Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-06-11 / 24. szám

tfii’ftafiffrAr,

új ifjúság 7

Ä

Meldzsl első évében, május 14-én kihirdették, hogy a császári csapatok másnap hajnalban megrohamozzák a magukat Ságinak nevező zendülőket, akik az uenói Kaneidzsi templomba húzódtak. A környék polgárai ürítsék ki házaikat, s meneküljenek, amerre látnak. Délutánra már kongott az ürességtől Kogaija Szeibi- nek, az egyik sitajai rövidáru-kereskedőnek a háza, csak konyhája egyik sarkában mocorgóit valami. Egy hatalmas, tarka kandúrmacska.

Sötét van a házban, a külső tolóajtók elreteszelve. A szűk utca zaja sem hatol be, csak a napok óta hol.erősödő, hol gyengülő eső verése hallik a háztetőről. Valahány, szór felerősödött az egyhangú zaj, a kandúr tágra meresztette borosty^nszín szemét. Nem világol már a tűzhely parazsa sem, s a mindent ellepő sötétségben ijesztően cikázik ide-oda a két szem pontfénye. Minthogy az esőzajon kívül más hangot nem hallott, szemhéját annyira lebocsátotta, hogy szeme résnyire keskenyedett. Időnként még megvillantotta szemét, azután elaludt. ■ Kint változatlan szeszéllyel csapkodott az eső, s az idő lassan múlt.

Már alkonyuk odakinn, amikor hirtelen kinyitotta a szemét. Fülét hegyezve figyelt az eső verésére. Szűnőben van. Az utcáról behallatszott a gyaloghintósok lábdobogása. Néhány másodperc múlva a konyha mintha megvilágosodott volna: kirajzolódott a deszkaállványon magasló tűzhely körvonala, megcsillant a dézsában a víz; jól látszott a tűzistennek szentelt fenyőgally is. A macska nyugtalanul kémlelte az alacsony, kívülről nyíló ablakot.

Kitárult a konyhaajtó, s egy bőrig ázott koldus lépett be. Előrenyújtotta kendős fejét, a ház csendjére fülelt. Amikor meggyőződött róla, hogy a ház üres, fellépett a konyha deszkapadlójára. A macska tágra nyílt szemmel hátrált, de ez nem zavarta a jövevényt, nyugodtan lerántotta kendőjét.

Borotválatlan arcán dús bajusz és néhány friss sebhely. Ilyen borostásan is szép arc. Hajából kirázta a vizet, s arcát törül- getve hívogatta a macskát:

— Cica, cic-cic...

Az ismerős hangokra az állat fülét hegyezte, miközben nem szűnő, gyanakvással méregette a jövevényt. A koldus lehajitotta magáról a szalmafonatú köpenyt, és sáros lábát maga alá húzta. Közvetlenül a macska elé telepedett, Felnevetett, és hatalmas tenyerével megsimogatta az állatot:

— Macskám, téged aztán szépen itthagy- , tak ...

Bújt volna el a macska, de mégis maradt: kényes-vékonyra húzta szemét. A férfi elvonta a kezét, nyári kimonójából előhúzott egy zsírosán fénylő pisztolyt. Vizs- gálgatta a fegyver ravaszát. Szokatlan kép: Ueno háborús levegőjében egy kiürített házba beszökik egy koldus. Fegyveresen. És a macska: résnyire szűkíti szemét, és olyan nyugodt pofával kuporog ott, mint a minden titkok tudója. A koldus megforgatta kezében a pisztolyt, s beszélni kezdett:

— Macskám, ha eljön a hajnal, golyók röpdösnek körös-körül. Ha egyetlenegy is eltalál, beledöglesz. Vigyázz hát, nehogy előbújj a házból. Régóta ismerjük egymást. Ez a mai az utolsó napunk, s ha én holnap meghalok, te sem élsz tovább. Ha mégis túlélném, ígérem, nem zavarlak szemétdombodon. Ez jó hír, igaz?

K

ünn erősödött az eső kopogása, valósággal ömlött az alacsonyan szálló felhőkből. A konyhában sötétebb lett, s a koldus sokat forgatott fegyverét élesre töltötte.

— Macskám, meggyászolsz-e engem? Ugye, nem. Mondják, a macska olyan állati, amely gazdájának akár háromévi hűségét is könnyen elfelejti. Miért ne lennél te is ilyen? Persze én... — Elhallgatott.

Mintha motoszkálna valaki a bejáratnál. Hirtelen elrejtette fegyverét. Az ajtóra meredt, amelyet az a valaki félretolt. Készen várta az ismeretlent.

Ijedt sikoly szaladt ki a belépő fiatal lány száján. Meztelen lábán fapapucs, kezében olajos pafürernyő. Már-már hanyatt- homlok szaladt volna ki, aztán első ijedtségéből ocsúdva a bent rejtőző ember arcát fürkészte a félhomályban.

A koldus is meghökkent. Feltérdelve bámult az álló nő-alak arcába. Meghökkenése elmúlt. Egy darabig mozdulatlanul nézték egymást.

— Jaj, Sinkó, hát te törtél be? Hogy megijesztettél! — mondta a fiatal lány'nyugod- tabban.

— Bocsáss meg, de ez a rettenetes eső a bűnös, ez tett betörővé. Ezért változtattam foglalkozást...

— Még ha nem is ráblási szándék vezetett Ide, azért mégis felháborítói — Néhányat suhintott ernyőjével, hogy leverje róla a vizet. Aztán rákiáltott a koldusra:

— Gyere már le onnan a padkáról, hogy Is lehettél Ilyen vakmerő... Add át a helyed.

— Hogyne, hogyne, azonnal elmegyek. Csak azt mondd meg, te miért nem menekültél el?

— Én is elmenekültem. De mi közöd hozzá?

— Szóval dolgod van még itt. Akkor csak rajta.

A szolgáló haragosan leült a padka szélére, lábát a mosogató medence peremére helyezte. Egy kis edényt megmerített a dézsában, a vizet sáros lábára csorgatta. A

mindig nem hiszed, gondolj arra, hogy ml most itt kettesben vagyunk. És O-Tomi nem tudta eldönteni: tréfál-e, vagy komolyan

beszél?

O-Tomi töretlen fényű szemében a félelemnek még az árnyéka sem lebbent meg. A koldushoz lépett:

— Sinkó, csak nem fenyegetsz?

— Fenyegetlek? Az volna a jobbik eset. Mert a császár katonái sem mind becsületes emberek. Én koldus vagyok, s a koldusok közt a fenyegetés ritkán marad fenyegetés — de mondókájáf nem tudta befejezni, mert O-Tomi megragadta ernyőjét és fejbe ütötte.

— Nekem 'aztán ne hangoskodj! — Az

koldus ezalatt visszatelepedett előbbi ülésébe, és bajuszát simogatta. Nézte a szolgálót. Kreol bőrű, szeplős arcú vidéki lány. Öltözete az igénytelen cselédeké: kék háziszőttes kimonóját keskeny öv fogta ösz- sze. Üde arca, Izmos teste mégis friss, gyönyörű gyümölcsre emlékeztet. Különleges szépség.

— Biztosan nagyon fontos dolgot felejthettetek el, ha még ilyen viharos időkben is visszajöttél, O-Tomi. Mit hagytatok itt?

— Ne érdekeljen. Ideje, hogy elmenj — mondta hirtelen támadt ingerültséggel a cseléd. Aztán fürkészőn a koldusra nézett, s szelídebb hangon megkérdezte:

— Mondd, Sinkó, nem láttad itt valahol a macskánkat?

— A macskátokat? De még mennyire! Az előbb még itt kuporgott. Csak nem kóborolt el azóta? — tekintett körbe. Meglátta a macskát. A polc lábasai közé menekült.

O-Tomi meglátta az állatot, s őrömében elhajította a merítőedényt. A dofcogóra állt, s már el is felejtette, hogy nincs egyedül. Sinkó csodálkozó tekintete a polcon kuporgó macskáról O-Tomira siklott:

— Csak nem a macska miatt jöttél visz- sza?

— És ha azért? Gyere ide, Mike, gyere le...

Sinkó felnevetett, olyan hangosan, hogy túlharsogta a behallatszó eső zaját. O-Tomi felbőszült, s haragtól vörösen fordult a koldus felé:

— Alávaló vagy. Kinevetsz, mert úrnőm szenved Mike miatt? Szüntelen zokog, ha arra gondol, hogy megölhetik a macskáját. És te ezen nevetsz!

— Igaz, igaz, O-Tomi; értelek. Többet nem nevetek — válaszolta, s még egyre fuldokolt a nevetéstől. Aztán hozzátette:

— Lám, nyakunkon a háború, s van, aki a macskájával törődik! Ezen csak nevetni lehet. Megmondom kereken, hogy úrnőd önző, lelketlen személy, ilyen esőben is elzavar...

— Hallgass! Nem tűröm, hogy asszonyomra bárki bármit is mondjon — és indulatosan dobbantott.

A koldus értetlenül nézte a háborgó O-Tomit. Milyen őseredeti szépség ez 1 a lány! Kimonója csuromvizesen tapad a testére, s mintegy kényszeríti, bármerre nézzen is, hogy a testére gondoljon. Erre a kétségtelenül szűzi testre. Így hát Sinkó nem vette le róla tekintetét, s egyre kuncogott:

— De miért ne lenne Igazam? Ezt a negyedet már teljesen kiürítették, s ő mégis ideküld téged. Ha nem is farkassal, egyéb veszéllyel azért találkozhatsz...

— Elég, semmi közöd, hozzá... Inkább vedd le nekem a macskát! A támadás még nem kezdődött el.

— Nekem más a véleményem. Egy nőt ilyenkor ezer veszély fenyeget. Ha még

ernyő ismét lecsapott. Sinkó félreugrott, az ernyő a vállát érte. A macska ijedtében nagy csörömpölést csapva a tűzistennek szentelt polcra ugrott. Sinkóra ráesett a fenyőgally, s végigcsurgott rajta a mécsviasz. O-Tomi egyik ütést a másik után mérte rá. Sinkó kikapta a kezéből az ernyőt, félrehajította, s a lányra vetette magát. Dulakodtak, künn erőre kapott az eső, a konyha még sötétebb lett. Sinkó sehogyse bírt a cseléddel, az egyré ütötte, karmolta. Sinkó káromkodva az ajtóhoz ugrott.

— Te szuka, te!'

A zilált hajú O-Tomi kezében megvillant a kebléből előrántott borotva; elszánt arcán mégis mintha az érzéki vágy valamiféle tüze is felcsillant volna. Mennyire hasonlít a tűzistennek szentelt polcocskán hátát domborító macskához! Néhány pillanatig kutatva keresték egymás tekintetét. Sinkó fagyos mosolyt erőltetett magára, és előrántotta pisztolyát:

— Na, most merj rám támadni! — Pisztolya csövét O-Tomi mellének irányította.

A cseléd arcára tehetetlen düh ült ki, s némán meredt a férfira. Sinkó talán mást várt, mert pisztolyát csalódottan a meny- nyezetre irányította. Aztán a sötétbeh borostyánszín szemmel figyelő macskára.

— O-Tomi, nézd csak, egyetlen lövés, s a macska lefordul onnan. És te is az ő sorsára juthatsz — nevettet fel, s ujját a fegyver ravaszán billegtette.

— Sínkól — kiáltott a leány. — Ne lőjl

Sinkó miközben a macskát célozgatta,

O-Tomira nézett.

— Szóval ne lőjek...

— Szánd meg szegény párát. Ne bántsd a szerencsétlen Mikét! — kérlelte elváltozott hangon. Félve, fogvacogva meredt a férfira: két ajka közül elővillogott szép, aprószemű fogsora. Sinkó szemében megvetéssel vegyes csodálkozás révedezett, és lebocsátotta pisztolyát. O-Toml arcára visszatért a nyugalom.

— Nem bántom kedves állatocskádat. De ezért a testeddel kell megfizess — mondta Sinkó, és a szeme sem rebbent.

O-Tomi elfordult. Szívében egyszerre gerjedt a düh, a gyűlölet, az undor, a vágy, a vágy Is.

S

inkó nem vette le tekintetét O-Toml zűrzavaros érzelmeket tükröző arcáról, s félretolta a lakószoba ajtaját. Odalent még sűrűbb a sötétség, mint a konyhában, de az otthagyott bútorok körvonalai még kivehetők. A küszöbről nézte O-Tomi verejtéktől gyöngyöző nyakát. A szolgáló megérezhette a vizslató tekintetet, mert felsőtestét előredöi.tve visszabámult Sinkóra. Arca ismét régi üdeségében csillog. Sinkó hunyorgott zavarában, s pisztolyát ismét a macskára szegezte.

— Ne lőj, érted, ne lőj... — sikoltotta O-Tomi kétségbeesve, s kezéből kicsúszott a borotva.

— Ha nem, akkor fáradj be ide — mutatott a koldus kegyetlen mosollyal a lakószoba ajtajára.

— Te dög! — mormogta O-Tomi., Hirtelen felállt, s tüntetőén átment a lakószobába.

Sinkó meglepődött. Meglepte a cseléd elhatározása. Künn mintha szűnne az eső, felszakadoznak a felhők, a lemenő nap fénye beszüremlik a konyhába. Sinkó befül- lelt a szobába, s jól hallotta, amikor a le- oldott öv a gyékényre huppant. Egyébként csend volt. Habozva belépett a szobába. O-Tomi a szoba közepén feküdt, arcát tenyerébe rejtve, csak éppen rápillantott, s máris menekült vissza a konyhába. Arcán leírhatatlan indulatok: undor és szégyen keveréke. Háttal a lákószoba felé, gúnyosan felnevetett.

— Ugyan, O-Tomi! Hiszen csak tréfáltaml Gyere ki.

Kis idő múlva ott állt O-Tomi a konyha földes részén, útra készen. Kezében ernyője, keblében a macska. Vidáman fecsegett. Sinkó szégyenkezve mondta:

— Kedves O-Tomi, szeretnék tőled még valamit kérdezni.

— Tessék.

— Semmi, nem is fontos. Mondd csak, ha igaz, hogy a nő életében nagy fordulat, amikor elveszti érintetlenségét, mivel magyarázod a túlzást, hogy egy macska kedvéért...

O-Tomi hallgatott, s mosolyogva simogatta a macskát.

— Hát ennyire szereted?

— Szeretem bizony — válaszolta határozatlanul.

— Te az egész környéken híres vagy arról, mennyire tiszteled a gazdáidat, űrnődet. Tehát úrnőd parancsára jöttél...

Szeretem Mikét, és ragaszkodom asz- szonyomhoz is, de... — és félrefordított fejjel a távolba bámult. — Hát ezért.

Amikor Sinkó magára maradt, térdére támaszkodva, hosszan töprengett. Közben az este kiterjesztette szárnyait az egyre erőtlenebből verdeső eső zajában a konyha fölé is. Sötétség nyelte el az ablaksarkot, a vizesdézsát ,a tárgyakat. Megkondult Ueno- ban a nagyharang. Mintha álmából ébredt volna: szétnézett a sötétben. Kitapogatta az utat a földes konyharészig, az edényt megmerítette a vizesdézsában.

— Na — motyogta maga elé révedezőn —, Murakami Sinzaburo no Sigemicu, ma aztán pórul jártál.

A Meidzsi 23. évét írták, március 26-a volt, amikor O-Tomi férjével és három gyermekével kisétált Uenoban a Hirokódzsl útra.

Ezen a napon nyitották meg a városban a III. országos ipari kiállítást, s ugyanakkor a Fekete kapu környékén virágba borultak a cseresznyefák. A Hirokódzsl úton hömpölygött a megnyitóról visszatérő tömeg; a sok hintó és batár, rajtuk több előkelő utas, köztük Tagucsi Ukicsi, Sibuzava Eikicsi és mások.

O-Tomi férje kezében viszi öt esztendős, második fiát, s időnként visszapillant feleségére. Botladozik a tömegben, O-Tomi egyik oldalán lánya, másik oldalán fia kezét fogja, s visszamosolyog férjére. Az elmúlt húsz esztendő felette sem járt el nyomtalanul, de szeme átható fényessége nem veszített semmit. A Meidzsi ötödik é- vében férjhez ment gazdája egyik jokoha- mai unokaöccséhez, akinek azóta már a Ginza egyik mellékutcájában van órásbolt- ja.

A

hogy hirtelén feltekintett, az úttesten egy kétfogatos hintó hajtott szembe, benne Sinkó, az egykori koldus. Bár alig látszott ki a rengeteg ruhadísz, strucctoll, aranyszalag, jelvények alól, bizonyos volt benne, hogy ő. Ősz bajusz fedte a vörhenyes arcot — kétségtelenül a Sinkóé. O-Toml önkénytelenül megállt. A legkülönösebb, hogy nem lepődött meg. Valahogy tudta, Sinkó nem közönséges koldus. Az arcvonásai, a beszédmódja, pisztolya miatt? Nem tudta eldönteni, miért, de holtbiztosán érezte, hogy nem volt közönséges koldus. Szemrebbenés nélkül nézett Sinkó arcába, s mintha az is visszatekintett volna az egykori szobalányra. Feltámadt a már fakuló emlék: aznap majdnem odaadta magát Sinkónak, hogy megmentse egy macska életét. Miért? Erre még mindig nem tud felelni. Azt sem tudta, Sinkó miért nem fogadta el a követelt áldozatot. De nem volt-e minden olyan természetes? Ahogy a hintő tovaszaladt, úgy érezte, túlcsordul a szíve.

Amikor néhány pillanattal később a tömeg közt lépkedő férje rápillantott, O-Toml olyan frissen, üdén mosolygott vissza, mintha mi sem történt volna.'

Hani Kjókó fordítása

NAGY ZOLTÁN tusrajza