Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-13 / 33. szám

fúj ifjúság f

(Jegyzetek a XIV. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválról)

EMBEREK, FILMEK, RENDEZVÉNYEK

H

a számba vesszük azt az öt díjat, amelyeket a csehszlovák filmművészet nyert a XIV. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon, meg kell állapítani, hogy filmeseink helytálltak. A nyertes filmek a következők: Aranydíjat kapott Dra- hoslav Holub rendező Jelentés Tere- zínről című rövidfílmje; a Szovjet- Csehszlovák Barátság Díját Otakar Fuka A közös munka napjai című dokumentumíilmje nyerte el; a Kino folyóirat díjával a Hamis herceg című gyermekfilmet illették, amelynek rendezője Duáan Rapos; az egész estét betöltő játékfilmek kategóriájában a Szovjet Filmművészek Szövetségének különdíjával jutalmazták a csehszlovák filmművészetet mai témájú filmjeiért, és végül a Vöröskereszt és a Vörös Félhold tiszteletdíját kapta Jifi Svoboda Kérem a szikét című filmje.

Egy filmfesztiválon természetesen nemcsak filmeket vetítenek, zajlanak itt találkozások, beszélgetések a filmművészet jeles képviselőivel, és más rendezvények. A negyvenkét, egész estét betöltő játékfilmet, amelyek ugyanilyen számú országot képviseltek, három tematikai csoportba oszthatjuk: filmek a háborúról, a fasizmus, az erőszak és apartheid elleni harcról, betekintés az egyes nemzetek történetébe valamelyik hős sorsán keresztül, napjaink ábrázolása. Érthető persze, hogy ma, amikor a felszabadulás 40. évfordulóját ünnepeljük, az első kategóriába tartozó filmek voltak túlsúlyban. Ide tartozik az első három, Aranydljjal jutalmazott alkotás is: az Elena Klimova rendezte Menj, és nézz! című szovjet film, az amerikai Norman Jewison Egy katona története és a görög Hrisztosz Szhiopahasz Kilenc végzet című műve. Az összes díjnyertes film tartalmával és eszmeileg összhangban volt a moszkvai filmfesztivál jelszavával: „A humanista filmművészetért, a békéért és a nemzetek közötti barátságért!“

Ä fesztivál sok jeles személyiséget, művészt látott vendégül. Csak néhány név a sok közül:

Lino Ventura, Hanna Schygulla, Fanny Ardant, Gordon Jackson — akit a Különleges ügyosztály közkedvelt angol tévésorozatból ismerhetünk —, Lina Wertmüller rendezőnő, Szergej Bondarcsuk, Oleg Jankovszkij, Szergej Geraszimov, Daniel Ortega és még sokan mások. /

Kiválasztottunk néhányat az ifjabb nemzedék képviselői közül, akiknek személyes tapasztalatuk nincs a háborúról, da véléményük van.

R

enate Blume-Reed színésznő a Német Demokratikus Köztársaságból, aki az NDK-ban élő ismert amerikai énekes, Dean Reed felesége:

— Már másodszor vagyok a moszkvai filmfesztiválon. Most azonban mint a zsűri tagja, úgyhogy a feladatom nagy és felelősségteljes. Mindig nagy figyelemmel kísérem a szovjet filmművészet alkotásait, és örülök sikereiknek. Már magam is dolgoztam szovjet filmesekkel, mégpedig Lev Kulidzsanov rendezővel a Marx Károly című filmben, amelyben Jenny Marxot alakítottam. Szeptemberben ismét együtt dolgozom szovjet barátaimmal, mégpedig Rigában egy NDK-szovjet koprodukciós filmben. A forgatókönyvet férjem, Dean Reed írta, én főszerepet kaptam benne. Egy megtörtént esemény alapján készült a forgatókönyv: 1973-ban az Egyesült Államokban megtámadtak és kiirtottak egy indián falut. A film az ilyen eljárások éles kritikája lesz. Véleményem szerint minden olyan film, amely az erőszak ellen harcol, társadalmi kritikát tartalmaz, politikai mondanivalója van: a jobb életért harcol. Hiszen a művészettel is harcolnunk kell, legalább úgy, mint amikor a tüntetők felvonulnak a „Békét akarunkl“ jelszóval.

E

lena Tonunc szovjet színésznő Seherezádét alakította a versenybe benevezett szovjet me- sefílmben:

— Először vagyok ilyen feszUvá- lon. Ráadásul még az a megtisztelés

is osztályrészemül jutott, hogy én mutathattam be a közönségnek az egyes filmek vetítése előtt a külföldi küldöttséget tagjait a Rosszija mozi pódiumán. Nagyon szép és izgalmas feladat. Igen, én vagyok a mesefilm Seherezádéja. Nagyon örülök, mert a mesének még további epizódjait is elkészítjük. A tévében egy huszonnégy részes sorozatot fogunk forgatni V. I. Lenin életéről és munkásságáról. Rám egy fiatal forradalmár, Inéz Armant szerepét osztották. Mit tudok a háborúról? Rettenetes dolgokat, de szerencsémre csak hallomásból, hiszen még csak huszonhét éves vagyok. Három éve férjnél, családom még nincs, de már most is az a kívánságom, ha lesz egyszer gyerekem, sose ismerje meg a háború borzalmait...

lekszc] Kravcsenko, a győztes

szovjet film főszereplője:

— Klimov rendező több száz jelentkező közül választott ki engem. Utána vetített nekem egy dokumentum filmet a főháborús bűnösök ellen folytatott nürnbergi perről. Nyilván befolyásolta őt az is, hogyan reagáltam erre a filmre. Így is még egész sor orvosi, pszichológiai vizsgálaton kellett átesnem, és egy bonyolult tesztet készítenem. Örülök, hogy ilyen lehetőséget kaptam. Egyelőre középiskolába járok, és nincs szándékomban színésznek lenni. A film forgatásakor leginkább az hatott rám, ahogyan a kis belorusz falvak lakosai reagáltak munkánkra. Amikor a harci jeleneteket kezdtük imitálni, sok ember azt hitte, hogy újból kezdődnek a háború borzalmai. A film a fasiszták által felperzselt 628 belorusz falunak állít emléket...

omaki Kurihara japán színésznő:

— Moszkvát nagyon jól Ismerem. Itt forgattam az ismert filmet, Szerelmem, Moszkva, amelyben egy balerinát alakítottam, aki beleszeret egy fiatal szobrászba. A szobrászt Oleg Vidov ismert szovjet művész játszotta. Oleg jó barátom, és neki köszönhetem, hogy megismertem enZsorzseta Nyikolova (Bulgária) és Radoslav Brzobohaty (CSSR)

Szvetlána Szuhova, Jevgenyij Gersívzimov, Rialda Kadrié, Valentyina Tyelehina, Tatiana Vasziljeva, Elena Tonunc

Hanna Schygulla (NSZK)

hez tizennégy éves koromban. Egy, epizódszerepet osztottak rám. Azóta a film életelememmé vált. Ma már tizenkét egész estét betöltő film van mögöttem, ebből hat főszerep. A fii« mezésen kívül színházban is tévé« kenykedem. Belgrádban van egy szí« nészcsoportosulás, amely gyerekek« nek játszik, s ennek én is tagja va« gyök. Ezek az előadások nagyon népszerűek és látogatottak. Sok csehszlovák filmet ismerek. Például Du- San Rapoá rendező A hamis herceg című szlovák alkotást, amelyben Sve- tislav Gonciő barátom játszott. Iskolatársak voltunk a színművészetin. Leginkább Nikoliő rendezővel dolgozom, de időnként más rendezők is igénybe veszik tudásomat. Hogy mi a véleményem a háborúról? Soha többetl Én magam ugyan nem éltem át, de tudom, hiszen a ihi országunknak is kijutott belőle, népünk sok megpróbáltatáson ment keresztül..«

Ha csak röviden is, de meg kell említeni még azokat a hagyományos rendezvényeket is, amelyeket a moszkvai fesztivál szervezői a vendégeknek készítenek. Ilyen a hajókirándulás a Moszkva folyón, a Moszfilm ateliérjeinek meglátogatása és végül a záróünnepség és a Kremelben rendezett fogadás. Mindezek a rendezvények arra szolgálnak, hogy az emberek megismerjék egymást, barátságok szövődjenek, véleményt cseréljenek a látott filmekről. Itt telítődik meg tartalommal a fesztivál Jelszava: „A humanista filmművészetért, a békéért és a nemzetek közötti barátságért.“

HELENA KURUCOVÄ

Zuzana Mináüová felvételei

nek a városnak talán minden érdekességét. Moszkva valóban szerelmemmé vált, olyan várós, ahová mindig örömmel jövök vissza. Csak az orosz nyelvvel vannak problémáim. De ha itt vagyok, újból beleélem magam annak a fiatal lánynak a szerepébe, akit a Hirosimára ledobott atombomba radioaktív surgárzása egy életre megjelölt. Mi japánok a háborúnak egy nagyon szomorú részét éltük meg, kísérleti nyulakká váltunk azok számára, akik uralni akarják a világot és a világűrt. Ezért mi fiatalok a művészetünkkel is harcolunk azért, hogy népünk hagyományos mosolya ne tűnjön el arcunkról...

Z

inat Aman indiai színésznő:

A filmhez vezető utam hem volt egyenes. Apám, aki közismert szövegkönyvíró, nem nagyon kívánta, hogy színésznő legyek. Talán a szerencse furcsa játéka, hogy egyszer beugrottam fényképezésre egy maneken barátnőm helyett. Ezután többször kaptam ajánlatot ma- nekenként pózolni. Ennek kapcsán kerültem a szépségversenyek forgatagába, és 1972-ben elnyertem a Miss Ázsia címet. Ezután jöttek a filmajánlatok. A forgatás mellett elvégeztem a színművészeti iskolát. Örülök, hogy munkám során már kétszer dolgozhattam együtt szovjet filmesekkel: az Alibaba és a negyven rabló, valamint a Legenda a szerelemről című filmek forgatásakor. Ezután olyán korszak következett, amikor az indiai filmrendezők beskatulyáztak, amolyan romantikus nőnek könyveltek el, akinek nincs saját nézete. Az ugyan hízelgő volt, hogy az indiai film Marylin Monroe-jának tartottak, de művészileg ez nem volt szerencsés időszak számomra. Jelenleg néhány szép szerepajánlato't kaptam. Mai nőt fogok alakítani, aki teljes életre vágyik, szeretni akar és boldog lenni. De ez csak békében, lehetséges, ugyebár?

R

ialda Kadrié jugoszláv színésznő:

— Véletlenül kerültem a filmAZ ALKOTÓK TÁBORÁBAN

Amikor megérkezem a nyárasdi (Topofník) képzőművészeti alkotótáborba, a vadászlak melletti tábori konyhában nagy a sürgés-forgás. Neuwirt Lajos, Dobis Márta és mások vágják a hagymát, szeletelik a paprikát, paradicsomot: készül a vacsora előtti lecsó. Párizsi szeletet ígér az étlap, de a társaság megéhezett, nincs türelmük kivárni a vacsorát. Meg aztán ilyenkor délután a fényképészek számára még mindig kicsit magasan van a nap, várnak, hátha épp vacsoraidőben kell majd kimenniük, hogy valamit elkapjanak a lenyugvó nap fényében.

A festők még kinn vannak. Reggel bekebelezik az ennivalót, megtöltik a tarsolyukat kenyérrel, konzervvel, paprikával, paradicsommal, vízzel, s legtöbbször csak a szürke este veti őket haza.

— Az idén kicsit szigorúbbak vagyunk, — mondja Rácz László, a tábor titkára, a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Népművelést Központ dolgozója, a tábor szervezője. — Megköveteljük mindenkitől, hogy rendszeresen dolgozzék. Reggel kiadjuk az ennivalót, és elvárjuk tőlük, hogy kilencnél tovább ne maradjanak benn. De mennek is az embérek. Beülnek az autókba, elvonulnak, egész nap dolgoznak.

A lecsó közben elkészült. Oroszlámos György megfőzte a szokásos finom, méregerős presszókávét, és folyik a vidám elő-„vacsorázás“. A hangulat a szó szoros értelmében vidám, mert György mellett ül Szűcs Jenő, és a két elválaszthatatlan barát élcelődik, ugratja egymást meg a többieket. De aztán a vidám élcelődés komoly beszélgetésbe fordul. Mi a művészet, ki az igazi egyéniség? Mi kell ahhoz, hogy valaki művésszé válhassék? — és morzsolják a sokszor megvitatott és mindig újra pergetett kérdéseket. Majd szóba jönnek az olvasmányok, a kiállítások, az egyes barátok munkái...

— Van, akiből soha nem lesz semmi. Hiába ölöd bele az energiádat, hiába próbálod őt okítani. Kár az energiáért... — vélekedik a mindig negatív állaspontra helyezkedő Szűcs Jenő, majd szaval hitvallásba csapnak át. Miközben beszélgetünk, a nap lassacskán leballag a nyugati égbolt peremére, a Kis-Dunán megcsillannak sugarai, játszik, incselkedik velünk a folyó, s az emberek egyszer csak elhallgatnak, figyelnek.

— Látod ezeket a fényeket? — kérdi Kraéceniö Alex festőművész, és a szemét keskenyre húzva figyeli a természet játékát.

— Tényleg, milyen érdekes fények vannak a vízen! — mondja Oroszlá- mos György, és . anélkül, hogy különösebben készülődne, kihozza a fényképezőgépét és elindul a folyópartra.

Mások más irányba indulnak. Varga Emőke, a képzőművészeti főiskola másodéves hallgatója leül a pumpaház betonszegélyére és koromfekete festékkel pingálja az árnyékba szorult folyórészt. Megpróbálom lefényképezni.

— Milyen filmed van? — kérdi.

— Fekete-fehér — mondom.

— Akkor rendben van, nem megyek átöltözni — mondja, s én tudatosítom, színes filmen tényleg nem látszott volna előnyösen fekete melegítőjében.

— Te mit festesz? — kérdi a társától, amikor kiegyenesedik, mert akárcsak az ő képén, azén is nagyon sok a fekete.

— Ugyanazt, amit te, az árnyékot — válaszolja az, és ítt-ott lila meg narancssárga foltokat pingál a sötét alapba. Egy darabig még elnézem a munkájukat, de aztán elköszönök tőlük, és Oroszlámos Györgyhöz tartok. A part alján lévő szemetet, a kis ágdarabokat, az itt-ott feltűnő buborékokat, moszatfoszlányokat fényképezi. Tíz-húsz centire a víz fölé hajolgat, keresi a „nagy“ témákat, kattíngatja a gépet'. Nem mesz- sze tőle ott áll KráSíenic egy halászbárkában.

— Hát te miért nem dolgozol? — kérdem tőle.

— Dolgozom! — mondja határozottan, és összehúzza a szemét, úgy fürkészi a vizet vagy az erdőrészletet. Néha a szeme elé emeli az öklét, messzelátót formál a tenyeréből, elhatárolja a látványt, úgy vizsgálgat, nézeget egy-egy kis részt. Később közelebb megy Oloszlámos Györgyhöz. Figyeli a fényképész munkáját. A fűzfa apró sűrű gyökérvégei beleérnek a víz szélébe, pirosán ragyognak, s a fényképezőgép lencséjén keresztül hihetetlenül színes, gazdag pompa tárul fel a fényképész előtt. Az olykor beélesíti, majd életlenül hagyva a gépet, exponálja a látványt.

— Egy egész mindenségi És milyen színes ez a pici kis rész. Egyszerre absztrakt is meg konkrét is — mondja KraSceniő, amikor maga is belenéz a gép lencséjébe. — Csak meg kell festeni — folytatja, és én nem kételkedem a szavaiban. Nincs ugyan sem paletta, sem ecset a kezében, de ő dolgozik, mint ahogy a többiek is.

A fényképész nem hagyatkozhat a véletlenre, szüntelenül kattogatja a gépét, egészen addig, amíg egészen el nem tűnik a nap, és már semmit sem lát. A munka második része, a- mint KraSíenií Alex festőművésznél Is, ezután következik: előhívja, kinagyítja és elkészíti a fényképet. Folyópart, A fűzfa gyökerei... olvashatjuk majd az aláírást, és közben azon tűnődünk, hogy mit is akar mondani a festő vagy a fényképész egy-egy itt készült alkotásával. Lehet, hogy csak ennyit ír majd a kép alá: Alkonyat. így is, úgy is igaza lesz. Valamit megmutatnak ezek az alkotások, amit ugyan mi is megnéztünk, csak éppen nem láttunk, nem vettünk igazán észre.

NÉMETH ISTVÁN