Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-27 / 35. szám
' új ifjúság 3 Az ifjú hősök emlékére emelt iskola Nemecká — kicsi falu Banská Byslrica és Breznó között. Évszázados múltja után a 41 év előtti események még ma is megrázzák az embert. — A falu fölött abban az időben volt egy kis mészégető. Békésen, nyugodtan pipálgatott a dombok között, mígnem 1945 januárjában, a szlovák nemzeti felkelés vérbe fojtása után — emlékezik egy még élő tanú, Ján Cizmár — meg nem állt előtte néhány autó. Katonák ugráltak le róla, elállták a környéket, ember fia ne láthassa, mi is történik majd a kemencék fölött. Ján Cizmár háza a falu legvégén állt, ügy százhúsz-százötven méterre a mészégetőtől. A ház teteje valamivel a domboldal és a fák koroná' fölé ért. A fegyverropogás zaja behallatszott hozzájuk, ezért aztán ftg. ta magát, felment a padlásra, majd felkapaszkodott a szarufák közé, és innen, a felhúzott cserepek közötti nyíláson néz'e elszörnyedve, mi Is történik az égető hevenyészett híd- ján. A katonák sorra tuszkolták a meggyötört, magukba roskadt embereket a híd végére, majd tarkólövés, sei végezve velük belökték őket a kemence mélyébe. Amikor elnémult a fegyverropogás, vad, kegyetlen sötétfekete füst jelent meg a kemencék fölött. És így ment ez napokon keresztül. Hét vagy talán kilencszáz embert küldtek a halálba, égettek el a kemencében. Amikor újra megszólaltak a fegyverek, már ment is a padlásra. Később áthívta a barátait, Ismerőseit, nézzék meg, ml történik a mészégetőnél, amelynek egyébként a közelébe sem férkőzhettek, „hermetikusan“ le volt zárva a környéke Kik azok az emberek, és honnan hurcolják őket tde? — kérdezték egymástól, és csak sejtették, hogy a felkelés elfogott, megkínzott résztvevői. Nemcsak szlovákok, hanem szovjet, francia, román partizánok, angol és amerikai pilóták is voltak közöttük. Férfiak, nők. Amikor elégett az „adag“, kihordták a csontmaradványokat és a hamut a folyóba szórták, majd ismét munkához láttak. Bekészítették a tüzelőt: fát, szurkot, benzint, és jöhetett az újabb „szállítmány“. De ahogy közeledett a szovjet hadsereg, egyre kapkodóbbak lettek a mozdulataik, a végén már ki sem hordták az áldozatok marad, ványait. A nemeckálak, akik már ekkor mind tudtak a szörnyű eseméImrich Rumanéík nyékről, csak sejtették, hogy hány ember lelte halálát az égető hídján vagy a kemence poklában. Kik voltak az áldozatok? — kérdezték minduntalan, és természetesen azt is, hogy kik a hóhérok, de hiába, az évek múlásával lassan már úgy tűnt, soha senki nem tudja meg a borzalmas esemény résztvevőinek a nevét. Aztán történt valami szokatlan: 1957-ben Banská Bystrica egyik mozijának a lebontásakor a falak kő, zül kifordult a „tanú“: egy páncél- szekrény és benne nemcsak az áldozatok, hanem a pribékek névsora is, akik közben békésen, lelklismeret- -furdalás nélkül élték életüket. Az egyik igazgató volt, a másik tisztviselő, a harmadik művezető stb. Gyorsan köpönyeget fordítottak, és nem sejtették, hogy mi vár rájuk. A köz- biztonsági szervek ugyanis már akkor titokban módszeresen kutatták a hollétüket. Végül mindnyájan a bíróság elé kerültek, és négyet közülük halálra ítéltek, a továbbiakat pedig húsz-huszonöt évig terjedő börtön- büntetésre. A bíróság előtt természe. tesen azzal védekeztek, hogy parancsra tették azt, amit tettek, Sőt, arra hivatkoztak, hogy hívő katolikusok, vezetőik pedig azzal biztatták, hogy isten akaratából cselekszenek. De vajon megbocsátható lenne-e ez a bűn, még ha létezne is isten? Aligha... Állok még mindig némán, és tűnődöm az eseményeken. Évekkel ezelőtt, amikor a SZISZ-tagok építették az ifjú hősök emlékére az iskolát, már jártam itt, így hát most is az iskola felé veszem az utam, ahol egy fiatalasszony, Mária Leinerová hajladozik, gyógyfüvet gyűjt. Nem itt született, a fővárosból került ide. É. píiészmérnök férjét követte, akit pedig az iskola építése hozott a faluba. A gyönyörű, szinte érintetlen természet, a hegyek, dombok, a völgyek, a sebes folyó babonázta meg őket, ez a fenséges természet, s azóta is fogva tartja mindkettőjüket. Mária asszony, az egykori SZISZ- es, most a Vöröskereszt áldozatkész tagja, ezért is gyűjti, a gyógyfüvet. A teli kosarat nehezen emeli meg. Mária Leitnerová — Jaj, most milyen nehéz — mondja —, amikor meg megszárad, egy kiló is alig van belőle... Végigjárjuk az iskolát, benyitunk a tantermekbe, megnézzük a napközi otthon helyiségeit, a könyvtárat, a klubot, az emlékszobát. Tágas itt minden, van benne bőségesen hely. Nemecká gyerekei mellett elférnek Itt a környező kis falvak nebulói is. A gyerekek az alapiskola után általában két irányba indulnak: Banská Bystricába vagy Breznóba. Kettővel, közülük találkozom is: Dana Hallga- Sovával és Adriana Hroncovával. Az előbbi a breznói gimnázium másodikos diákja, az utóbbi most felvételizett a Banská Bystrica-í Közgazdasági Szakközépiskolában. Az üzlet előtt ismerkedem meg velük. Gázpalackra várnak, s hogy az idő gyorsabban teljék, vettek maguknak egy-egy doboz fagyasztott tejszínhabot, azt kanalazzák. — Már nem sokáig kell cipeked- nünk a palackkal — mondják —, mert az idén megkezdik a gázvezeték építését. Dana Hallgaáová két hétig volt é- pítötáborban az iskola ifjúsági szervezetének tagjaival, utána kijárt a szövetkezetbe szénát gyűjteni, most pedig otthon van. Az édesanyja reggel megmondja, mi a teendője, ő elvégzi, és utána jöhet a szórakozás: strandra jár, napozik, olvas, szórakozik a barátnőjével. Adriana még nem volt építőtáborban. A szülei úgy vélték, hogy még fiatal arra. Amióta megkapta az értesítőt, hogy felvették a szakközép- iskolába, izgatottan várja, hogy milyenek is lesznek az osztálytársai, milyen lesz az osztályfőnöke, az iskola — Hogyan élnek a faluban a fia- ta'ok? — kérdem tőlük. — Ügy, ahogy kell: rendesen... — válaszolják. — Vannak diszkók, Já- nos napon meg a felkelés évfordulóján meggyújtják a tüzet a falu fölött, énekelnek, táncolnak... Régen inkább csak énekeltek, de mostaná. ban már felviszik a hegyre a magnót is. Nyáron sokat kirándulnak, volt. aki autóstoppal elment egészen Dana Hallgatóvá Jugoszláviába... Jól dolgozik az ifjúsági szervezet. Kamila Stubnovának, a szervezet elnökének a szavai is meggyőznek erről. Kamila a járási nemzeti bizottság szociális osztályának dolgozója. Azért választotta magának ezt a munkát, mert érdekesnek találta. — Egy idő óta én vagyok az osztályvezető titkárnője, de az az igazság — mondja —, hogy azóta nem találom a helyemet. A papírmunka, nem nekem való. Sokkalta érdekesebb, ha kimehetek vizsgálni az eseteket... Beszélgetésünk második részét az emeletes szülői házban folytatjuk. Kicsit szabódik, hogy az emeletre kell fölvezetnie, de nagy dologban vannak. Kamila ugyanis menyasszony, szeptember hatodikén lesz az esküvőjük, így aztán érthető a felfordulás a házban. Ami azonban vendéglátóm számára kellemetlen, az nekem kimondottan jó. Nem kell mindjárt az eúső helyiségben letelepednem, így láthatom az egész házat, a halomra rakott kitüntetéseket, a nagybőgőt, a zongorát, a könyveket. A család könyvtárából kitűnik, hogy* nagyon szeretik a köi^yéket, és megvesznek minden róla szóló kiadványt. — Ennyi kitüntetése van már? — kérdem, miközben arra gondolok, hogy fiatal korához képest tényleg sok ez az elismerés. — A dehogy — hárítja el határozottan —, az édesapám kapta őket. Tudja, ő is volt fiatal, s akárcsak én, benne volt mindenben. Kamila Stuböová vidám, közösségi lány, és ezért aztán a fiatalok természetesnek találták, hogy ő legyen az elnökük. — Az az igazság — mondja a szervezettel kapcsolatban —, hogy a fiatalok nem mindig tudják, mit a- karnak. Ezért aztán arra törekszem, hogy átgondoljam a teendőket, felvázoljam az elképzeléseimet. Ezt általában meg szoktam beszélni néhány közelebbi barátnőmmel, a SZISZ vezetőségi tagjaival, és utána az ő beleegyezésükkel és támogatásukkal keresztül is visszük az akaratunkat. A fiatalok, akárcsak másutt, leginkább Adriana Hroncová a diszkót kedvelik, de szervezünk mi mást is. Már az iskolát, majd pedig a falut, a falu fölölti emlékmű környékét járva, mindenütt feltűnik a rend és tisztaság. Ez csak úgy lehetséges, ha jól működő nemzeti bizottsága van, és feltevésem helyesnek bizonyul. Fiatal, alacsony, szavát Is alig hallani — mondják Imrich Romanöík el. nőkről —, de amióta ő lett az elnök, s ennek három éve, megváltozott Itt minden. Három évvel ezelőtt az addigi elnök, korára való tekintettel, leköszönt, és a falu pőtválasztásokon őrá szavazott. Azelőtt a közeli olajfinomítóban dolgozott; előbb mint munkás, majd ifjúsági vezető, később pe. dig a kereskedelmi és propagációs osztály dolgozójaként. Akkor még ál. mában sem gondolt volna rá, hogy egyszer ő lesz a falu vezetője. Amikor megmondták neki, hogy milyen feladat vár rá, megremegett a lába. Végül vállalta. Sok a gondja, elég nehéz az emberek közt igazságot tenni, ráadásul a munkája sem kevés. — Tudom, hogy egy ideig állnom kell a sarat, vezetnem kell a falut — mondja, ■ s miközben hallgatom szavait, észreveszem, hogy körmei tövig le vannak rágva. — Az ember ebben a hivatalban nem arra van, hogy parancsolgasson, hanem hogy szolgálja a falu népét, amely bizalmat szavazott neki. Mi vagyunk a beruházók, az építők, az iskola karbantartói stb. Az ősszel megkezdik a gázvezeték lefektetését, s elkészültek a védőgátak tervei, ősszel ennek is nekifognak az emberek, hogy ne kelljen évente kétszer-háromszor az árvízkárosultak javát intézni... Szóval nem arra vagyunk, hogy parancsolgassunk, hanem hogy az emberek barátai legyünk... És én az utóbbi igyekszem lenni, hiszen mire mennék az emberek barátsága, segítsége nélkül? Itt nálunk sokan megfordulnak külföldről is. Jönnek a Szovjetunióból és a többi szocialista országból, de Nyugatról is. Nemrég volt itt például egy holland egyetemi csoport. Ha tehetem, igyekszem őket fo. gadni, tájékoztatni, megmutatni nekik a falut, lássák, hogyan élünk és miképpen őrizzük a hősök emlékét Jómagam még fiatal vagyok, olyan fiatal, hogy amikor azok a szörnyű dolgok történtek, még nem is éltem, de akárhányszor kimegyek a mészégetőhöz, vagy Pataki Klára „Térdepelő, könyörgő“ emlékművéhez, végigfut a hideg a hátamon. Hát lehetséges volt mindaz a szörnyűség?) Itt az emberek nagyon régen bekapcsolódtak a felkelés előkészítésébe, menekítették és őrizték, majd pedig át. adták a benzint a felkelőknek. A lebombázott finomítóból is kimentették azt, de hogy végül ilyen tragédiába torkolljanak az események, arra senki sem gondolt, el sem tudta volna képzelni. Ennyi év után is nehéz erről beszélni — mondja, s akárcsak én, 6 Is elnémul, majd felsóhajt, tördeli az ujjait. — A múlt kötelez — folytatja —, nemcsak az évfordulón, amikor a falu fölött meggyullad az emléktüz, hanem az év, a nap, az óra minden pillanatában, és mi arra törekszünk, hogy senki semmit ne vethessen a szemünkre. Arra törekszünk, hogy átlátszó, tiszta legyen a falu fölötti tűznek a fénye... NÉMETH fSTVAN A szerző felvételei Kamila Stuböová t Őrizzük a hősök emlékét
