Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-20 / 34. szám
új ifjúság 7 jkmint beléptem a boltjába, s megláttam a pultnál, mindjárt, ahogy — meglehet, csupán üzleties Kíváncsisággal, de kedvesen — felém fordult, azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan. Nem a városból, mert csak vendég voltam ott; máshonnan, régebbről. Nagyon jő az arcmemóriám. Az arcokat sosem felejtem el, csak a neveket meg azt, hogy hol is találkoztam az illetővel. Nem hiszem, hogy én is ugyanígy Ismerős lehettem ennek az asszonynak, a bulik tulajdonosnöjének. Persze az utóbbi időben sokat öregedtem. Megkopaszodtam; néhány éve, ostoba hiúságból bajuszt viselek. Csak az tűnhetett fel neki, hogy hosszan rajta felejtettem tekintetemet. Habár mások is épp ily érdeklődő pillantást vethetnek feléje, mert szép nő. Feltűnően szép. Bár nem fiatal. Egy lány jött velem a színháztól, őt kaptam asszisz‘ tensnek a kellékesektől, ő kalauzolt idáig. Otthonos lehetett a butikban. Gréti (így hívták a lánytj, vastag szvetterének ujjába dugott kézzel megállt a pultnál '/csípőtől lefelé csak egy kopott farmer feszült rajta; tornacipője meg teljesen elázott a kinti, decemberi latyaktól/, unottan, ahogy odabenn a színházban is viselkedett, csupán a könyökével bökött felém, hogy itt va- gyök, elhozott vásárolni. Alig voltak az üzletben. A falakat fenyőzöldre pácolt lambéria fedte. Fiatal pár nézelődött a szecessziós sublótokra meg a mennyezetről aláfüggő polcokra kirakott kerámiák, zsákszövetekből varrott topánkák, festett selymek között: egy diáklány pedig magánoson, egymás után emelgette le a csillogó fémrudakról a drágábbnál drágább ruhákat, és a földig érő tükör előtt mindent maga elé próbálta forgolódva, egyre türelmetlenebbül. Rejtett hangszórókból zene szólt, talán a Pink Floyd valamelyik felvétele, vég nélkül. ■— Mivel szolgálhatok, uram? ’A hangja nem volt ismerős, kicsit rekedtes alt hang, egy javakorabeli nő hangja. De a szájmozgása, a cseppet oldalra billentett feje meg egy alig észrevehető mozdulat a vállában — az igen. — Néhány holmi kellene az új darabhoz. En terveztem a díszletet, s lényegében a berendezést is. A kellékeket magam szeretném összeválogatni. Néhány kerámia, egy tükör, falikar.., Körülnéznék. — Csak nézzen körül, uram. De segíthettek is, ha óhajtja... — Követett, kezembe adót egy-egy tárgyat. Gréti, a színházi kellékes magamra hagyott vele, ö már csak a hangszórókból áradó zenére figyelt. — Valami 'jó darab? — kérdezte az asszony, a cserépfigurák közt válogatva. — Mai történet. Egy modern lakásban játszódik. Jár színházba? ■— Hogyne, hogyne! Mindig is érdekelt a színház. — Közelebbről is? — próbáltam kutakodni a múltjában. — Ügy érti, hogy néha visznek tőlem holmikat? Gréti talán mondta magának, nem? Az én butikomban mindent megtalálnak.. > . . . .egszólalt a bolt ajtó fölötti csengettyű, edapillanM tott, nyájasan üdvözölte a betérőket. — Válogasson csak . szólt oda nekem —, azonnal visszajövök..-. Az új vevők ismerősei lehettek, két bőbeszédű nS, bundákban, divatos csizmákban, csomagokkál megpakolva. Bizalmasan, de kellő tisztelettel tárgyalt velük. Szórakozottan nézelődtem a holmik között, kiszemeltem néhány darabot; Gréti ott sündörgött mögöttem, végre kihúzta kezét a szvettere ujjúból, és egy' jegyzékről sorra kipipálta azt, amit megtaláltam. Nem igazán figyeltem a dolgomra, bosszantott, mint ilyenkor .mindig, hogy nem jövök rá, hol láttam 'már ez a nőt. így, távolabbról nézve, testtartása, gesztusai, arcéle, vállára omló haja kétségtelenül Ismerősnek tetszett. Nem festette magát, de színesen öltözött; tengerkék blúzt, hasonló tónusú szoknyát viselt, ami még mindig, most is formás csípőre feszült. Bizsukat mutogatott a hölgyeknek. — Hiába, hiába — futott el fülemig dicséretük —, ilyen aranyos holmikat csak nálad lehet kapni,, édesem, a Paméla butikban .. ■ W át perszeI Hát persze, hát persze!t.. jutott eszembe végre. — Mondott valamit? ■—> kérdezte mögöttem Gréti „Sziget az óceánban!" ^ mondtam magamba, s az asszonyra pillantva ismét, megpróbáltam felidézni akkori alakját. Az akkori arcát. Vajon 0 volt-e valóban? — Egy szót sem szóltam — feleltem Grétinek, 'Sziget az Óceánban — mondta Beck hadnagy, Nagyon szép és tanulságos darab .. s 'Az iroda ablakánál állt, fogta az ablak kilincsét, és a szegesdrót kerítés mögött elterülő cserjés, füves domboldalt figyelte. 'A hegylábböl mindenütt kövek ütköztek ki, s nem sokkal feljebb a fenyves kezdődött. Szép vidék volt, s a laktanya miatt teljesen kihalt. Ott álltam az íróasztal előtt, bal kezemmel a sapkát szorítottam a combomhoz, az előírás szerint. Vártam, hogy Beck végre felém forduljon. Az íróasztal sima, fényes lapján nem volt semmi; Beck szerette a rendet. 'Az iroda sarkában vitrin, polcain vörösesbarna műbőrbe kötött könyvek, gerincükön arany betűk és számok. A vitrin tetején Sztálin alatt három olajnyomat: Marx, Sztálin, Rákost. 'Az állófogason a hadnagy tányérsapkája és derékszíja a pisztolytáskával. ■— Ilyenkor egészen a kerítésig jönnek — mondta Beck hadnagy. Nézze csakl — Udvariasan közelebb léptem. Pácánkakas ballagott a bozótos szélén. — Már özet ts láttam. 'A nyúl mea eoészen mindennapos. Beck szeretett vadászni. Mielőtt bevonult, bányász volt Dorogon. Politikát akadémiára küldték. Nyuaodt, szolid ember volt, de szenvedélyes vadász. Kispuskával lőtt, nem valami jól. Egyszer vlponnal jöttünk a hegyek közt kanyargó makddámon a hadosztálytól. Megállította a kocsit a kukoricás szélén, ősz volt, a száraz kórók már gúlákban álltak a letarolt földön. Becknél mindig volt kispuska. Rátöltött, nekitámasztotta könyökét a vipon rácsának. Alkonyi fénynél jó tíz percig lödözött egy nyúlj orma alakra. Amikor feladta, azt hiszem, ö ts rájött, hogy mezsgyekőre célzott. Nem szóltunk egy szót sem. Sem 6, sem a sofőr, sem én. Beck végre elfordult az ablaktól. Hosszan vizsgálga- tott, mintha először látna. — A tiszti klub avatására legyenek készen. Valter lesz a rendezőjük, tudja, az, aki statiszta volt. Maga rajzol, maga meg tudja csinálni a díszleteket is. írják össze, mi kell, meghozatom. A feleségem is játszani jog. Holnap már ott lesz a próbán SZAKONYI KAROLY ÁSZÉP HADNAGYNÉ . z asszony, a butik tulajdonosnője megérezhette, Át hogy erősen figyelem, mert felém vetett egy barátságos, de ugyanakkor kutató pillantást. — Nos, talált valami szépet? Ö, látom, jól haladnak.., — Aztán a hölgyeknek: — Az új darabhoz vásárolnak néhány holmit. Ugye, ti is megnézitek? Valami mai téma. Ügy hallom... — A hölgyek érdeklődést színlelve mosolyogtak; biccentettem, az asszony pedig egy ügyes mozdulattal tudtomra adta, hogy be akar mutatni. Akaratlanul is engedelmeskedtem. — Az új darab díszlettervezője ... IPaméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál — Min mosolyog? — kérdezte, amikor a közelükbe értem. . olt egy kettős jelenetünk. En játszottam a titkárt, v Egy angol úr titkárát. Szovjet-orosz darab volt, w de angolokról szólt, akik egy lakatlan szigetre menekülnek a civilizáció elöl, ám a szigeten is csakhamar oda a béke, mert olaj tör elő a föld mélyéből, és véres harc indul a haszonért. Ez a ma már telt idomú, de még mindig csinos asszony — csak jutna eszembe a neve, gondoltam —; Beck hadnagy felesége játszotta az angol úr lányát, Pamélát. Beleszeret az apja titkárába.. Skandalum: a rangon aluli frigyről szó sem lehet. Már nem emlékszem, milyen fordulatot vett e téren a dráma, de hogy mt ketten egymásba szerettünk, az biztos. A kandalló előtt álltunk /a díszletet én terveztem és festettem], ö belépett a szobába, riadtan körülnézett, én szintúgy, majd azt mondtam neki: Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál...". A mondat nyilván arra utalt, hogy a lányt tönkreteszi a zord atya tiltó szava. Ezután mindig átöleltük egymást. A próbákon még csak összeért az arcunk. Később, már fenn a színpadon meg Is csókoltuk egymást. Mindketten húszévesek voltunk. Harminchárom ével — Na, és milyen lesz az az új darab? — kérdezte az egyik hölgy. — Remélem, nem rémes? Nem valami szomorú história? Mert abból éppen elegünk van!.,. Mielőtt felelhettem volna, Gréti, a kellékes közbeszólt: ►— Egy szkizojrénröl szól. De rém mulatságos, Beck egyik délután kirendelte a színtársulatot a lakására. köztulajdonba vett villa alagsorában laktak; csak a hadnagy volt otthon, Beckné a helyi iskolában tanított. Azt akartuk megbeszélni, hogy mt lesz a következő darab. De mielőtt dűlőre jutottunk volna, megérkezett az asszony, sápadtan, remegve, kisírt .szemmel. Nem volt képes megvárni, hogy a férjével kettesben maradjanak, kitört belőle: — Tápait letartóztatták! Az előbb vitték el, a lakásáról!... — Tápait? — pattan jel Beck. — Tápai századost?! Az elhárítóktól?!.... j. két hölgy kifizette e bizsukat f„Az ember ne Jt hagyja az utolsó napokra a karácsonyi ajándékok vásárlását, nem igaz, édesem? Hát viszlát a bemutatón!“) — elmentek. Az asszony az ajtóig kísérte őket. — Tudja — fordult felém tájékoztatón, amikor visszatért egyik sem akárki felesége, nem árt, ha pártfogókra talál ebben a városban. — Köszönöm —< mondtam —, de én csak vendég vagyok itt. — Akkor is. Az sosem árt! Nos, nézzük, miket választott?! —< Gréti kirakta a holmikat, a pultra. — Mondja csak —> kérdeztem közbe —, ha nem haragszik, mióta el ebben a városban? — Mióta, Nem olyan régen. — Pedig jól tsmerik! — Eqy üzletasszonyt? Hát hogyne! Meg aztán én ide való vagyok, innen vitt el a férjem. Amikor a szüleim meghaltak, a férjem meg nyugdíjba került, hazajöttünk, a házat később szanálták, abból nyitottam a butikot... Elviszi a kiválasztott holmit, vagy érte küld a színházból? — Elviszem, kocsival vagyunk.-.. 'Az ajtó csilingelve nyílt, de elakadt. 'Az asszony elnézést kérve odasietett; valaki, eqy alacsony, köpcös férfi nyomakodott be az utcáról hatalmas papírdobozzal; neki kellett segíteni, kitámasztani az ajtót. — Még két fordulóm lesz! — vetette oda lihegve n csomagot cipelő ember, miközben sehova sem tekintve sietett vénig az üzleten a hátsó — valószőnűleg a raktárba nyíló — ajtó felé. — A kerdmikushoz is kell mennem, kérem gyorsan a pénzt, rossz helyen parkolok, valaki ideállt az üzlet elé... — En voltam az a valaki, bocsánat. ■— szóltam szabadkozva, de a férfi rám se hederített. Eltűnt a raktárban, mire visszatért, az asszony kikészítette a pénzt, a kis, kövér férfi eltette, fújtatott, rám nézett: — Ilyen karácsony! Melegebb van, mint ősszel! (Aztán máris futott tovább.} — Akkor hát a számlál — mondtam. — Jobb is. ha mielőbb szabaddá teszem az üzlet előtt a helyet ennek — Ö. a férjem örökké lót-ful... a kis mérges embernek. — Ez nem a maga férje! — Már hogyne volna az?! — Csodálkozva emelte rám tekintetét. Furcsállón felnevetett. — Hogy érti azt, hogy nem a férjem! — Bocsánat! — Elöntött a zavar. Szerencsére Gréti ismét a magnón forgó számmal volt elfoglalva. Az egyik hangszóró közelében ringott az ütemre. A diáklány meg a fiatal házaspár egymást követve távozott a butikból. Magunkra maradtunk. — Bocsánat — mondtam; s valóban elbizonytalanodtam. — De mondja csak, miért adta a butikjának a Paméla nevet?- Miért? Meri 'tetszett. Tetszett a név. Titokzatost Van benne valami titokzatos, nem?. t— Van! «— De komolyant Nincs igazam? — Es csak ezért? Semmi egyébért? >— Ügy érti, talán ez a saját nevem is? Nem, nem, az enyém nagyon is hétköznapi... — Az asszonyneve: Beck! —’ Csaptam le rá. — Igaz?, ■— Hogy mondta? — Es a szeme elkerekült. ■— Az a férfi pedig, aki az előbb'Itt volt, ezek szerint nem más, mint Beck hadnagyi Csakhogy nem az! ■— Nem hát! De.. .1 Beck hadnagy! Hogyan! Honnan Ismeri maga. . — Az asszony ijedten, gyanakvón vizsgált. — Honnan tudja, hogy én valamikor.. — Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál. -., f zt. hatásosnak szántam, s igyekeztem a legkedvesebben mondani. De hiába. Az asszony valóban elsápadt. Aztán úrrá lett riadalmán, zavartan elmosolyodott, de homlokát kiverte a veríték. — Paméla?. Nem értem .... Hogy is mondta? Megismételtem. — Hát nem emlékszik! — folytattam nyugtatón. — Játszottuk azt a színdarabot. A férje szervezte ... — Jé?l Csak nem maga az, aki.-.-. *—> Olyan élesen, felkiáltott, hogy Grétit kizökkentette a zene ritmusából. Csendesebben kérdezte: —< Csak nem maga játszotta azt a.. — Titkárt! — segítettem ki. — Igen, igen) Mi is a címe? Te jó ég, borzasztóan régen volt! — De most már emlékszik? — Emlékszem, emlékszem! Pedig több mint harminc éve, vagy nem? — Hát, bizonyI De mi lett a férjével? Elváltak? — Meghalt. Autóbaleset érte. — Még ott, a helyőrségen? — Nem, nem ott. Hanem tudja, kimentünk mi is. Franciaorzságban éltünk. Nem ment jól. Es egyszer... fa, házalt, tudja? Lehetett volna bányász is, hiszen valamikor vájár volt, de úgy gondolta, már nem bírná. Volt egy kis Citroenje, azzal járt vidékre. Iparcikkek Szóval éjszaka volt... és egy éles kanyarban... Nem akartam kinn maradni egyedül, hazajöttem. A szüleim még éltek, hívtak... — Hirtelen az arca elé kapta a kezét; most megint olyan volt, mint húszévesen. — Uramisten! Persze! Paméla! Hát akkor ezért?! Ezért motoszkált bennem? Pedig azt hittem, csak úgy kitaláltam. Nem emlékeztem rá. talán el akartam jelejteni... nem gondolja? Halkan felnevetett. — Az a színdarabI En a lányt játszottam, maga a... hogy is mondta? — A titkárt. —. fa, igen. Es szerelmesek voltunk egymásba. Na. csak a színpadon! — En másként emlékszem. — Másként? ... Hát persze, régi dolgok ezekI — Kezdett megnyugodni. — Most jól megvagyunk. A férjem, ez, akit látott, mérnök volt, már nyugdíjas, sokat segít. Üzletember. De én ts jól beletanultam, hiszen látja..,
