Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-27 / 35. szám

Fejezetek egy készülő könyvből

Sugár András, a Magyar Televízió népszerű világjáró riportere elküldte szerkesztőségünknek egyik új könyvének a kéziratát. Időről időre közlünk egy-egy fejezetet még a megjelenése előtt a könyvből.

Odanézz, Pepel

í- Hová?

f- Oda, föl!

— Hát persze hogy fölnézek, de nem látok semmit, csak a fa lombjait.

í— De hiszen mozog, nem látod?

<—> Nem, isten bizon/ nem látok semmit.

— De nézd csak, hiszen szép lassan mozog! Most se látod?

Egész kis tömeg képződik a fa a- latt, mindenki fölfelé néz. Végre Pépé — egy húsz év körüli jól öltözött mulatt legény — elkiáltja magát:

— Látom! Csak nagyon lassan mozog! De látom, a bundáját is jól lehet látni!

Most már én is látom.

„Akit“ megfigyelünk: egy nemzet kedvenc állata, majdhogynem jelképe: Rita, a lajhár.

Venezuela fővárosában, Caracas- ban lakik, a Nemzeti Kongresszus (parlament) előtti téren, egy hatalmas fa lombkoronájában, és nagyon lassan, méltóságteljesen mozog. Ja persze, hiszen lajhár, vagyis lusta állatka. Három ujján lóg az ágon.

Megszólítom a parkőrt:

— Mondja, senor, itt csak egy laj- bár lakiit?

— Hát persze, Rita a neve.

Harsány kacagás. Fiatal venezuelaiak kiabálnak közbe:

— Ugyan apó, hogyan élhet egy emlős állat egyedül?

Az öreg méltóságteljesen kioktatja őket:

— Mindenki tudja, hogy Rita a nemzet kedvence. Rita csak egy van, és amióta az eszemet tudom, itt lakik. Van a fán élég levél, azt rágcsálja. Soha el nem távozik. Tudhatnák maguk is.

Az egyik dús keblű ifjú hölgy gúnyosan rávágja:

— Nevetséges! Az iskolában is tanultuk, hogy egy lajhár legföljebb tíz évet él. És közben mindenkivel elhitetik, ezekkel a külföldiekkel is, hogy Rita örök, hülyeség.

Vita kerekedik s nagyjából a következő tényállást lehet a félórás veszekedés után leszűrni:

A nagy fán mindig él egy vagy két lajhár. Bármikor és bárhonnan hozták, a mindenkori lajhár a Rita. Pótolható, helyettesíthető, mint a köztársaság elnöke. De mindig ő a nemzeti lajhár. El nem távozhat, hiszen körös-körül betontenger van, felhőkarcolók és nagy forgalmú városi autópályák. Itt egész jól megvan. Ha netán valaki ellopná, másnap „AZ ÁLLAM“ új lajhárt hozna.

Az egészből leginkább csak az érdekelt engem, hogy miért éppen egy lajhár az ország jelképe, hiszen Venezuela őserdeiben és sztyeppéin él például a következő néhány igen érdekes állat:

— a margay, a trópusi őserdő kicsiny .szépséges ragadozó macskája. Nem nagyobb, mint egy jói fejlett magyar cirmos, csak sokkal ntgyobb szeme és füle van;

— a manatí, más néven tengeri te. hén, illetve annak édesvízi változata. Az Orinoco vizében is él;

— a kétméteresre is megnövő szelídíthető óriásvidra (Brr, csak ne kelljen egyszer egy szelídített óriásvidrával lubickolnom valamilyen ú- szómedencében!);

— az erszényesvidra, a föld egyetlen vízi erszényese;

— a capybara ,a bumfordi vízidisz- nő, a földkerekség legnagyobb rágcsálója; olyan, mint egy kuvaszméretű patkány, csak szögletesebb, butább és állítólag nagyon finom húsú;

—• az anakonda óriáskígyó (szintén szelídíthető), amely nem mérgével hanem szorításával öl.

Mindezekből az állatokból — no meg a háromujjú lajhárből is — gyönyörű példányokat láttam az Orinoco és a Caroní folyam vidékén, Puer. to Ordaz város mellett, szemben a Cachamay (ejtsd: kacsamáj) szigettel, a CIEN (Természetkutató és Oktató Központ) Loefling-parkjában, a- hol le kés fiatal önkéntesek foglalkoznak a félig szabadon élő rengeteg állattal. Kajmán is volt meg tigre, az- az jaguár, mégpedig két gyönyörű fiatal jaguárkölyök, „akik" nagyón féltek a látogatóktól, s a nagyobbik azzal nyugtatgatta a kisebbiket, hogy kedvesen nyalogatta a fejét. Maga Loefltng, akinek keresztnevét csak spanyolul lehetett megtudni: Pedro,

svéd botanikus volt, 1745-ben érkezett Venezuelába és egész életét az ország hatalmas déli és keleti vadvidéke tanulmányozásának szentelte.

Szóval: próbáljuk megérteni, miért éppen a lajhár lett az ország jelképe.

Egyáltalán: miért hívnak egy nagy dél-amerikai országot Venezuelának, ami spanyolul pontosan annyit jelent: Kis Velence, vagy még pontosabban: Velencécske?

A magyarázat eléggé egyszerű és hihető. A maracaibói tő partjáinál, Sinamaicában, Santa Rosában és másutt a guajiro indiának ősidők óta cö. löpökön épült házakban laknak, így védekezve az árvizek és a magas

hullámok ellen. Amikor az első con- quistadörok, spanyol hódítók horgonyt vetettek errefelé, egyikük így kiáltott fel:

De hiszen ez egy kis Velence! Venezuela!

A hódítók akkor nem sokat időztek ezeken a tájakon, hiszen itt nem volt sem arany, sem ezüst. Sietős volt a dolguk: beljebb kellett menniük a kontinens ismeretlen hegyein túlra, előre Dél és Nyugat felé, Peru és Bolívia hegyeihez, ahol az aranyozott embert, El Dorádót sejtették, ahol mérhetetlen aranyklncseket reméltek zsákmányolni. Miközben tovább indultak Dél felé, elbúcsúztak a csókos ajkú guajiro lányoktól, és undorral vizsgálgatták az iszapos fekete talajt, amely nehezen lemosható barna masszával piszkította be kezüket. Az ördög guanójának, ürülékének, „el excremento del diablo“-nak nevezték el a sűrű sötét mocskot.

Hej, ha sejtették volna, hogy négy és fél száz év múlva ez a „szenny“

lesz Venezuela hirtelen meggazdagodásának eszköze! Ha tudták volna, hogy El Dorado, az aranyporral befújt bőrű indián sohasem kerül elő, miközben saját talpuk alatt ott kínálja magát az igazi kincs!

Az első olajkút körülbelül 58 évvel ezelőtt néhány nap alatt, szökő- kútszerű kitörésben egymillió tonna kitűnő minőségű kőolajat dobott felszínre. Nagy nehezen sikerült lefékezni a föld iszonyatos bőkezűségét. A Maracaibói-öböl vizén, meg a körülötte fekvő földeken mindenütt e- gyenletesen termelő kutak, ütemesen bólogató szivattyúfejek léptek működésbe. Az „ördögtrágya“ egy csapásra rendbe hozta az államkincstár zűrzavaros helyzetét, de nem sokat segített a népen. Venezuelában ez idő tájt az Egyesült Államok barátja, a világtörténelem egyik legaljasabb diktátora. Juan Vicente Gómez volt élet és halál ura. Az olajkincs rossz kezekbe került.

Amíg élt, Gómez bőkezűen osztogatta az olajkitermelési koncessziókat az Egyesült Államok nagy cégeinek, nö és egy-két nyugat-európai

társaságnak. Kiszámította, mennyi pénzre van szüksége neki és cimboráinak, s megelégedett a minimummal, azaz — 1922 és 1935 közölt — az egész kitermelt olaj árának mindössze tíz százalékával. De ez is irtózatosan nagy összeg volt, hiszen ez idő szerint Venezuela „a világ első számú olajexportőre“ címet mondhatta magáénak. Hol volt még a Perzsa- -öböl hatalmas olajtengerei

A Gómez-féle „családi“ olajpolitika tönkretette a venezuelai mezőgazdaságot, hiszen a szépen csomagolt külföldi élelmiszereket olcsón lehetett behozni. Nem ruházták be sem a kávétermelésbe, sem a nagy kiterjedésű szűzföldek feltárásába. A tőke csupán a városok, a felhőkarcolók építését gyorsította meg. Elszegényedett parasztok százezrei özönlöttek a városokba, a festői hegyoldalakon végtelen bádogvárosok („ranchók“) terpeszkedtek el, s mivel Gómez — a maga műveletlenségével teljesen elégedetten — úgy vélte, hogy a kultúra csak forradalmárokat teremthet, alig fejlődött az iskolarendszer.

Dél-amerikai utazásaim közben gyakran találkoztam azzal a bizonyos szemlélettel, amely az itteni országok szűk kiváltságos rétegét áthatja. A kontinens nagy német kutatója és szakértője, Alexander von Humboldt, részletesen leírta a „palástosok“, a mantuanók népellenes gondolkodás- módját. Ezek a kiváltságosok, akiket manapság gyakran neveznek oligarcháknak is. istentől kapott jogukaat tekintik az uralkodást. Az egyszerű emberekben csupán igavonó barmokat látnak. Hallani sem akarnak a vagyon igazságosabb elosztásáról. Ez a mantuano-szemlélet Gómez halála után is folytatódott a Caracas! kormánypalotákban, hiszen az új diktátor, Pérez Jiménez sem volt sokkal jobb „atyja“ népének.

Ez a tömzsi, kövérkés kis tábornok egészen 1958-ig önkényeskedett, s 1954-ben, amikor a forradalmi mozgalom már-már megbuktatta, Eisenhower elnöktől magas amerikai kitüntetést kapott. Ez meghosszabbította kényuralmát. Végül azonban sikerült magára haragítania az ország minden politikai központját: a szak- szervezeteket, az egyházat — amely kiközösítette —, a nagyiparosokat, az egyetemet. Katonai lázadás tört ki, miután Pérez Jiménez „népszavazást“ rendezett hatalmának meghosszabbítására. A diktátor a „hálás alattvalók“ golyózáporában alig tudott kijutni a repülőtérre, de a gép végül is felszállt és a Dominikai Köztársaságban kötött ki. Az itteni diktátor a- zonnal rátette kezét Pérez Jiménez lopott pénzének egy részére. Pérez talán ezért költözött két hónappal később a floridai Miami Beach-be a- hol 400 000 dollárért házat bérelt.

Az érdemrendekkel agyonaggatott, dadogó minidiktátor, Pérez Jiménez uralma alatt alig fejlődött az oktatásügy, bár Caracasban sok presztízs- épületet emeltek, utakat és lakásokat is építettek az olajkincsből. Mexikó olaja államosításának hatására 1943-ban tízről ötven százalékra e- melték az ország olajrészesedését; ebbe az amerikai monopóliumok a világháború kellős közepén kénytelenek voltak belemenni. Már a diktatúra é- veiben megkezdődött a nehézipar, elsősorban a vaskohászat fejlődése, de az igazi konjunktúra 1958 után köszöntött be.

Senki sem mondhatja, hogy Venezuelában nem hangzott el idejekorán figyelmeztetés: ne verjük el az olajpénzeket, ne kótyavetyéljük el örökségünket.

Juan Pablo Pérez Alfonzéval az OPEC atyjával, a 75 éves bölcs és derűs volt olajipari miniszterrel Caracas egyik kertes utcájában, családi házában ismerkedhettem meg. Há- zának kapuja fölött érdekes jelkép: rabszolgákat munkára hívó harang. A rabszolgák leszármazottja, az idős mulatt közgazdász és filozófus volt az, aki a szaúdi olajsejkek fiatal nemzedékét „felpiszkálta“ és rávette arab kollégáit az OPEC megalapítására, hogy az olajtermelők diktálják a feltételeket a világpiacon. Kezemben tartom a drága öregúr ajándékát, híres könyvét, amelynek címe: „Fuldokolva az ördög ürülékében“.

A kisöreg — aki azóta már nem él — rendkívül érdekes interjút adott nekünk 1977-ben, amikor még mindenki azt hitte, hogy Venezuela — az olajrobbanás nagy haszonélvezője — végképp „beérkezett“, irigyelt és gazdag ország marad mindaddig, a- míg az olaj el nem fogy az pedig a távoli jövő dolga lesz. Pérez Alfon- zo cáfolta ezt a hiedelmet. Szerinte a kőolaj tönkretette Venezuelát. A- láásta a nem kőolajjal foglalkozó i- parágakat, mivel általános „import- -mentalitást“ terjesztett el. Tönkretette a mezőgazdaságot. Földönfutóvá tette a parasztok millióit, akik a városokba özönlöttek, de ott nem találtak munkát.

Az OPEC atyja szerint boldog az az ország, amelynek nincsenek természeti kincsei, mint például Japán, Svájc. Ezekben az országokban sokoldalú gazdasági élet alakul ki az emberek nem várják, hogy a sült ga. lamb a szájukba repüljön. Tudják, hogy munka és vállalkozó szellem nélkül nincs jó élet. Pérez Alfonzo látnoki szavait senki sem vette komolyan. Venezuela néhány év alatt a nagy adósok közé került, eltéko- zolta hatalmas jövedelmét, és most sietve igyekszik menteni, ami menthető.

Itt értettem meg igazán, miért a lajhár a nemzeti állat ebben a szép országban.

SUGÁR ANDRÁS rA szerző felvételei

Helikopterünk felszállás előtt

Olafkuták a Maracaibói-öbölben

Rita, a nemzeti laihár

A világ parlamentjeihez

A TASZSZ hírügynökség nyilvánosságra hozta a Szovjetunió parlamenti csoportjának a világ valamennyi parlamentjéhez intézett a- lábbi felhívását:

A Szovjetunió parlamenti csoportját mélységesen aggasztja a folytatódó lázas nukleáris fegyverkezés, e- zért felhívással fordul a többi ország parlamenti képviselőihez, hogy aktívan szálljanak síkra a nukleáris fegyverarzenálok további növelésének és tökéletesítésének megállításáért.

Mint ismeretes, Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára nyilvánosságra hozta a Szovjetuniónak azt a döntését, hogy augusztus 6. tól egyoldalúan beszüntet minden atomkísérletet, s ez a moratórium 1986. január 1-ig érvényes. Továbbra is érvényben marad azonban, ha az USA szintén tartózkodik az atomrobbantások végrehajtásától.

A Szovjetuniónak ebben a bátor tettében tükröződött a szovjet nép békevágya, az az elszántsága, hogy gyakorlati lépésekkel járul hozzá a nukleáris fenyegetettség csökkentéséhez, végső soron pedig az atomfegyverek teljes és általános felszámolásához.

A Szovjetunió az atomkl. sérletekre meghirdetett egyoldalú moratóriumával megtette az első gyakorlati lépést. Ha az Egyesült Álla- mnk is ugyanilyen módon járna el, a kétoldalú moratórium ösztönző példaként szolgálhatna a többi atum- hatalom számára.

Az atomfegyverkísérletek teljes és általános betiltása napjainkban nyilvánvalóan különösen időszerű. Ezeket a kísérleteket ugyanis azért hajtják végre, hogy újabb atomfegyverfajtákat hozzanak létre, és tökéletesíthessék a már meglevőket. Ha nem lesznek kísérletek, lefékeződik a lázas atomfegyverkezés, és ezután már teljességgel lehetetlenné válik. A lázas ' nukleáris fegyverkezés rendkívül nagy veszélyt rejt magában az emberi civilizáció jövője szempontjából. Fokozza a nemzetközi feszültséget, növeli a háborús veszélyt, ha. talmas szellemi és anyagi forrásokat von el békés céloktól.

Az atomkísérletek betiltása ezért valamennyi ország és nép érdekeit érinti. E kérdésekben elfoglalt álláspont egyúttal megmutatja az illető országok szándékait és politikai irányvonalát. E vonatkozásban senki sem lehet pártatlan szemléletű.

Valamennyi ország képviselőinek kötelessége, beleértve az atomfegyverrel rendelkezőket és nem rendelkezőket, kis és nagy államokat, hogy világosan állást foglaljanak az atomfegyver-kísérletek folytatódása ellen. Ezt követelik meg valamennyi nép érdekei. Hirosima és Nagaszaki tragédiájára emlékezve a képviselőknek össze kell fogniuk annak érdekében, hogy földünkre soha többé ne hullhasson az atom ha. muja.

A Szovjetunió parlamenti csoportja abban a reményben teszi ezt a felhívást, hogy a parlamentek tagjai határozottan síkra szállnak az atomfegyver-kísérletek általános és teljes betiltásáért és támogatják az ezt elősegítő lépéseket.

c

V