Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-06-04 / 23. szám

*

új ifjúság 7

Csöppségem, édes csöpikém — szólt ki az anya a konyhából.

A csöppség kinyitotta a szemét, és hunyorogva bámult az ablakon át beszűrődő déli napsütésbe.

— Csöppségem, kész a reggeli.

A csöppség kényszeredetten belebújt a viharvert farmernadrágba, és odacammogott a konyhában matató édesanyjához. A szék feljajdult, amikor a méter kilencven magas izomkolosszus harminchárom évének minden hanyagságával, háromnapos szakállal és a tegnapi ramazzuritól véres szemekkel leheveredett az asztalhoz.

— Az ördögbe is, szólíts Járdának — morogta maga elé. — Jardénak hívnak, érted, Jardénak.

— Ne haragudj, csöpikém, ez ilyen anyai szokás — tűrt beie fia összegubancolódott piszkos hajkoronájába az anya. — Ma is úgy látlak magam e- lőtt, mint azt az aranyhajű csöppséget, aki kis lapátjával turkál a homokban.

— Csakhogy ma már nehéz légkalapáccsal turkálok, anyám ( dörmögte csöpi, és beleharapott a frizsiderből előhúzott hurkába.

— Nekem akkor is csak aranyhajú csöppség maradsz, igaz apa?

— Tégy, amit akarsz — válaszolta a rezignál- tan az apa, aki arra kárhoztatott, hogy a frizsider és a kredenc között álló szúette széken töltse el élete hátralevő részét.

— Egy anya már csak ilyen marad — folytatta az asszony. — Tucsekné is mindig mókuskámnak, mókucirtak szólítja a fiát. Pedig a jogtudományok doktora. Te már csak aranyhajú csöppség maradsz nekem, mint ahogy Tucsekné ts örökre szeretett mókuskájáaak, mókucinak fogja hívni doktor Tu- csek Emilt.

— Be is juttatja a diliházba — vágott közbe a

fiú. — Már egészen becsavarodott ettől a mókuct- zástól. Amikor Tucsekné legutóbb elment a fia ügyvédi irodájába, már a várószobában elkezdte, hogy

mókuskám, mókucikám. Mókuci ott várakozó ügyfelei, a többszöri börtönbüntetésben megedződött visszaeső bűnözők jobbnak látták, ha továbbállnak. Hogyan is bízhatnák védelmüket egy mókuskára, aki ötvenéves fejjel is mókuci...

Az anya rosszalló pillantást vetett a fiára.

— Nincs szíved, csöppségem.

— Van — csapott az asztalra a fiú. — És megérett az infarktusra. Ha eszembe jut, hogy eljöttél utánam a kaszárnyába a rakétavető ezredhez, és az ügyeletes altiszttől azt kérdezted, hogy hol találod meg a csöpjüségedet, a te aranyos csöpiké- det, kitör a frász. A szívemet rozsdás kötőtűvel bö- ködik, és kapkodom a levegőt. Két évig én voltam az ezredben a csöpi tábornok.

Egészen belevörösödött és nyugtatásképpen felhajtott egy kupica kisüstit.

Anyja békítő szándékkal egy tetőzött tál hurkát tett elé.

— Na, végy még egy kis hurkát, csöp...

— Csak mondd ki, na, mondd végig — szakította félbe a fiú.

— Csöppségem, drága csöpikém — szólalt meg sírástól elfúló hangon az anya.

A fiú szó nélkül felállt, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az első tavaszi legyek riadtan röpködtek szanaszét. \

— Most megkaptad, amit akartál! — szólalt meg az apa —, mert most megint laposra veri a fél kocsmát, hogy bebizonyítsa: igazi férfi és nem holmi csöpi.

Palágyí Lajos fordítása

. szaxofon halk vinnyogással sóA hajtott. A dob egyhangú zuhogá- zJ sa át-áttört az evőeszközök és poharak csörömpölésén. A tompított fényű lámpák közt dohányfüst és ételszag tekerődzött. Az asztalok közé szorított kis tisztáson egymáshoz simuló párok topogtak. Álmos csoszogásuk egyhangú sistergéssel kísérte a halk muzsikát meg a duruzsoló: morajt.

Laci a sarokasztalnál ült, és gyakran igazgatta szemüvegét. Ideges volt, mint a pótvizsgázó diák, pedig az asztalon nem jegyzet, hanem gondosan csomagolt virágcsokor hevert. Egyre a bejáratot nézte, más nem érdekelte. Mintha csak egyedül ült volna a langyos teremben. Mintha más nem is szorongott volna a szűk falak között. Mintha nem is sürgölődtek volna körülötte a pincérek. Többször az órájára nézett.

Kellemetlen lenne, ha nem jönne... — gondolta —, mert a csokor...

Kati jelent meg az ajtóban. Úgy perdült., mintha nem is bizalmas találkozóra érkezett volna. Hideg közönyösséggel nézett körül. Amint megpillantotta a fölemelkedő, izgatottan integető fiatalembert, nem az öröm, hanem a bosszúság húzott ráncot egy villanásnyi időre a szája köré. De mire a sarokasztalhoz ért, már valami mosolyféle koszorúzta festett ptros száját.

— Eljöttem. Ne csodálkozz ezen, inkább segíts.

Laci ügyetlen mozdulattal kapott a kabát után, miközben megsuhintotta orrát a lány válláról áradó illat. Ügyetlenül bontogatta kt a csokrot, és úgy tartotta eléje, mintha valami kellemetlen szagú dolgot akarna átadni. Közben le nem vette szemét a lány arcáról. Szája szögletébe a hódítás és a siker bizonytalan redői tolakodtak.

A

> ati megfogta a virágot, megsza- golta és maga elé tette. Alig lát- V ható mosolyát villantotta a fiú ragyogó arcába. Laci a virágok árnyékában kezébe akarta venni a lány kezét, de a várt puha, meleg kéz helyett a nedves rózsatövisbe kapott. Kati lassan hátradőlt a széken.

_ Rózsák és egy-két szál kerít virág _ mutatott a fiú a csokorra. — Szeretném, ha mindez emlékeztetne arra az allkonyatra ott a parknál.

_. Nagyon figyelmes vagy — szakította őt félbe a lány határozottan, hideg hangsúllyal.

A zene ott bizsergett körülöttük. A pincér várta a rendelést. Kati halkan felolvasott egy ételnevet. Laci is rendelt, és újra magukra maradtak. A fiú melegen lehelte a szavakat a lány felé: A szívembe zártam azt a parkot. Le tudnám emlékezetből rajzolni. A padokat, a szökőkutat, a kristálytiszta vizet, azt a magányos fenyőt. Kati, nem vagyok muzsikus, de le tudnám kottáz- ni azt a mérhetetlen csöndet, ami úgy összekötözött bennünket, mint valami láthatatlan fátyol... Halkan beszéltél. Minden szótagra emlékszem. Még ma is

melegít minden felém lehelt szavad, minden mozdulatod... Áldom azóta ezt a szót: park.

Kati megrándította a száját, és oldalra hajtott fejjel játszadozott a sótartóval. Félreérthetetlenül jelezte, hogy nem kíváncsi a fiú ömlengő emlékezésére. Laci torkán akadt a szó. Kis csönd telepedett közéjük. A zenekar dobosa dobolta a halk szinkópás ütemet.. A férfi mosolya könyörgéssé fanyalodott. De nem szólalt meg, mert éppen az aszta(

nehezíti a dolgot. Fölösleges itt színész- kednünk. Legyünk túl rajta mielőbb.

— De kedves Kati! — tört ki Laciból rimánkodva az ellenkezés. — Hiszen ott a parknál...

— Hagyd azt a parkotI Már rég eltűnt mellőlem ez az emlék, és csípősen nevetett is hozzá.

— Nem! Nem lehet! Kegyetlen tréfa az egész... — mondta Laci kétségbeesve, tehetetlenül. — Nem lehet! Hiszen azóta is minden órában csak te jártál az eSZÄRAZ PÁL:

u

lukhoz lépett. Kati várt, míg a pincér el- , .megy.

— Ma este azért jöttem, kedves László —szúrta hideg nyelvére a jeges szavakat hogy ezt a parkügyet lezárjuk:

acit földrengés vagy villámcsapás sem lephette volna meg jobban, mint ez a váratlan bejelentés. Még csak nem ts Lacinak szólította, hanem csak úgy nyersen Lászlónak, és azért jött, hogy lezárja? Hiszen még el sem kezdték ezt a szépen induló regényt. Pár hete még Lacikának szólította, és mennyire melegítette tüzes pillantása! Mi történhetett Katival? Valami félreértés ez, vagy duzzog?

■— Annyira meglepsz, kedves Kati... Én igazán nem szolgáltattam erre okot, nem tudom megérteni, hiszen nem is olyan régen még... És most ilyen szívtelenül... egyszerűen...

Kati kezében megcsörrent az evőeszköz. Részvétlen tekintetéből enyhe sajnálkozásféle áradt:

— Majd megmagyarázom neked, kedves László. De ne ellenkezz, mert csak

szemben. Ügy készültem erre a ma esti találkozásunkra, mint...

— Helyes. En is készültem. így. legalább hamarabb túl leszünk rajta — villant kegyetlen mosolygás közben a lány fehér foga. — Őszinte leszek, és remélem, nem válunk el haraggal.

— Elválunk? —hűlt el még jobban Laci, és összecsapta a kezét. — Az életemet tettem volna rá, hogy két egymásra talált ember gyönyörű regényét kezdjük ma este. Az életemre mertem volna fogadni, hogy te is... te is szeretsz engem...

■— Ilyesmiről szó sem volt, kedves László — mondta a lány változatlanul hűvösen —, az az emberpár csak egy órácskára talált egymásra ott a parknál. Az az óra elmúlt, messze szaladt. Olyan messzire, hogy vissza sem jön többé. Szép volt, vége.

— De Kati! Nem leheti Tréfálsz velem. Ezt nem mondhatod komolyan. Nem lehet egy lány ennyire kegyetlen — tört fel Laciból a sértett hiúság és az elveszett paradicsom utáni bánkó- dás,

— Hallgass meg — tette a lány cst- títóan mind a két kezét a fiú kezére, mert meglepte ez a mélyről buggyant kitörése. — Ma este csak nekem van mondanivalóm. Azt hittem, elég lesz az egyszerű bejelentés is. Látod, hogy'becsüllek téged. Eljöttem, pedig telefonon is elmondhattam volna. Ne szólj közbe! így könnyebb lesz neked is. Hamarabb túlesünk rajta.

— Nem értem, nem értem — motyogta Laci, s szavaiból a csalódás és beletörődés riadtsága érződött.

I zenekar temperamentumos dalt y<J játszott, csattogott a dobos, de * 1 Laci úgy érezte, hogy a dobok gyászinduló ütemét verik. Az előbb még ragyogott körülötte minden, sugárzott a bejárat, amint megjelent a lány... S most egy'szavával, egy mosolyával,egy mozdulatával mindent a feje tetejére állított. Olyan mélyre zuhant egy pillanat alatt, hogy már lesújtóbbat, megsemmisít őbbet, rettenetesebbet nem is hallhat tőle.

A lány jó étvággyal látott az evéshez. Csak néha-néha nézett fel a meg- némult férfira. Laci sápadtan, megsem- misülten, merev arccal túrta a tányérját. Mint akii villám sújtott, aki a hatalmas ütés után érzéktelenül, alig éledező öntudattal várja sorsa beteljesülését.

— Csak arra felelj — sóhajtott végre nagyot nyelve —, hogy miért. Miért?

Még mindig arról beszélsz? — csilingelt a lány feddő nevetése. — Igazán vidámabban is társaloghatnánk, Légy férfi!

Erre a közhelyre Laci önkéntelenül kihúzta magát, mert a férfiúi hiúság hű jószág; a legnehezebb percekben sem hagyja el gazdáját. Majd újra magába roskadt, és most már szinte siránkozva kért újabb magyarázatot erre a váratlan és érthetetlen bejelentésére.

— Hát nem tudsz következtetni mindabból, amit mondtam,..?! — nézett rá Kati megvető fölénnyel. — Hallod?

Laci megfeszítette a nyakát, és riadt tekintettel várta a választ.

Ezt azonban Kati már nem mondhatta el, mert a következő pillanatban megjelent Sanyi.

— Gyere autózni.

Kati lecsapta az evőeszközt. Szemében nem titkolható szikra villant, és egy szó buggyant elő belőle, amint magára terítette a szék támlájára dobott kabátját. Laci kiolvashatta volna szeméből, hogy gondolatai most messze járnak.

De Laci ezt már nem látta. Fizetett, és a ruhatárhoz ment.

Két végtelennek tűnő órát sétált az utcákon. Fölnézett az égboltra. Az utcai forgatagban apró lámpák villantak. Kicsit megkönnyebbülten indult hazafelé.

Elfelejtette Kati hideg mosolygását és a park emlékét.

A rajzokat Nagy Zoltán készítette

i