Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-18 / 25. szám
/ • *f• / r -i új ifjúság 7 fi QfäCHö-1Ö H áton feküdni a legkényelmesebb. Csak az eget látni és a hosszan elhúzódó vándorló felhőket. így heverészett; összehúzott szemmel, fásultan bámulta a felhőket, és hallgatta a száraz gallyak recsegését. A felesége tördelte az ágakat, összegyűjtötte a földön: alighanem tüzet rakott. A férfi odafordult. •— Tüzet rakok ■—, mondta Mari, a- hogy megérezte magán a férfi tekintetét. 1— Nekem kellett volna. «— Most már mindegy. Az asszonyt szomorúnak látta. Ott térdegeit, száraz ággal a kezében, szürke nadrág volt rajta és fehér vászoning, amely távolról halványkéknek látszott. Szomorú volt és szép. — Elfáradtál?. — kérdezte a férfi. — Nem. Akart még valamit kérdezni, de nem szólt. Megértette, hogy minden várakozása hiábavaló. Kapcsolatuk megváltozott, de nem az expedíció utáni fáradtság miatt, mint először gondolta, hogy csak 'átmeneti zavar, nem múlt el, miután kipihente magát. Az együtt töltött napok nem változtattak semmin, és félelme beigazolódni látszott. Félt, hogy sohasem találják meg úgy egymást, mint abban az évben, amikor a Csarenc utcában béreltek két szobát, és amikor oly rövidnek tűntek az éjszakák. Lehunyt szemmel próbálta felidézni a lakást. Egy hatalmas, kertes ház bal oldali szárnyában volt, ablakai az udvarra néztek. A kisebbik szobában a- ludtak. A nagyobbikat ugyan kinevezték konyhának, de végül is csak kávét főztek ott. A hálószobában csupán egy rozzant vaságy és egy íróasztalka volt, amelyen esténként vacsorára terítettek. Az ablakból kiláttak az udvarra, látták a háztulajdonos kertjét, szőlőjét, a magasra futtatott indákat és fenn a ringó fürtöket. Hátra, a kert végébe, keskeny betonjárda vezetett, egy kényelmes, kőfalú vécéhez, amelyben kora reggeltől szinte mindig volt valaki. A hideg beállta előtt, késő ősszel költöztek a Csarenc utcába. Tüzelőjük nem volt, a villanyfőző nem fűtötte be a szobát. Korán ágyba bújtak, így próbáltak melegedni. Beburkolóztak a takaróba, és késő éjjelig olvastak. Odaát a házigazda lánya zongorázott. A zene oda nem illő hangjaitól a szoba még hidegebbnek-sivárabbnak tetszett, ez még közelebb hozta őket egymáshoz •— ölelkezve összesimultak. Ha nagyon sokáig szólt a zene, és már olvasni se tudtak tőle, a férfi eloltotta a villanyt — tompán csattant a padlón a kezéből kihulló könyv. Egy évig éltek így. A férfi munka u- tán egyenesen hazament, és egyszer sem ült le a barátaival inni. Az első időben még járt hozzánk Mari barátnője — mindig hozott is valami ennivalót —, de aztán elköltözött a városból, és azóta csak levélben jelentkezett. A férfi emlékezett az első ajándékra, amelyet a feleségének vett. November vége ■ volt, közelgett Mari születésnapja. Boldogságot érzett, amikor a titokban félrerakott pénzéből megvette a jó előre kiszemelt ezüst karkötőt. Azon a napon beültek egy eszpresszóba. Az utcán hideg eső szemetelt, bent meghitt meleg volt. Hangosan szólt a zene, konyakot ittak, és a jövőről beszélgettek. Kényelmesen indultak hazafelé — az eső még mindig e- sett. Otthon a férfi átment a háziakhoz, az eső még mindig esett. Otthon a férfi átment a háziakhoz, elmondta, hogy ma van a felesége születésnapja, és ha nincs ellene kifogásuk, Mari zongorázna valamit. Az egész család az asztal körül ült, éppen teáztak. Mari odament a zongorához. A férfi a sarokba kuporodott, ahonnan látta az egész szobát: a halványzöld lámpafényben valószínütlen-sápadtan derengtek az arcok. Mari egy múlt századi dalt játszott, háromszor egymás után. A daltól elszomorodtak, de mindenkinek tetszett. Aznap későn feküdtek le. Az eső még mindig nem állt el, az asszony és a férfi sokáig hallgattak, mint zuhog a víz az ereszcsatornán. Talán Marí 'játékától, talán a szűnni nem akaró esőtől a háziak is ébren voltak. Reggelre mind leperegtek a szőlőlevelek, ellepték a vizes földet és a keskeny betonjárdát. Es aztán szállingózni kezdett a hó. ■— Az első télre emlékszel-e? — szólalt meg a férfi. >— Emlékszem — válaszolt az asz- szony. Felhúzott térdét átölelve ült a tűznél. *— Mintha csak ma lett volna... Hát igen, akkor minden olyan egyszerű volt. Eltűnődött: mennyire igaza van a feleségének. >— Sokat futott eszembe Caghkadzor ts, amíg elvoltál. C aghkadzorban tanította Marit síelni. A völgyekben már kitavaszodott, de fenn a hegyeket még vastag hó borította. Két kölyök állt a városba vezető úton, hóvirágot árultak az elhaladó autók utasainak. Egy csokor húsz kopejka volt. A férfi.csak egyet akart venni, végül az összesei megvette. >— Miért nem mesélsz nekem? — szólalt meg ismét az asszony, és odaült a férjéhez. — Miről? ■— Az expedícióról. A férfi fölállt, megkerülte az asz- szonyt, és leült mellé a fűre. — Ha most lenne horgunk, rengeteg pisztrángot foghatnánk — mondta. Nem messze tőlük egy tó látszott, közepén zöld kis szigettel. — Es meg is főznénk, éhes vagyok. ■— Menjünk haza ■— mondta az asz- szony. — Üldögéljünk még egy kicsit! Az asszony nekidőlt a vállánák, a férfi a tarkóján érezte meleg leheletét. — A leveleidből sem tudtam meg semmit. *— Miről írhattam volna?, ■— Magadról. ■— Ha történt volna valami, úgyis megírom. ■— Minden érdekel, ami veled történik mondta az asszony, és odabújt hozzá. — Lefogytál. Erezte az asszony mellének melegségét, és arra gondolt, hogy a felesége most hazudik. Persze, lett volna mit mesélni, de még mennyire. Mert veszélyes volt az expedíció. Most is élénken él benne a hosz- j szú-hosszú út minden részlete. Emléke- j zett, hogy az expedíció legelején mind j az' öten ívóvíz nélkül maradtak a ten- ;j géméi két napig. A tengervíz remény- j; telenül sós volt. A harmadik napon eltűnt egy emberük. Nem találták sem a \ környéken, sem távolabb. Végül meglelték nyomát a parti homokban. Két- ten elindultak utána, a nyomok felfelé vezettek a parton. Mentek, a szomjúságtól elgyötörtén, egy álló napig mentek, míg másnap reggel lakott helyhez értek, ahol megtalálták a társukat. Meg akarta írni a feleségének ezt is, de nem volt rá ideje, később pedig a kedve ment el. Aztán, amikor életében először megpillantotta a tajgát, olyan állapotba került, amilyet még soha nem tapasztalt. Majd hetekig vonszolták magukat előre a végtelennek tűnő rengetegben, az irdatlan hosszú úton emberrel sehol se találkoztak. Nyomasztotta a csend, nyomasztották a furcsábbnál furcsább gondolatok, úgy érezte, a világ kezdete óta rója a sűrű vadont, már azt se tudja, honnan jön, hová megy, csak egy biztos: soha nem ér a végére. Máskor az ősrengetegben eltévedt parányi rovarnak érezte magát. Aztán a múlt idéződött fel képzeletében, de ez se segített elűzni a hívatlan képeket. Ügy érezte, hogy egész addigi élete egy régen olvasott könyv már-már elfelejtett, jelentéktelen történeteiből áll. A- mikor kiértek a folyó deltájához, egy csapásra megszabadult ezektől a gondoktól.. Életében először látta az óceánt. Innen egy kis hajón Arhan- gelszkbe mentek. Hosszú szünet után, az itt töltött két hét alatt akkor írt először a feleségének, de akkor se magáról, hanem az ódon városról, a faházakról és a járdákról. Esténként a tenger felől dermesztő köd gomolygott, a nyirkosságtól megfeketült fák élettelen köveknek látszottak. — Lefogytál — mondta az asszony. Nem számít. ■— Akkor mi számít? <— Nem tudóm. A férfi lenézett a vízre, a tó nevén törte a fejét. ■— Beteg vagy? >— Semmi bajom. ■■—: Akkor mitől vagy ilyen? ■— Mindig ilyen vagyok. ■— Azelőtt nem ilyen voltál. Az asszony felé fordult, az ölébe hajtotta a fejét, fölpillantott rá, és azt mondta: ■— Ilyen voltam. Kényelmesen feküdt, érezte az asz- szony combját, álmosan lehunyta a szemét. — Jobb lett volna, ha a te szüléidhez megyünk —- szólalt meg, de a szemét nem nyitotta fel. ■—< jobb lett volna — felelte Mari. — Ilyen csend lehet ott is, — Igen. A mama írt róla. Meglátogathanánk az öreget. Emlékszel? . Miféle öreget? — Hát azt a kis kedves öregurat, akitől a régi újságokat lehetett venni. 1—« Hogyne, emlékszem. Nagyon rég volt, még kislánykoromban. >— Tényleg, honnét szerezte az újságjait?, *—i Talán valamelyik könyvtárból. *— Mindig készültem megkérdezni tőle. De most, ha elmegyünk, föltétlenül megkérdezem. — Nagyon jó ember volt, úgy emlékszem, szerette a gyerekeket. f igyelmesen nézett az asszonyra, mint még soha. Ráncokat látott a szeme körül — azelőtt sima volt a bőre. „Igen, nem mennyország velem az élete tűnődött szerencsésebben is férjhez mehetett volna. De azért mégse kellene... Nem ő tehet róla, hogy így alakult.“ Meg akarta ezt mondani a feleségének, de hallgatott. — Kár, hogy nem a te szüléidhez men- tünk. Unatkozom. — Azt hiszem, te ott is unatkoznál. — Miért unatkoznék? — Nem tudom, ilyen vagy. ■— Ezzel azt akarod mondani, hogy erről én tehetek? Az asszony mélyen lehajtotta a fejét, hallgatott, csak az ajka remegett. — Mondd, mi történt veled? •— Nem tudom, Mari, nem tudom. , m z asszony odaszorította arcát a f\jérji arcához. Az. érezte a köny- nyek melegét; lehunyta a szemét, és semmire sem gondolt. Aztán élesen felvillant előtte egy régi emlék. Egy este, amikor még alig ismerte Marit, meglátta őt egy fiúval az utcán. A fickó lelkesen mesélt a lánynak valamit. A férfi, ki tudja, miért követni kezdte őket. A fickó egyszer csak visszafordult, félrehúzta őt, és se szó, se beszéd, egyik kezével megragadta a kabátját, a másikkal az arcába csapott. Az erős ütéstől a férfi összecsuklott, és akkor emlékezett rá, hogy Marinak van valami bokszoló ismerőse, említette is. Szé- delegve, nagy nehezen feltápászkodott, rettenetesen fájt az állkapcsa, az ajka furcsán remegett. A szembe jövőket kerülgetve visszatért az utcába, és amikor megpillantotta a távolodó párt, feltűrte gallérját és elszántan utánuk indult. — Egyáltalán nem szeretsz? — kérdezte az asszony. A tó sötét vize mozdulatlan volt. A túlsó parton, messze, a folyó torkolatánál, piros fejkendős asszonyok vágták a nádat. Egyáltalán nem szeretsz?, — Nem tudom. A férfi a Csarenc utcai lakást látta maga előtt, a jéghideg, sivár szobát, az udvaron a szőlőtőkéket, és arra gondolt, hogy milyen váratlanul szakadt meg minden, hogy Marival többé soha nem lesz úgy együtt, mint azon a télen. Valamit örökre elvesztettek. — Akarod, hogy elmenjek?, — Hová mennél? — A mamához. Látta magát az üres házban Mari nélkül, és kimondhatatlanul sivárnak érzett mindent. ■— Veled megyek. A tűz kialudt. Mari a vállára terítette a kendőjét, és elindultak lefelé a domboldalon. Egészen az útig a férfi a tó nevén gondolkozott. Végül eszébe jutott, de a jelentésén már hiába törte a fejét. Amikor aztán elérték a házakat, már nem is érdekelte. Légrády Viktor fordítása I Nagy Zoltán tusrajza
