Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-30 / 31. szám
n^j ifjúság 8 z első ágyon egy fiatalember; talán harminc esztendős. Melegítő felsőt visel és csíkos pizsamanadrágot, az ágy Szélén ül s lábát lógázza. Füléből hosszú zsinór lóg ki: a táskarádiója hallgatója. Középütt egy ötven körüli férfi hever, hanyagul az ágy takaróján; egyszínű sötétkék pizsama van rajta, könnyű köntös, a lábán lakk papucs. A harmadik ágy az ablaknál egy hetven körüli bácsié. 0 hálóingben fekszik, takarója szinte az álláig húzva. Hatalmasat sóhajt. Szomszédja, a középkorú férfi részvéttel nézi. — Hogy van, Gubik bács? Az öreg aprócskát legyint. — Egyformán. Mindig csak egyformán. <— Ojabb keserves sóhaj. — Bn már, kérem, talán haza se megyek innét. A férfi erőltetett könnyedséggel mosolyog. — Ugyani A maga betegsége ma már gyerekjáték! A reménység tétova bújócskája az öreg arcán, ahogy mohón kap a vigaszon. — Azt tetszik mondani, kéreml — Azt, aztI Csak persze, ki kell szépen feküdnil Türelmetlenségnek itt nincs helye! Az öreg bólogat. — Hát bizony, nincs isi Iszen hát, tetszik látni, igazgató úr, türelemmel vagyok... — Ogy is kell aztI Darab ideig csönd van. A fiatal ember kihúzza füléből a hallgatót, s odafordul a szomszédjához. — Nincs még itt az ebédidő, Korsós elvtárs? A férfi órájára pillant, aztán fejét rázza. Fél öt felé a fiatalember mindig eltűnik. Öttől hétig tart a látogatási idő: öttől vizsla szemmel járja a folyosókat, kórtermeket: magános fiatal nők után kutat, akik hiába várnak látogatóra. Ezeknél szinte biztos a siker; két-három jó szó, egy szelet csokoládé, egy jókor adagolt simogatás — és az elanyátlanodott női szív máris csaknem szabad prédája az elszánt férjiakaratnak. A fiú — Gézának hívják — negyedik hete van bent, és öt skalppal büszkélkedik. Realizálnia ugyan csak egyet sikerült az ötből a kőszívű kórház rideg falai közt; ám a másik négy kis árva címe és telefonszáma ott lapul a levéltárcájában. Most május van — meséli röhögve a két öregnek —, ha jó beosztja őket, eltartanak akár karácsonyig is., i A két idősebb férfi mérsékelt érdeklődéssel hallgatja az efféle közléseket; nemigen tudják, mennyit higgyenek, mennyit ne. Gubik bácsi még talán hajlanék rá, hogy az öt skalpot akár kevesellje is, annyi rosz- szat hall „ezekről a mai fiatalokról", a gyárigazgató azonban nem pusztán hallomásból ismeri a szerelmi erkölcs újabb divathullámait, és okkal-joggal gyanítja, hogy a fiatalember, a maga harminc esztendejével,, nem álma már a tizenhét-tizennyolc é- ves laányoknak. IHúszig minden fiú jöhet; az'on felül — harminc, negyven vagy akár ötven is, mindegy az! — orra attól fokhagymás a vén kandúrnak, ha utánuk á- csingózikl...} Ha pedig netán mégis igaz volna mind az öt szívtipró diadal, hát el tudja éppen képzelni a meghódoltakat: bi- bircsók az orron, diszkrét kis bajuszka az ajak fölött, szerény kis halom a feszes dombok helyén, és hegység ott, ahol viszont csak dombnak kellene domborulnia... fiatalember készülődik. Fésült haját go.hádal Összezilálja, pizsamakabát járták ,ígallérját kihajtja, rá a köntöse gallérjára, a zsebébe belecsúsztat néhány csokoládés nápolyit. S indul az ajtó felé. — A tegnapi szőke? — szól utána az i- gazgató. A fiatalember fejét rázza. ■— Az reggel hazament. ■— Hát akkor? Újítunk, újítunk? A másik vigyorog. ■— A barátnője... Egy helyen dolgoznak, és véletlenül egyszerre jöttek be a kórházba. — Es ez Is szőke? — Sokkal izgalmasabb! Vörös! Az igazgató fölemeli ujját. — Életveszély! Vigyázzon! — Hogyhogy? — A nők kibeszélik a szerelmi titkaikat! Gondolja el: a kis vörös is meggyógyul, bemegy a munkahelyére, ahol első dolga, hogy eldicsekedjék az új hódításával. De büszkélkedik ugyanezzel a szőke isi Képzelje csak azt a palávert•, Gézuka1 A végén még mind a kettő kiadja az útját! A fiatalember hümmög. — Akkor lehet, hogy mégiscsak inkább újítok... Mindenesetre jól megnézem magamnak a mai kínálatot! — Lenyomja a kilincset. — Viszlátra, uraim. És kellemes látogatókat. Pontosan öt óra után három perccel nyílik a különszoba ajtaja — éppen három perc innét a főkapu — és belép egy kedves arcú, már nem fiatal, de még nem idős asszony. Egyik kezében szatyor, a másikban jókora befőttesüveg. A szatyrot a földre ereszti, az üveget az éjjeliszekrényre állítja, aztán férje fölé hajol, hogy megcsókolja. i Gubik bácsi közben fölserkent félszende- réből és Ideköszön. — Kezét, csókolom. «— Jó napot kívánok — bólint vissza szíBárány Tamás: Különszobában vés mosollyal az asszony, s tekintete egy pillanatra megül a bácsi arcán. — Látom, jobban tetszik lenni... Az öreg legyint, s keserű fintorral mond- ja: — Még jó, hogy látni tetszik,.. Mert én bizony nem érzem! — Csak könnyebb lesz most már, majd meg tetszik látni! A bácsi kétkedőn fintorog. — A kedves férje is váltig ezt mondja.., — Sőt, a főorvos úr is! — böffen bele a kényszeredett beszélgetésbe türelmetlenül a gyárigazgató. — Annak pedig igazán hihetne, ha nekünk nem is, Gubik bácsi! Az öreg tűnődik egy sort, aztán megkér- di: — A gyerekek? — Mindjárt itt lesznek ők is. Csak előbb a büfében kávét töltetnek a termoszba. — Ritka aranyos gyerekek! — borong az öreg. — Fehér holló, aki manap így szeresse a szüleit. -. s Korsós igazgató elmosolyodik. ■— Hát igaz, ami igaz: nem panaszkodhatunk. Így van, szívem? — Bezzeg az én unokám — dohog Gubik bácsi. — A kocsit már megkapta a papától, igaz, csak egy használt Wartburgot, de az apja születésnapján éjfélig tekergeti valahol, és eszébe sem jutott, hogy meggratulálja az öreget ... — Hát igen >—■ sóhajt Korsós ilyenek ezek! gint nyílik az ajtó, bezúdul rapa három fiatalember. Két húsz év körüli fiú, s a húguk; tizennyolc, ha lehet. Apjukhoz sietnek, megölelik, aztán az asszony négy feketéscsészét szed elő szatyrából, kis tálcára rakja őket, a leány meg lecsavarja a termosz kupakját, és töltögetni kezdi a gőzölgő feketét. Gubik bácsi odakellemeskedlk, — Melyikük nem iszik, aranyos Krisztike? — En — mutat magára az egyik Korsósfiú. — Edzésre megyek. A leány odapillant. — Talán tetszik egy csészével, bácsi kérem? Van még! — Az kéne! — nevet az öreg. — Szigorúan tiltva van! Újból nyílik az ajtó; azúttal egy harminc körüli, csinos fiatalasszony lép be. Futó pillantást vet a kávézgató családra, alig észrevehetően biccent, ahogy elmegy mellettük, majd felragyogó arccal odalép Gubik bácsi ágyához, lehajol, és két oldalról cuppanós puszit nyom az arcára. — Csókolom, drága Pista bácsi! De jó színben találom! Az öreg — nemigen szabad mozognia —■ erötetetten mosolyog. — Pá aranyoskám.., Hát megint eljöttél? Csupa-merö ragyogás a fiatalasszony arca. — Tetszik látni! Hát hogy s mint, tessék mesélni! — Kis táskájából közben három gyönyörTi, teltkarcsú banánt húz elő, három narancsot és három francia krémest. — Most már valamivel jobban, igaz? Persze, csak rá kell nézni Pista bácsiraI Korsós igazgató pillantása is Idetéved a szomszéd ágyról; az öreg ts forgatja fejét óvatosan, hogy szemrevételezze az ajándékokat. — De én a banánt nem szeretem ám, kedveském — szól aztán halkan. — Köszönöm, de azt akár haza is viheti! — Dehogy viszem haza! — nevet a látogató. — Nem azért hoztam. — Pedig én meg nem eszem, mondom. Ki nem állhatom azt a parfümös szagát neki! A látogató tétova pillantása a másik ágyra röppen. — Akkor talán tessék majd odaadni a másik betegnek, drága Pista bácsi. De az ember nem azért visz ritkán kapható gyümölcsöt a kórházba, hogy aztán maga élje föl otthon! Az öreg int, hogy jól van, majd odaadja. A vendég ekkor széket húz az ágya mellé, kezét óvatos, gyöngéd mozdulattal a kezébe veszt, s finoman, alig rebbenő ujjakkal simogatni kezdi. — Hát tessék már meséin!, Pista bácsi kérem! Mit mond az orvos? Mikor lesz már szabad végre fölkelni? , Gubik bácsi hálás, meleg pMantása körülröpködi a gyöngéd vonású női arcot, s nekifohászkodik. — Hát az orvos azt mondja, ma reggel is, aranyoskám, a vizitnél, amikor alaposan megvizsgált, azt mondja, hogy na, öregúr, hát ezt most megúsztuk... De legközelebb aztán jobb lesz ám vigyázniI Azt a büdös bagót meg jobb lesz abbahagyni! — Es abbahagyja, Pista bácsi?. Az öreg cinkosan hunyorít. — Megtettem már vagy húsz éve... De a dokinak nem mondtam meg, hadd örüljön szegény, mennyire tud agitálni, és milyen foganatja lett, hogy úgy rám ijesztett! énteken Gubik bácsi leánya kissé későbben jön: — Ülj ide mellém, kislányom. Az ágyamra, úgy! Es szorítsd jól a kezem! Félek. Te, én azt hiszem, hogy már egészen megháborodtam. Már azt sem tudom, fiacskám, hogy ki kicsoda! Hajolj közelebb, bármikor beléphet valamelyikük, az igazgató csak lekísérte a feleségét, az a huligán meg ripsz-ropsz, egyszerre csak betoppanhat, és én nem akarom, hogy bárki is meghallja, amit mondok, aztán mindenki csak rajtam röhögjön. Még közelebb, na tudod, hogy nem szabad felülnöm! ■'— Így jó, apa? — Jó. Na, szóval azt szeretném, ha kivételesen vasárnap is bejönnél, mert most már a végére akarok járni, amíg egészen bele nem zavarodok ... Mert vasárnap biztos bejön, legalábbis azt hiszem. Ilyenkor mindig bejön. Es én tudni akarom végre, hogy kicsoda! i— De kiről beszélsz? Nézd, ezt a naracsot is ő hozta. A múltkor meg azt a befőttet, van még az alján, majd mosd is el az üveget. Na, szóval hülyülök. Már az ösmerőseimet sem ismerem meg, pedig micsoda memóriám volt nekem valaha, emlékszel? Elmondom például a te összes gyerekkori stiklidet, azokra olyan jól emlékszem... Viszont ezt a nőt, ezt ne adj Isten, hogy meg tudnám mondani, hová tegyem! De te majd vasárnap is bejössz, amíg Józsi az ebéd utáni álmát alussza, meg is járod az utat, gyere taxin, fizetem oda-vissza, és megvárod a nőt, és ha elment, megmondod, hogy kicsoda, jó? Mégis, te negyven se vagy, a te fejed jobban keli fogjon, mint az enyém. — De hát mégis, ki lehet? Nem értem én ezt az egészet, apa. — Ez az, hogy én se! Talán valami rokonunk? Unokahúgod? Anyád rokonsága, csak én nem emlékszem rá? Hát persze hetven felé az is megeshet... Es tőle mégsem akarom megkérdezni: tessék mondani, kicsoda kegyed? Mit gondolna rólam?! Anyagira azért még nem vagyok hülye! — Es semmi olyat nem mondott, amiből következtetni lehetne? Ismerőst, rokont sosem emleget? — Nem. De mindig rengeteg csomaggal jön. Es mindig a látogatás lejárta előtt vagy félórával. Ha például ma is jönne, már itt kéne neki lenni, úgyhogy máma már nem jön. Ha jön, már az ajtóban forgatja a fejét, ide, az ágyam felé. Aztán ide kell üljön 0 ts az ágyamra, mert a székek olyankor foglaltak: a szomszédnál itt a család vagy a vállalattól valaki, de mindig többen. — Vasárnap gyere már jó korán, ha tudsz, és nézd meg jól magadnak azt a nőt: mit gondolsz, vajon nem boldogult Tilda nénéd unokája ez mégis? V asárnap negyed négy táján halk léptek koppannak a lépcsőház felől, aztán itt is van már az újabb vendég: egy könnyed mozgású, kecses fiatal teremtés. A Gubik-lány még éppen elkaphatja apja pillantását, amint odaint neki: ez az! Figyelj! Az tfjú hölgy körülpillant a szobában, majd gyors, határozott léptekkel elmegy a fiatalember üres ágya mellett, el az igazgatóék mellett — nekik futólag odaöólint —; aztán szinte felújjongó hangon köszönt — Csókolom, drága Pista bácsi! — Lehajol, megcsókolja az öreget. — Hát hogy és mint? Látom, hál isten jobban! — Kezdi kirakni szatyrából az ajándékait! — Nem tetszik kérni egy kis narancsszörpöt? Most még jó hideg! — Köszönöm, most nem vagyok szomjas. A kis nő leül. — Hát tessék mesélni, ml Újság? Legutóbb mit mondott az orvos? Az öreg földerül. — Á, á... Hát bizony csupa jót, kedveském. A jövő hét elején talán már fölkelhetek! —. Istenem, de nagyszerű — lelkesedik a fiatal teremtés. — Már a jövő hétenI De hisz ez óriási eredmény! — Az leikecském, az! A főorvos úr ts ezt mondjál Székláb horzsolódtk durván a kövön; a szomszédos ágynál feláll a nagyobbik Korsós-fiú. — Hát mennem kell, apa. Két hét múlva itt a verseny, és az edzőnk Ilyenkor nem tűri a késést. — Kriszti? Bejön? Osztálykiránduláson van. — Pali? — Randizik. A kis csajt csak vasárnap délután engedik el a szülei. i— Értem. A fiú lehajol, hogy megcsókolja az apfdt, s hajoltában éri Gubik bácsi kérdése: — Hát a család? >— Ma nem jönnek. — Anya se? — kérdi meglepve Korsós. — Talán öt előtt be tud szaladni egy pillanatra. De még az se biztos. Szerdán viszont mind a négyen itt vagyunk! — Korán gyertek! — int az apja, — Persze. Ötkor testületileg fölvonulunkl Szia, apa! Vigyázz magadra! — Te is az edzésen! — Oké! — A fiú még megáll az ajtóban, búcsút int, aztán elviharzik. Gubik bácsi lánya idekintről — a nyitott ajtón át — merőn nézi a szobát. Nem kerüli el figyelmét a hosszú pillantás, amely- lyel a kis beteglátogató odabent a távozó Korsós-fiú után néz és vár egy keveset, majd feláll, a süteményt meg a narancsszörp üvegét felszedi az öregúr éjjeliszekrényéről, átviszi Korsós igazgatóéhoz, hogy ott újra lerakjon mindent. — Ha megengedi,.. — mondja csöndesen, ám azért még Itt kint a folyosón is jól hallhatóan. — Látom, nincs látogatója.., A kis hölgyét .nem, csupán az igazgató arcát láthatni innét: mosoly ragyogja be. — Köszönöm, nagyon kedves ,.. Kezét csókolom. A látogató odahajol hozzá. — Kér egy kis narancsszörpöt? Korsós arca megint fölfénylik. — Igen, igen. Ha volna olyan kedves,,, fiatal nő az igazgató poharáért nyúl, s a mosdóhoz lép vele, hogy elmossa. Ezt használja ki most Gubik bácsi leánya, hogy bemenjen az apjához. Együtt nézik aztán, amint a hölgy a tiszta pohárral Korsóshoz siet, tölt neki a szörpből s teli poharat magasba emeli. — Egészségére! Es a mielőbbi gyógyulására! — Köszönöm — mosolyog és mosolyog egyre Korsós Igazgató. — Nagyon hálásan köszönöm a kedvességét. A hölgy most széket húz magának, s leül rá. —- Szabad? kérdi aztán, teljesen fölöslegesen. — Hát persze, természetesen — feleli az igazgató. A vendég arcán is ott viliódzik egy elnyomhatatlan mosoly. — Ha megengedi, egy kicsit szórakoztatnám, hisz olyan egyedül van .., Korsós nem felel, csak nézi, nézi a látogatót. •— Köszönöm, kérem — szól végül mégis —, ön igazán végtelenül lekötelez, kedves asszonyom. Gubik bácsi int a szemével a lányának, hogy hajoljon közelebb. Hallod? — suttogja. — Ilyen szíve van... Már máskor is megtörtént, hogy átült a szomszédhoz, amikor az, szegény feje, egyedül volt.,. Mégiscsak Tilda nénéd unokája lesz ez, igen! Nekt volt ilyen arany szíve, emlékszem. Még a vadidegeneken is segíteni akart! Látod, erről ráismerek az unokájára! NAGY ZOLTÁN RAJZA i
