meddig volt távol?

— Majdnem öt esztendeig. Előbb a hirdetési szakma, aztán a számítógépek...

A mondat befejezetlensége azt az érdektelenséget sugallta, amely miatt a férfi végül is megfeneklett az említett pályákon.

— Két évvel ezelőtt — folytatta — úgy éreztem, haza kell jönnöm. Magamnak sem tudtam megindokolni, miért. Idehaza is i- lyesféle munkát végeztem, azazhogy az egyik egyetem kereskedelmi fakultásán voltam előadó, és most lassan-lassan ráeszmélek, hogy voltaképpen miért akartam hazajönni. Ügy látszik, ez összefügg az effé. ,le ügyekkel.

A nő arcán látszott, hogy figyelmesen követi a beszélgetőpartner mondanivalóját; még a szemöldöke és az ajka is csöndes megértést tükrözött.

— Azt hiszem — folytatta a férfi —, maga mindezt gyönge kis érvelésnek tekinti. Maga nem az a típus, aki az oldalvonalról' szemléli az eseményeket.

A nő vékony, bütykös kis keze a presz- szó műanyag pultján nyugodott, mint valami szerszám. Néhány pillanatig, amikor éppen nem volt szükség a képességeire, a kéz a cukorstaniclikkal babrált, miközben tulajdonosa azt kérdezte:

— Miből gondolja?

— A jelek szerint maga sok mindent tud. Mintha maga is keresztülment volna hasonlókon... Vagy talán... lehet, hogy joghallgató?

— Én?! Ugyan!

A nő kortyolt néhányat a kávéból, aztán barátságosan válaszolt:

— Levelező tanfolyamon dolgozom.

— Szóval tanár.

— Csak éppen olyan embereket tanítok, akiket sose látok — mosolyodott el ismét a nő.

— Nem gondoltam volna. Maga olyan embernek látszik, aki sokkal intenzívebben vesz részt a dolgokban.

Első ízben melegedett föl a nő addigi udvarias érdeklődése:

— Tehát ez hiányzott magának Londonban? A részvétel? Az elkötelezettség?

Ekkor mondta meg a férfi a nevét, és ekkor mondta meg a nő is.

Derek Felterman néven mutatkozott be a férfi, s valóban ez volt a neve. Valóban öt esztendőt töltött Londonban, valóban dolgozott hirdetési vállalatnál, s aztán a számítógépek tudományát tanulta egy megfelelő intézményben. Londonban szervezte be a nagykövetség valamelyik tagja, aki nem diplomata volt, hanem a hazai állam biztbnsági hivatala belbiztonsági osztályának képviselője. Senki sem tudja, hogy a titkosrendőrség miként ismeri fel a számba jöhető jelölteket. Olyan titokzatos dolog ez, mint megállapítani a kiscsibék nemi hovatartozását. De ha az a bizonyos keresett jellemvonás megvan, és csak felismerésre vár, akkor a beszervező ügynök bizony kipécézi, bármilyen mélységesen titkolja a kiszemelt egyén azt a jellemvonását még saját maga előtt is.

Nem arra alkalmazták, hogy épüljön be . külföldön szervezkedő menekültkörökbe. Elhatároztatott, hogy hazatér, „tiszta lappal“, s egy tengerparti város politikai vizein kezd evezgetni, mégpedig az egyetem körül. Később északra küldték, az ország bányászati és ipari központjába; utasították, hogy szerezzen valami köznapi, egyetemi kapcsolatok nélküli kereskedelmi állást, és új arcként keressen olyasféle kapcsolatokat, amelyekből szépen csurran-csep- pen az a fajta információ, amire megbízóinak szükségük van, s ami baloldali kulturális tömörülésekre, transzparensekkel fölvonuló tiltakozó csoportokra, politikai tárgyalások karzati közönségére vonatkozik. Megbízói hittek benne, hogy könnyen szóra tudja bírni az embereket; egyike volt ez azoknak a tulajdonságoknak, amelyek miatt kiszemelték, mint ahogyan egy nő kiszemelte volna egészen másfajta, akaratától független tulajdonságaiért, például mert mosolygásnál lebiggyed a szája szöglete, vagy mert olyan bársonyos a pillantása.

Ö is hamar fölmérte a nőt — előbb mint típust, aztán a harmadik napon, amikor a törvényszékről a rendőrségre ment megnézni a megfelelő kartotékot, mint olyasvalakit, aki titokban egy házi őrizetben lévő barátnőt látogat, majd nem hajlandó tanúskodni ellene a barátkozási tilalom megszegése miatti perben.

A nő szerette, ha Alynak szólítják. Alison Jane Ross volt a neve. A férfi nem talált közvetlen összefüggést a nőnek a mostani tárgyalás iránt tanúsított érdeklődése és a perbe fogott személyek között; ez azonban, a megbízatása szempontjából, korántsem jelentette azt, hogy a nő nem áll kapcsolatban valami irányító szervezettel vagy pénzügyi alapokkal rendelkező tömörüléssel, amelynek része van a vádpontokban felsorolt felforgató cselekményekben.

Felterman a szó szoros értelmében beférkőzött (vagy inkább: beköltözött) Alison bizalmába, egy könyvekkel megrakott súlyos láda meg egy hordozható rezsó társaságában. Amikor ugyanis megkérdezte tőle, elmenne-e vele szombat este színházba, a nő azt felelte, hogy sajnos éppen azon a szombaton költözködik, de talán eljönne Felterman segíteni. Rejtett gúnnyal tette a javaslatot, annyira szemtelennek vélte. De a férfi a megadott időpontban megjelent. A nő baráti köre, amelynek tagjait

Alison a becenevükön mutatta be, kivén- hedt kombikból, félig lerobbant furgonokból, tartós élelmiszereket, valamint a költözködést elősegítő és végrehajtó, szeretetten energiából álló vegyes szolgáltatást nyújtott; az odahagyott lakás bérlakás volt, az új pedig egy aprócska ház, amelynek négyszögű kertecskéjét egy ősöreg pálmafa foglalta el; kiszáradt levelei meg-meg- csikordultak a szélben, mintha valami ő- r.iási rovar dörzsölgetné össze a lábait.

Ennek az éji zenének a kíséretére szeretkeztek először, egy hónappal később.

Jóllehet a Robok, Jimbők, Rickek, valamint a Jojók, Betek és Lilék mind megölelték és megcsókolták az ő Aly barátnőjüket, a jelek szerint nem volt közöttük a nő szeretője, akit ki kellett volna ütni a nyeregből. Annak a meghittségnek a sajátságos, keskeny ösvényén, amelyen a nő végigkalauzolta a férfit, vagy amelyet a férfi tárt föl a nő előtt, csak a kettejük számára volt hely. A fesztelenség időszakának kezdetén, még mielőtt egymáséi let. tek volna, a nő magától említette börtönélményét, de mindig csak közhelyszerűen és felszínesen beszélt róla: a takarók bűz- löttek a fertőtlenítőtől, a főfelügyelőnő macskája úrnőjével együtt tartott szemlét a zárkában, és így tovább. Derek nőügyei iránt Alison nem érdeklődött, jóllehet a férfi alkalomadtán, szerelmük egyik felfor. rősult pillanatában s annak mintegy önkéntelenül feltörő kiegészítéseképp, hajlamosnak bizonyult holmi célzatos történetekkel utalni elmúlt viszonyokra, olyan nőkre, akiknek megvolt a maguk helye és ideje az életében. Amikor pedig Alison megfelelőnek érezte a pillanatot — s ez egészen természetesen, mesterkéletlenül a- dódoft —, mindenfajta szégyen, neheztelés ■vagy hiúság nélkül elmondta, hogy épp az elmúlt esztendőt „a maga kenyerén“ töltötte, úgy érezte, szüksége van rá, miután három évig élt együtt valakivel, aki végül visszatért a feleségéhez. Az utóbbi időben csak egy-két futó viszonya volt, közölte.

— Néha... nem tudom, te hogy vagy vele... egy régi barátból egyszerre valami más lesz... csak rövid időre... mintha más szögből látnád az arcát. Másnap aztán megint a régi arc jelenik meg. És nem változott semmi, de semm;.

— Számodra a barátok a legfontosabbak, ugye? 'Ügy értem, hogy mindenkinek vannak barátai, de neked ez... Te igazán mindent megtennél értük. Mármint a barátaidért. Nem?

A válasz nem annyira a férfi szavaira vonatkozott, mint inkább arra a három hó. napra, amit Aly börtönben töltött. Aly hátravetette homlokából a göndör hajzuhata. got; a szeplők egészen elhalványultak az arcát elfutó pírban, és azt mondta:

— Igen. És ők is értem.

— Persze, nem pusztán barátság dolga ez —töprengett Derek —, hiszen értem én. Elvbarátok vagytok. Testvéri közösség.

A nő maga előtt látta a férfit; gyerekként: egy kisfiú kibámul az ablakból a vidáman játszadozó többiekre. Odahajolt hozzá, kezébe vette a kezét, és amit sosem tett eddig, becéző gyöngédséggel rácsókolt a szemhéjára.

Ami viszont a barátait illeti, kissé elhanyagolta őket a férfi kedvéért. Pedig Felterman szeretett volna kicsit szorosabban a csoporthoz tartozni, de hát természetes, ugye, hogy ha két ember szenvedélyesen szereti egymást, akkor egy időre valamlcs. két távolabb kerülnek a többiektől. Természetellenes lett volna másfajta viselkedést erőltetni. Szavak nélkül is megértették ők ketten, hogy a férfinak csupán ismerősöket kellett elhanyagolnia, nem pedig jő barátokat; érthető ez, hiszen öt esztendőt töltött külföldön, kettőt pedig abban a bizonyos tengerparti városban. Egyébként o- lyan örömöket élesztett újjá Alison számára, amilyenekben a nőnek iskolás lány ko. ra óta nem volt része: vízisí, hegymászás. Együtt mentek a bennszülöttek színielőadásaira — részeként annak a művelődéspoMADINE GORDIMER:

Lelkiismereti vétségek

litikai (korántsem levelező) tanfolyamnak, amelyet Dereknek tartott Alison, persze úgy, hogy magának sem volt tudomása róla, s nem is adott neki ilyen nagyképű ne. vet. Diszkóba minden rábeszélés ellenére sem volt hajlandó elmenni Aly, ám a különböző származású és színű emberekkel fenntartott baráti kapcsolat egyik nagy e- lőnye a férfi szempontjából az volt, hogy Derek is részt vehetett a kör táncos összejövetelein, Alison pedig az asztal alá táncolta őt, hiszen jól megtanulta a feketéktől, hogyan gazdálkodjék a testével zene közben. Fékezhetetlen és csaknem gyönyö. rű volt Ilyenkor, legalábbis ilyennek látta a férfi abból a sarokból, ahol italát kortyolgatva nézte őt és táncoló társait. Időn. ként visszajött hozzá a lány, szinte önmagát kínálva az étellel-itallal együtt. Hónapok múltán Felterman előtt lassan kirajzolódott Alison ismeretségi körének struktúrája; kapcsolatai túllépték a kettejük közös életének határait, a szálak tiltott területekre vezettek, s olyan emberekhez, a- kikkel a törvény tiltotta az érintkezést; ilyen volt az az asszony is, akiért Alison annak idején vállalta a börtönt. Alison bizalma lassan-lassan megnőtt, hogy veszély, közeibe hozta a férfit; a nő sose beszélt róla, de nyilván gondosan fölmérte, menynyit akar igazán megtapasztalni Derek, ha az, amiért „haza akart jönni“, valóban ösz. szefüggött“ az ilyen ügyekkel.

Egyre nehezebb volt otthagyni Alisont, akár csupán egyetlen éjszakára is; ilyenkor későn ment el tőle, egymagában bandukolt el az öreg pálmafa érdesen, borzongatóan susogó levelei alatt. De jóllehet Felterman tudta, megvan a helye a kis házban arra is, hogy odaköltözzék, vissza kellett mennie a lakásába, amely alig volt már több holmi irodahelyiségnél; csak egy szék állt benne meg egy poros íróasztal, amelyen a jelentéseit írta, hiszen mégsem írhatta őket a közös lakásban.

Alison most már gyakran beszélt a börtönben töltött hetekről. Mindig ő hozta szóba a témát. De még most sem, amikor egymás karjaiban feküdtek, távol a világtól, ahol nem tudta elérni őket semmilyen nyomozás vagy vizsgálat, még most sem volt képes elmondani, hogy lélekben mi késztette őt a kockázatvállalásra, kinek a kedvéért vette a nyakába az egészet, miféle elkötelezettségből. Mintha csak szomjasan várt volna a megfelelő kulcsszavakra. A- melyeket neki, Dereknek kellett volna kimondania.

De Felterman nem volt birtkában a kulcsszavaknak. Ezt a kódot, ezt a rejtjelrendszert nem bocsátották a rendelkezéséÉs akkor, egy éjszaka, mégis rátalált. Rábukkant a saját kulcsszavaira. Azon az éjszakán úgy érezte, beszélnie kell.

— Én kémkedem utánad — mondta.

A nő arcvonásai hirtelen megmerevedtek: ugyanaz az összpontosítás látszott rajtuk, ami az állatokat veszélyhelyzetben arra ösztönzi, hogy tüskegombolyaggá változ. zanak, vagy izmaikat félelmetesen megfeszítve, védekező-kihívó állásba dermedjenek.

Aztán amilyen hirtelen megmerevedtek a vonások, éppoly gyorsan kisimultak ismét. Alison oldalazva elhátrált a veszély elől, mint akinek puskát szögeztek a hátába. Csípőjére támaszkodott, odakúszott Derekhez az ágyban, kezébe fogta az arcát, és belekapaszkodott.

BALABÄN PÉTER fordítása

Nagy Zoltán illusztrációja