Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-13 / 33. szám

r.

“ Szia! — villant rá az ajtó mögül a fiú sugárzó arca. A szemében fürge lángocskák lobogtak. Jól ismerte ezt a huncutkás mosolyát. Az ilyen pillanatokban ellenálhatat- lan volt.

— Egyedül vagy? — szűrte át baloldalt bajuszkája alatt, mint a kandúr.

A szíve körül finom remegést érzett. Né- mán bólintott. „Mit is akarhat?“ — kérdezte, de hiába próbált olvasni a szeméből.

Az hirtelen összeráncolta a homlokát, mint egy megsértődött gyerek:

— Te itt hagysz engem jagyoskodnl a j folyosón?

Arany hajfonatát a füle mögé simította és kényszeredetten elnevette magát:

— Bocsáss meg, gyere csak továbbt

Átlépte a küszöböt, könnyedén megérintette a vállát kabátjának az ujjúval. Összerezzent. A felöltő nyirkos volt és hideg.

— Kicsit megáztam — kért bocsánatot és a kabátot az akasztóra hajította. — Megérkeztek az első hópelyhek, pedig Mártonig még mindig egy szekérnyi idő van hátra. Az időjárás sokszor szeszélyesebb, mint a nők. Sápadt vagy, Helena.

Ujjaival megérintette az arcát. Hófehér volt és jeges. Gyorsan elrántotta kezét.

— Mit bámulsz rám úgy, mintha in flagranti találtalak volna? — fogta tréfára a dolgot. — Nem takargatod valahol véletlenül a szeretődet?

— Mondd, miért jöttél el újra, hiszen ml már mindent elmondtunk egymásnak ...

— Zuhog, mintha dézsából öntenék. Nem érted? Kopog az eső az ablakon. Eszembe futottál ebben az ítéletidőben. Tulajdonképpen állandóan miránk, kettőnkre gondolok.

Csak most vette észre az apró kis csöp- peket fekete hajtincsein. A tarkóján egy sárga levél világított.

— Peter, valami van a fejeden — öntötte el az arcát a pír.

— Nyírfalevél — forgatta tenyerében — mint egy aranypénz. Ezt neked hoztam, a virágárusok már mind bezártak.

— Mindig föltalálod magadat szúrta blúzába az ajándékot. — Fogd az apám papucsát, és utána menj be a szobába, hiszen ismered itt a járást.

— Jobban, mint otthon — kacsintott cinkosán.

— Teszek fel vizet teára, vacognak a fogaid.

— Óriási rummal kérem, főpincér asz- szony.

Magára maradt. Ügy látszik, a legnehe- i zebben már túl vagyok. Olyan itt minden mint régen. Cipők sora a sarokban, a polI

con krémek és kefék. Társalkodó, az asztal középén Óriási krtzantémcsokor.

— Honnan veszitek ezt a sok virágot? —< kiáltott az ajtón át a konyhába.

— A kertünkből. Ebben az évben egy rakat óriást almánk is termett. Menj a szobámba, mindjárt ott leszek.

— Nem találok rá ott véletlenül valami férfira?

— Okvetlen. Kettőt az ágy alá dugtam, egyet meg a szekrénybe.

Tekintetével végigszaladt a helyiségen. Tényleg, itt minden olyan, mintha csak épp egy órája szaladtam volna el Helénától cigarettáért. Az asztalon széldobált divatlapok. Elhúzta a száját. Buta kacatok. Hogyan érdekelheti őt az ilyesmi?! Átlapozta őket.

— Hm, ez a pici ebben a világoskék ruhában bűnösen csinosl — csettintett hangosan. Megpödörte a bajszát. — Átkozott egy fajzati

— Itt van kérem a tea a szokásos négy darab cukorral és a deci rummal — kö- szönt be Helena. — Csodálod a szépségeket? Biztosan az a kék ruhás szőkeség tetszett neked a legjobban. A te eseted.

— Igen, hasonlít rádl — A szeme újra játékba kezdett. Észrevette, hogy közben rendbehozta a haját. — Te besia, egyre vonzóbb vagy, hogyan csinálod?

— Kérsz kekszet Is? — folytatta, mintha nem hallotta volna a bókot. — Ahogy ismerlek, biztosan éhes vagy, mint a farkas. — Süteményt rakott az ezüst tálcára.

— Nem tehetek róla, ha nekem mindig minden ízlik. Neked nem?

Bizonytalanul fészkelődön a karosszékben.

— Észrevetted, virágzik a zápcsigám? Közönyösen hörptntett egy kicsit a forró teából.

— Te tulajdonképpen megveted az én zöld barátaimat.

A homlokát ráncok barázdálták.

— Miért jöttél újra el?

■— Próbáltam, de nem bírtam ki nélküled.

Az ajkát a tenyerébe támasztotta és merőn a szemébe nézett. Megremegett az ajka, Szépen klkerekltett finom ívű ajka volt. Mindig olyan édes, engedékeny és most kt kell, hogy mondják fölötte az ítéletet? Az az apró kis száj, amely pár héttel ezelőtt még csak és csakis az övé volt? Nyelt egyet szárazon. Mi vagyok én, örült, így elhagyni őt? Es ha már valaki más csókolja?

— Varázslatos az ajkad, de te ennek a tudatában vagy, ugye? — próbálkozott más irányból.

A lány tudat alatt végigszaladt az ajkán a nyelve hegyével. Elszégyellte magát.

— Ördög — mormogta.

'A fiút ez felbátorította.

•— Hela — nyújtotta ki feléje a kezét.

Ne — dőlt hátra a karosszékben.

•— Miért? — buggyant ki belőle. A szemére fátyol borult. Tudta, ez hatni fog.

— Hela — súgta, amikor nem válaszolt neki — megjavulok, esküszöm. Összetette a kezét, tördelte és könyörgött. — Hela, bocsáss megl _

A szíve valahol a torkában dobolt. Meg kell, hogy legyen a magam büszkesége. Szeretem még egyáltalán? A szerelem olyan, mint az első hó. Váratlanul megjelenik, de aztán el is tűnik.

— Peter — vetette át a lábát a térdén ■— tegnaptól teljesen megváltozott az életem. Sok mindent megértettem. Egészen más valaki akarok lenni, mint ami eddig voltam. Hasznos valaki. Miért csak magunk részére akarunk összegyűjteni minden boldogságát? Tegnap ... Már későn jöttél visz- sza hozzám, Pető.

— Valid csak be nekem a titkaidatI — Lehet látta, hogyan pergett le a jávorfáról a levél, és ennk alapján megállapította, hogy a világ embertelenné vált. Ezzel az okoskodásával a véremet szívja. Mindig olyan kevés volt az időnkI „Peter, most ne csókolj! Nézd, milyen gyönyörű a gesztenye. Mint egy modern gombocska! Különös egy nőszemély, és én már megint itt térdepelek a lába előtt.

— Pető, tegnap gratuláltam Ivanának a tszületésnapjára. Bemutatott a bátya barátjának. Mintha a szeméből esett vobia ki.

— Csinos, mi? — próbált viccelni, de az ádámcsutkája sebesen megrándult.

— Nem olyan csinos, mit amilyen csinos te vagy, de van benne valami, ami belőled hiányzik. Hogyan is mondjam? Egyfajta belső biztonságérzet sugárzott belőle ...

— Legalább elkomáztatok egy kicsit egymással? — mosolygott savanyúan. Megingatta a fejét. — Kárt Ha engem hozott volna össze a sors egy ilyen kellemes külsejű dámával, biztos csak úgy forgott volna a toll.

— Peter, ne tettesd magad rosszabbnak, mint amilyen a valójában vagy.

— De én tényleg rossz vagyok? Szörnyeteg! Brrr... — vicsorította ki a fogát.

— Már megint kezded? Miért akarsz a lelketlen srácok tömegéhez tartozni, amikor nem tartozol oda? Csak azért, hogy ne térj el az általánostól, az ifjúság uniformizált, kopott farmernadrágos tömegétől?

— Biztos valami ügyetlen fickó volt, hiszen egészen elomoltál és úgy málltál volna szét a kezében, mint vaj a serpenyőn.

— MalacI — szakadt ki a szájából. —■ Semmit sem értesz.

XXX

Dalibor magányosan ült az ablaknál. 'A többi vendég táncolt a szomszédos helyiségben. A kézitáskáját kereste. Nem sejtette, hogy valaki tartózkodik a helyiségben. Csak akkor vette észre, amikor a félhomályban megvillant a szeme. Bizonytalankodva állt meg előtte.

•— Szórakoztok? — kérdezte.

■■— Igen — nevette el magát. De úgy látszik egy kicsit édeskésre sikerült az egész, mert rögtön elfordította a fejét. — Van mit innod? — akarta helyrehozni a hibáját.

— Természetesen — szűrte a fogai közt.

Az ablakdeszkán ott csillogott a pohár,

benne rózsaszínű bor.

— Hozok valami édességet. Ivana nagyszerű kalácsot sütött.

— Nem, ne csinálj magadnak gondot mondta kicsit megenyhülve. — Menj ugráld ki magadatI

— Már meguntam — húzta hozzá közelebb a széket. Végigmérte a tekintetével. Egy kis ideig hallgattak.

— Gyönyörű az égbolt — jegyezte meg. Megérezte, hogy nemcsak azért mondta, hogy mondjon valamit. — Szereted a csillagokat? — Bólintott. — Nézd a Göncőlsze- kéren egy űrhajó repül át. Látod? — hajtotta tovább a függönyt. — Ott a gyárkémény fölött. Találd el, hány csillag ragyog az égen?

XXX

i— Miről diskuráltatok?, — tudakolta Péter.

— A világűrről,

A fiú meglegyintette a combját és felkacagott:

— Ez nem lehet igaz, minden pasast így fűzöl? — mondta, de közben megijedt, hogy magára haragította. Viszont az arca váratlanul felderült. — Emlékszel a Várna melletti éjszakára? Egyre csak a sarkcsillagról daráltál és én pedig azon törtem a fejemet, hogyan dönthetnélek le a fűbe.

— Alantas vagy, mint általában — sziszegte.

— Ki sem próbáltátok Ivana ágyát? —«

bosszantotta tovább.

Mi történik vele? Rázza a hideg. A lába megmerevedett, a kézfeje remeg. Épp csakhogy kapkodja a levegőt, mintha valaki rátelepedett volna a mellkasára. Ujjaival végigfutja a homlokát. Tüzel, mint a parázs.

— Pető, te féltékenykedszl Egy hónapig feléje sem néztél, és most meg egyszeresek haragszol. Elhagyod Helénát és azt hiszed, hogy az a karcsú, hosszú lábszárú leányzó a maga érzéki ajkával egy életen át hű lesz hozzád?

De hiszen egész idő alatt Úgy élt, mint valami aszkéta. A barátai ki is röhögték: Szerzetes. Es igazuk is volt. Épp csak arra a pipiskére, aki néhány nappal ezelőtt az útjába került, nem gondoltak. Viszont épp annak a karjában tudatosította, hogy mit jelent számára Helena. Fölpofozza, agyonüti azt a szörnyeteget, aki kettőjük közé keveredett. .

— Teljesen beleestél, mi? — támodott isméi a lányra.

— Nem tudom — válaszolt halkan — lehet. hogy ez csak barátság, együttérzés.

— Barátság, férfival? Aranyoskám, te már nem vagy tizennégy éves. Te és a pla- tonikus szerelem! Hová gondolsz? — Merőn néztek egymás szemébe. Nem bírta ki a forró tekintetét és ezért lehajtotta a [e- jét.

— Lehet, hogy éppen most fog hívni.

— Csak próbálja meg — a szeme fenyegetőn összeszűkült —; széttépem, mint a kutyát.

Magába öntött egy korty rumot. Az arcán piros foltok jelentek meg. Féltékenykedik, féltékenykedik — ujjongott önmagában.

•— Ezt nem teszed meg — súgta — nem teszed meg, nyomorék.

•— Micsoda? — nem hitt a saját fülének,

■— Nyomorék, deréktól béna.

■— Deréktól? — kérdezte nevetve. Ilyen ellenfelet nem várt. Inkább valami kosárlabdázót, félkegyelmű poétát vagy egy da- dogós diákot. Nyomorék!

Hela elkomorodott. A fejében egymást kergették az emlékek.

XXX

— Miről búgtok itt? — zavarta meg őket Ivana a testvérével.

— Andrej, kérlek — fordult a béna ember a vendéglátójához.

— Természetesen — mondta az és kisegítette a barátját a kocsival a szobából.

— Szimpatikus. Mi a baja? — kérdezett rá Ivanánál, amikor Dalibor után becsukódott az ajtó.

— Autóbaleset. Egy csigolya a gerincében ... — magyarázta amaz lassan. Helena rátétté a kezét a vállára.

— Meglehet gyógyítani, ugye? Egyszer még biztos fog tudni szaladni.

— Isten tudja. Aligha — sóhajtott szomorúan Ivana és visszatért a társasághoz.

A lány nézett ki az ablakon. A Göncöl- szekér egy arasszal odébb volt, végighaladt a Tejúton. A rúd is már csak alig ért a kéményhez. A csillagok nem ragyogtak már olyan vidáman.

— Ojra itt vagyok — hallotta maga mögött a hangot. Megfordult. Az arcán gyöngyként gurult végig egy könnesepp. Bátorítólag rámosolygott. — Csak nem fogsz sírni? — Mondott valamit rólam? — pillantott a szomszédos helyiség felé, ahonnan a táncolók robaja hallatszott.

— Igen — mondta, de azonnal elakadt a szava. — Tulajdonképpen semmi lényegeset.

— Említette, hogy örökre ehhez a Járműhöz vagyok láncolva?. — csapott az öklével a tolókocsi karfájára. — Tudod az elmúlt négy év alatt már megbékéltem a gondolattal. Néha magam előtt is idegennek érzem magamat, már teljesen hideg és közömbös vagyok saját gyötrelmeim iránt. Töröld le a könnyeidet, nincs szükségem senkinek az együttérzésére. Undorodom tőle. Inkább dicsérj meg: Büszke vagyok a kezemre. Nézd, — mutatta a tenyerét. — A baleset után teljesen elmerevedtek. Minden nap szorgalm.asan tornáztam. Es nézd —< erősen megszorította a vállát az ujjaival.

— Jaj — szisszent fel ijedtségében.

— Nagyszerű — nevette el magát —nem is sejted, hogy mennyire megörvendeztettél. Te vagy az első kinek a baleset óta fizikai fájdalmat okoztam. Ne haragudj, tudom, önző öröm. Már nem bántalak. Reggel eső lesz ... Nyugaton tornyosulnak a felhők. A csillagok is elbújtak ...

Amikor készülődött haza, ki akarta kísérni.

— Nem, nem kell! Maradj csak itt szépen. Andrej levisz a lépcsőkön. Ilyenkor nagyon magatehetetlenül nézek ki. Felhívhatlak holnap?

— Biztosan hívj fel! — búcsúzott tőle — hatkor már otthon találsz.

XXX

— Nem szereted! — szakította Peter félbe gondolatainak a szálát. — Nagylelkű vagy, mindenki megdicsérne, de csak az együttérzés szól belőled.

— Hallgass, kérlek! — torkollta le.

Abban a pillanatban megcsörrent a telefon.

— No, menj, vedd csak fel a kagylót — kiáltotta a fiú. — Súgj valamit a fülébe, könnyebben elalszik. Lehet, az ajkadról fog álmodni.

A telefon csöngött, de Helena, mintha a székhez szegezték volna, úgy ült ott.

— Menj, pár szóval boldoggá teszed. Legalább ezen az estén. De emlékezz rá, hogy az együttérzés az az utolsó, amire a megjelölt embereknek szükségük van.

— Mi az isténért magyarázod ezt nekem

— robbant ki.

— Mert most még van elég idő.

A fogadóból szüntelen visszhangzóit a telefon csörgése. A fiú felfújta a tüdejét:

— Kitartó, minden nap felhív majd.

— Többször nem fog hívni — mondta szárazon — soha többé nem fog hívni. Sokkalta okosabb, mint bárki közülünk. Tudja, hogy miért nem veszem fel a kagylót.

— Hát, miétt nem vetted fel a kagylót?

— szakította félbe a csendet Peter.

— Nem tudom. Lehet, hogy igazad van.

A fiú belemarkolt az edénybe és néhány

süteményt szórt a szájába. Elég öregek voltak és szárazok. A helyiséget betöltötte a ropogtatás. Szürcsölt egy keveset a teából is. Csettintett egyet és rákacsintott a lányra.

Hideg futott végig a hátán. Szörnyeteg! Állat, kócos hajjal és felborzolt bajusszal.

Szelíd macska. Ha végigsimítaná a tarkóját, biztos elkezdene dorombolni.

Ojra megcsörrent a telefon. Mindketten összerezzentek. Helena felugrott és szaladt a fogadóba. Egy perc múlva gongterhelten jött vissza. A fiú feszülten figyelte.

— Elkéstem — sóhajtott fáradtan.

— Csak egyszer csörgött — jegyezte meg Peter.

— Igen, csak egyszer — ült le a fiú mellé és nézett a semmibe.

Peter hangosan szívta az orrát. Mit is mondott? Hogy nemcsak saját maga részére akarja összekaparni a boldogságot? Hát az autóbaleset az egyetlen disznóság az életben? Hányán vesztik el naponta az Összes vagyonukat, a hozzátartozójukat, az egészségüket sőt, még az életüket is?l Miért kellene épp nekem elveszteni a kedvesemet. Legrosszabb ha szemünkre csapjuk a szemellenzőt, csak a saját célunk után loholunk. Igen, önzők vagyunk, nagyon önzők vagyok! Olyan önzők, mint a körülöttünk lévő világ.

— Helena — könyörgött — vetkőzz le.

— Micsoda? — fordult hozzá meglepetten. Az orruk majdnem összeéri. Kölcsönösen egymás arcába fújták a levegőt.-r- Mondom, vetkőzz lel — ismételte meg csendesen.

— Te megbolondultál? Most, mindezek után?

— Igen. vetkőzz le! — mondta határozottabban.

Lehúzta a szvetterét. A lány rezgő ujjakkal próbálta szétgombolni a blúzát.. Sehogy sem sikerült neki, ezért aztán a fiú is segített. Felzokogott. A válla remegett.

— Undorító vagy! — szűrte át a fogain.

— Ennyire gyűlölsz? — vetette le róla a blúzát. A mellére bújt.

— Egyáltalán ..

— Hát akkor — simította gyöngéden végig a vállát.

— Önmagamat gyűlölöm. Miért vagyunk ilyen tökéletlenek?

— Ne nyafogj! Te tökéletes vagy, csak a szívecskéd ver valamivel gyorsabban, mint ahogy kellene. Ne sírj, az istenbe is.„ Micsoda új patent ez már megint? Hogyan kell ezt szétkapcsolni? — kérdezte és a lány a könnyein keresztül odasúgta neki:

—• A jobb oldalt van két kapocs ,,.

NÉMETH ISTVÁN fordítása

NAGY ZOLTÁN rajza