Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-27 / 35. szám
új ifjúság 7 A nap nap után árra Járók' már megszokták a két hosszúhajút, akik nem éppen a legutolsó párizsi divat szerinti öltözékben, minden délután megjelentek az utcának ezen a fáján. Egyikük, aki most a korláton trónolt, agyonfoltozott csőnadrágot és fényes szegecsekkel bőven teletűzdelt fekete bőrkabátot viselt, melynek hátán szárnyas koponya vicsorgott, „HELLS AN- (3ELS“ felirattal. Társa már kevésbé feltűnő szereléssel is megelégedett. Hatalmas fehér gombokkal díszített, egyszerű, vastag szvettert és barátjáéhoz hasonló szűk farmert hordott. Mindkettőjük nyakát rövid fekete és sárga golyócskákból álló gyöngysor ölelte körül. A szvetteres egy cigarettásdobozt pöckölgetett a lábával ide-oda már vagy tíz perce. •— Éhes vagyok — mondta, és mesz- szire, egészen az utca közepéig rúgta az üres cigarettásdobozt. — Gondolj egy tál palacsintára *—> ajánlotta unottan Nyakló, és lehuppant a korlátról, mert a vékony cső törte az Ülepét. >— Azzal nem lakok jól... *-> Akkor gondolj többre! BODNÁR PÁL: KULCSÁR TIBOR ROVATA =— Fújj! Soha! Csöves maradok még akkor is, ha ebben az egy szál farmerben kell is megdöglenem! Te meg, ha akarod, rakass magadnak bubifrizurát pomádéval! Az öreged majd megtörni százasokkal a répabugyogódat. A megtért tékozló fiúnak. Hogy diszkóba mehessen. Oda, lötyögni a csinn-bumm cirkuszba! Nyakló nem fcirt ilyen dorgálást, és mindkét kezével a Korlátba kapaszkodott, mintha attól félne, hogy barátja egyszerűen lefújja őt szent felháborodásában. A korlátnál Nyakló gyarló dolognak tartotta az evést, neki a sörön járt az esze. Tétova mozdulatokkal végigtapogatta kabátja zsebeinek tömkelegét, elfelejtett apró után kutatva, de csak a pályaudvar vécéjéből „kölcsönvett“ lehúzólánc rö- yid darabja csörrent meg a szíve táján. Dodi, a palacsintára gondolva, felhúzta a bal térdét, hogy lábát a korlát alsó csövére tegye. — Reccs! — mondta a végletekig beszűkített nadrág, és hátulján a varrás fél arasz széles, csodálkozó szemet nyitott a késő délutáni utca zajos forgalmára. — Affene! — 'dicsérte saját ügyességét a fiú, és hátranyúlt, hogy megállapítsa a katasztrófa terjedelmét. — Nagyon látszik? — kérdezte, megnyugtató választ várva. Nyakló csaknem átesett a korláton a röhögéstől. >— Ä, elölről egyáltalán nem... Huligánok — méltatlankodott egy idős hölgy a lezser öltözékű ifjú hangos derülésén megbotránkozva. Zöldséggel megtömött hálószatyrot cipelt, őszes kontya tetején nevetségesen apró kalapot egyensúlyozott. — Csövesek, nénikém, csövesek! — mondta oktatólag Dodi, és a nyakát hátratekerve igyekezett pillantást vetni nadrágjának leginkább koptatott területére. A hölgy közben fejét büszkén felvetve elkopogott a buszmegálló Irányába. — Mivel lehet az a fránya kalap a kontyához tűzve, hogy meg se billen?, •— Nyakló egészen megütközött ezen, még a nevetést is abbahagyta. Dódl megpróbálta lejjebb ráncigálni a szvet- terét, dé az minduntalan feljebb csúszott. Nyakló megoldatlanul hagyta a kalap-kérdést, beletúrt dús sörényébe, és ismét felült a korlátra. — Na ja. Csövesek vagyunk, de sokszor úgy érzem magam a rengeteg jól öltözött dandy meg sörtehajú punk között, mint valami őshüllő. Nem gondolod, hogy nekünk is át kellene nyergel- nünk az új hullámra? Dódi olyan arckifejezéssel meredt barátjára, mintha az a tál palacsintát ette volna el előle. >—■ Jól van, na mondta sietve —, 'de ha nem csavarognánk így, otthonról is jobban támogatnának. — Persze, egy-két pofonnal, ahogy az őseinket ismerem. Különben is nem csa- vargunk, csak az időnkkel nem tudunk mit kezdeni. Ezt az újságban olvastam. Két tizenöt év körüli lány jött arra, amint elhaladtak, vihogva dugták össze a fejüket. Na látod, még ezek a békák is kiröhögnek — méltatlankodott Nyakló. — Ha kinyafogtad magad, szóljál, de addig is hallgass, mert itt hagylak. Jegyezd meg magadnak, hogy csak azok tudnak kiemelkedni az emberek közül, és igazán naggyá válni, akik szerény mosollyal az arcukon, és békével a lelkűkben tűrik, hogy nevessenek rajtuk. Ezt meg egy tanártól hallottam. — Aha — húzta ki magát ültében Nyakló —, akkor mi nagy emberek vagyunk. — Nincs egy tízesed? Szomjas vagyok. — Tizes nincs, gondolj egy hordó sörre! —adta vissza a kölcsönt kaján vigyorral Dódi, és barátjának félig hátat fordítva a járókelőket kezdte szemlélni, jelezve, hogy nem hajlandó tovább társalogni. Nézték a tovasiető embereket, a miniszoknyás lányokat, sokáig szemmel kísérve egy-egy csinos, barnára napozott lábszárat. Fiatal anyuka vezette kézen fogva hároméves kisfiát, aki minduntalan kíváncsian fordult minden után, ami újdonságot jelentett csodálkozóan kerekre nyílt szemének. —• Néni! — mondta a gyerek, amikor meglátta a két hosszú hajút, és pici ujjúval rájuk mutatott. Az anyuka futópillantást vetett a két álakra, aztán tovább vonszolta kíváncsi csemetéjét. v— Nem néni, hanem bácsi. No gyere, mert elfenekellek! — Bácsinéni... — tett pontot a vita végére a gyerek bölcs kompromisszummal, és tovaszaporázott siető anyukája oldalán. — Nézd az aranyoskákat! — bökött hirtelen bal felé Nyakló. Két hosszú frufus, feltűnően szép arcú fiú közeledett, lassan sétálva, szinte ringatózva a járókelők szakadatlan áradatának hullámain. Egyikük lezseren bő, piros- -fehér csíkos rövid ujjú inget és lila répanadrágot, a másik ugyanolyan bő, villámzárakkal megpakolt farmert és elöl V alakban kivágott sötétzöld szvet- tert viselt. Mindketten fagylaltot nyaltak, és a tölcsér mögül isteni közönynyel nézték a szürke külvilágot. — A példaképeid —• jegyezte meg Dódi gúnyosan. — Marha! — mondta Nyakló, és leplezetlen ellenszenvvel figyelte a két fiút, akiket a homogén emberfolyó kivetett magából, és a korlát mentén sodródtak mind közelebb. Nyakló alig várta, hogy beléjük köthessen. — Na, mi van, gatyások? Nyalogatunk, nyalogatunk, a temető meg üres? — Anyád... — mondta a lilanadrágos, és hanyag eleganciával nyalt egyet a fagylaltból. Dódi, még abban a pillanatban, u- gyanolyan hanyag eleganciával, hatalmas pofonnal kente szét a sima arcon a ragadós masszát. A zöldszvetteres eldobta fagylaltját, és váratlan mozdulattal, ököllel találta telibe Dódi orrát. Nyakló leugrott a korlátról, zsebéből fényes kígyóként kúszott elő a hüvelykujjnyi vastag krómozott acéllánc. — Tűnés! — kiáltotta a lilanadrágos, és társát magával rántva mindketten eltűntek az utcasarok mögött. — Nyavalyások! — szitkozódott Dódi szipogva, és zsebkendő után kotorászott, hogy megtörölje vérző orrát. — Nyakló halk csörrenéssel visszacsúsztatta zsebébe a láncot, és barátjához lépve megvizsgálta a szerencsétlenül járt szaglószervet. — Semmi vész, még ütni sem tud az ilyen tisztességesen. — Még az a szerencse — fintorgott Dódi, és koszos zsebkendőt rángatott elő valahonnan. A zsebkendő ráncai közül összegyűrt papírdarab hullott Nyakló rongyos tornacipőjének orra elé. —- Na néé! — csodálkozott a hosszú ifjú, és kisimította a járdáról felemelt papirost. — Nincs már szahara, nincs többé szomjúság, ebből csapolnak pár korsóval, juhé! — kiáltott. Meglobogtatta a váratlanul napvilágra került, berepedt szélű húszast, és begyűrte bőrkabátja oldalzsebébe. •— jó, jó — mondta Dódi, a zsebkendőt még mindig orrához szorítva —, de visűngjál itt, bért a gyájas járókelők bár így is gyanúsan lesnek ránk. A kerti söröző neonfénnyel megvilágított asztalára négy korsó sört, és papírtálcán virslit tett le a pincér. •— Ez az! — mondta elégedetten Nyakló, és utánozhatatlan technikával, villámgyorsan leöntötte torkán az egyik sört. — Mindig mondtam, hogy igaza van az „ómagyar“ szólásmondásnak — jegyezte meg aztán. i— Melyiknek? — hagyta abba á táplálkozást egy pillanatra Dódi. — Poppert verni szerencse — vigyorgott Nyakló, és megragadta a második korsó fülét. LENGYEL ILONA: Féltett köreink Heuréka! kiáltotta és Siracusa ásító egébe riadtan csimpaszkodott a halhatatlanság. Archimédesz féltett köreit eltaposták ördögpatájú századok új törvényeket szabnak új korok. Távolodnak az ősök, elrugaszkodnak az utódok. Ismeretlen érzelmek s félelmek fajsúlyát alkoholban mérjük, zárt ajtók és sűrű redőnyök mögött rajzolgatjuk magányunk féltett körett. Tizedel bennünket az infarktus s a rák, ostromolnak új, ismeretlen nyavalyák, s a műtőajtók előtt egymás szárnyát tépik az őrangyalok. VÖRÖS PÉTER VERSEI: egy sokadik napon újrateremteném magamat csak a szakadék közelsége megtoldom hát egy új nappal menjünk együtt a golgotás rétre Janus-szkafanderem levetem húsarccal tekintek a tájba fiául fogad a földteke terhem s keresztem nem hordom hiába egy sokadik napon megszülettem miért is lennék csillagok júdása mélységek partján az őrhelyem: mint vigyázó pásztor a nyájra vallomás hozzátapadok a perchez és kitágul a pillanat emlékeim fonalat atomjaikra hullanak és halántékomon lüktet az idő Nagy Zoltán tusrajza Bea: Beküldött próbálkozása is arról árulkodik, hogy nagyon szereti Ady verseit. Biztatjuk, de olvassa a mai költőket is. B. Zs.: Három verse és egy rövid prózája közül az Ősi harc a legérettebb. Az Emléked is inkább líra. Idővel mindkettő közlésre kerülhet. írásainak nyelvi színvonala változatlanul gyenge, szinte mindegyik javítgatásra, csiszolgatásra szorul. Reméljük, hogy „tanulmányútja“ során laptársunknál hasznos tapasztalatokat szerzett. Andri: Verse egyelőre nem több, mint őszinte megfogalmazása a költő iránti tiszteletének. Szerkesztői üzeneteinkben már többször megírtuk <— s most ismételten hangsúlyozzuk, s minden kezdő toliforgatónak újra üzenjük —, hogy első jelentkezésük alkalmával ne küldjenek rovatunkba csak egy verset, mert abból nem minden esetben tudjuk megítélni tehetségüket, íráskészségüket. Kamasz: Két új verse közül a Mono- lógus (!!) gyengébb az eddigieknél, a másikat alkalomadtán közöljük. F. A.: A libák őrzése és a Lakodalmi aktus (?!) sem gyermekvers, sem rigmus, annak ellenére, hogy mindkét „történetet“ megpróbálta versbe szedni. Nem biztatjuk! Sz. K.: Ogy hittük, megszívlelte legutóbbi üzeneteinket. Hosszabb hallgatása ezek szerint valójában csak az erőgyűjtés időszaka volt? önvallomás és Édesség című verse sem stílusban, sem hangvételben nem különbözik az eddigiektől. Nővér: A gyertya utolsó lobbanása című elbeszélése biztató próbálkozás. Az írás témáját, hangvételét nem tartjuk lapunk számára megfelelőnek. Próbálkozzék más témákkal, elsősorban saját élményei megírásával. Ricsi: Három új verse ugyan valamivel jobb az eddigi próbálkozásoknál, de így sem éri el a közölhetőség színvonalát. Hetedik idegen: Verseiből valami sodró lendület, elemi erő árad. Ez az áradás persze még azt is eredményezi, hogy az írásai tele vannak sokféle hordalékkal is: képzavarral, stilisztikai hibákkal, nyelvi fésületlenségekkel. Ha a költészet valóban mélyebben érdekli, olvassa, keresse a kötelező iskolai tananyagon túl is, lapozgassa az irodalmi folyóiratokat, versesköteteket. Idővel jelentkezzék. Ex libris: Márciusban küldött versei közül egyelőre kettőt választottunk ki közlésre, de még egy-két verse ezek közül később közlésre kerülhet. Gyermekversei — a Rétesvers kivételével — gyengébbek, ebben a vonatkozásban figyelmébe ajánljuk júniusi számunk szerkesztői üzeneteit. Rövid novellája azt jelzi, hogy sikerrel próbálkozhatna a prózai műfajokkal is.
